A hosszú vajúdás, avagy mit tanultam 2020-ból

2020 volt az az év, amikor az életünk az online térbe költözött: az irodánk, baráti kapcsolataink, a bevásárló listánk. Mintha a Jóisten mindenkit visszaküldött volna a tanulópad mögé, hogy mielőtt megbuktatna, megengedi még, hogy átnézzük újra az anyagot. Most, hogy az év végéhez közeledünk, jó feltenni magunknak a kérdést:

Mi az a tanulság, amit megtanultunk a szamárpadban?  Miért volt 2020 különösen nehéz év?

1. A halál és a halálfélelem még mindig tabu

Március óta a híradások kiemelt témája a napi Covid-19 halálozási adatok ismertetése. A halál ilyen számszerűsített, napi szinten sulykolása természetes módon félelmet kelt mindannyiunkban. A halálunkkal és a halálfélelemmel való szembenézés nem képezi a mindennapi rutin részét: reggel maximum a tükrön lévő fogkrémpacákkal nézünk farkasszemet. Életünk végességét azonban március óta az arcunkba kapjuk mindennap. Pedig eddig is haltak meg emberek: Magyarországon átlagosan naponta 350 ember, éves szinten 130 ezer fő. Fogantatásunk időpontjától kezdve egyikünknek sincs megígérve a holnap. Ez az élet feltétele a földön, mégsem beszélünk róla, még magunkban sem.

2. Nincs egzakt tudomány

Minden dolog mélyén bizonytalanság van, egy nagy nemtudás, amit nem merünk beismerni. Mintha mindannyian - tudósok és laikusok egyaránt - egy sötét szobában lennénk, és tapogatnánk egy elefántot: egyikünk azt mondja, az elefánt olyan állat, aminek ormánya van. A másik azt, hogy nem, hanem olyan, aminek oszlopszerű lába van, a harmadik szerint pedig lapátfüle. Mindenkinek igaza van, és még sincs senkinek. A segítség az lenne, ha valaki felkapcsolná a villanyt. De azt csak Isten kapcsolhatja fel. A bizonytalanság, az egymásnak ellentmondó vélemények, az „akkor most kinek higgyünk” gyötrelmei pedig aláássák biztonságérzetünket.

3. Azt mondják, hogy az anyáknak nehezebb, pedig az anyáknak könnyebb

A márciusi karantén, iskolabezárások, home office, majd a második hullám elképesztő terhet rótt a családokra, de különösen az anyukákra. Nehezített terepen kellett helytállniuk, megszűnt a nagyszülők segítsége, csak magukra számíthattak és számíthatnak. Mégis azt látom, hogy ebbe nem a nők rokkantak bele, hanem inkább a férfiak. Szomorú tény, hogy egy magyar anyukának nincs ideje belerokkanni semmibe, mert a napirend, a feladatok Covid-járvány idején sem állnak meg. S talán ez a rutin, a feladatok ritmusa óvja meg a lelküket a napi parától: egyszerűen nincs idejük rá. Talán ezáltal könnyebb, mert válságban is van egy láthatatlan zsinór, ami mentén lehet haladni a bizonytalan tengeren. 

4. A Covid-19 a közösségi médiában terjed csak igazán

Egyre többet hallani róla, hogy az immunrendszerünket nagyban befolyásolja a minket érő stressz. Ma már be se kell bemenni az irodába, hogy megfelelő stresszszintet érjünk el, elég csak felmenni a közösségi hálóra és elveszni a fals információk és kommentek tengerében, hogy magunkra szedjünk egy jó adag frusztrációt! Ezt a versenyt az nyeri meg, aki annyira elfoglalt, hogy nem ér rá facebookozni (lásd 3. pont)

5. A válság megmutatja a leggyengébb láncszemet

A Covid-járvány megmutatta kollektív szinten – és nemcsak Magyarországon –, hogy a közigazgatás két leggyengébb láncszeme, legsebezhetőbb területe az egészségügy és az oktatás. Bizonyosan mindenki magánéletében is megmutatkozott, hogy az élet mely területe szorul finom vagy erőteljesebb hangolásra: a lakás kacatlanítása, a házastársi kapcsolat ráncfelvarrása, saját magunk lelkének ápolása vagy a gyerekeinkkel való kapcsolat ápolása.
A vírus nemcsak a gyenge pontokat mutatta meg, hanem az erősségeinket is, például azt, hogy válság idején kire számíthatunk, s kik azok a rokonok, barátok, akiket még a Covid sem tud elszakítani tőlünk.

6. Nem szabad sajnálni a pénzt vastag cipőre, zoknira és termo leggingsre

Ezt a gyerekes anyukáknak, azt hiszem, nem kell magyarázni. A férfi olvasók pedig biztos átérzik, ha egy órát eltöltenek szeretett gyermekükkel a játszótéren.

7. A „sötét középkorra” mindig „reneszánsz” jön

2020 nem lesz a kedvenc évem, úgy vonul be majd az emlékeimbe, mint az év, amikor a tél elhúzódott, s a nyár is kvázi elmaradt, vagy úgy, mint a hosszú vajúdás ideje, a bebábozódásé.

Szerencse, hogy életünk ciklikus: a télre mindig tavasz jön, a vajúdásra születés, a sötét középkorra reneszánsz. 2020-ban bebábozódott a lelkünk, ezért kívánom, hogy 2021-ben úgy repüljünk, mint a pillangók!