„Honnan tudja, hogy Böske vagyok?” – „Rád van írva” – Tímár Böske a néptáncról és a Csillagszeműekről

– 1970-ben még azt hittem, véletlenül kerültem Sándor együttesébe. Versenytornász voltam, magyar-francia szakos gimnáziumba jártam, és semmi közöm nem volt a néptánchoz. Rábai Miklóst ismertem a tv-ből, és úgy gondoltam, minden táncos így néz ki: borízű hang, nagy bajusz, mint egy pásztor a nyája nélkül. A tanulás mellett nem tudtam tovább folytatni a tornát, de nem szerettem volna feladni a mozgást és a versenyszellemet – a néptáncpróbák viszont délután kezdődtek. Későbbi sógorom vitt el a felvételire. Nos, Sanyi nem hasonlított Rábai Miklósra, és a bemelegítéstől sem voltam elájulva, ezért hazamentem. Másnap persze visszacibáltak: „Hát mégis, milyen dolog ez, még nem is ismered őket!” – mondták.

– A Bartók Béla Táncegyüttes a legnagyobb amatőr együttesek közé tartozott, innen indult a magyar néptánc megújulása, a táncházmozgalom. Hamar beilleszkedett egy teljesen más világba, átélte az erdélyi gyűjtőutakat – amiről akkor az iskolákban még nem beszéltek –, Sebő Ferenc, Halmos Béla, Sipos Mihály indulását, a Tímár-módszer kibontakozását.

– Sanyi volt az egyetlen, aki képes volt megfejteni a néptánc improvizatív jellegét. Olyan ez, mint a nyelvoktatás: meg kell tanulni a nyelvtant, utána mindenki saját maga alkothatja meg a táncát. Segítőtársa és legjobb barátja Martin György volt, de sok nevet sorolhatnék, mint például Csoóri Sándor vagy Nagy László, aki verset írt „Táncbéli tánc-szók” címmel. Fantasztikus időszakba csöppentem!

Miután Sándor rájött, hogy a pedagógiához is van érzékem, rám bízta az utánpótlás tanítását – 17 éves voltam, minden rám bízott táncosnál fiatalabb. Még érettségi előtt megkérte a kezem, 26 év korkülönbséggel.

– Milyen hatása volt ennek a korkülönbségnek akkoriban?

– 1974-ben botrányosnak számított, de kitartottunk: hétfőn leérettségiztem, és kedden férjhez mentem. Manapság az emberek túl sokat gondolkodnak, vannak, akik 10 évig élnek egymás mellett, de nem egymással. Nekem is rengetegen mondták: „De hát nem is éltél még!” Engem viszont egyáltalán nem érdekeltek az olyan dolgok, mint „a karrier és család közötti egyensúly”. Előbbivel sosem foglalkoztam, mégis lett, a gyerekeim pedig születtek szép sorban, és ez nem gátolt meg semmiben. A legidősebb fiam révén hét unokám van.

Szerintem ma a fiatalok hihetetlenül félnek az elköteleződéstől, a házasságtól, de minél tovább húzzák, annál inkább ijesztő lesz.

A Kossuth-díjas Timár Sándort (Tímár Böske férjét) köszöntik a Csillagszeműek, 2014,

Tímár Sándor mindeközben a másik szobában pihen. 84 éves koráig nem is járt orvosnál. Két betegsége után azonban most sokat kell pihennie. A családból valaki mindig mellette van, Böske is épp az óráját nézi, mikor kell majd ébresztenie.

– Sándor asszisztense voltam 12 évig. 1981-ben kinevezték az Állami Népi Együttes élére művészeti vezetőnek és koreográfusnak, és persze én is vele mentem – onnantól kezdve 16 éven keresztül színpadi szólótáncos és tánckarvezető voltam. Ezekben az időkben rengeteg nehézséggel járt Sándor szakmája, mert sosem volt párttag, azt mondta, vagy kell a szakmai tudása, vagy nem. Pozsgai Imre, akkori kulturális miniszter ki is nevezte őt, azonban ha a legfelsőbb szinten el is fogadták, alacsonyabb szinteken még sokáig megnehezítették az életét. Sanyi már ekkor kérvényezte, hogy a táncosok tanuljanak más szakmát is, de elutasították – mostanában azt tapasztalom, pont az a legnagyobb gond a gyermekek táncoktatásában, hogy olyan kiöregedett táncosok is elszegődnek tanárnak, akiknek nincs is érzékük hozzá.

A budapesti gyermektáncoktatás elindítója Tímár Böske volt. Kidolgozták férjével együtt a Tímár-módszert, illetve az évek során rengeteg tapasztalata gyűlt össze. Egészen kicsiknek – előbb 5, majd 3 éves kortól – létrehoztak egy gyermekegyüttest. 1993 őszén 50 fővel indultak, a létszám júniusra 150-re nőtt, így nem maradhattak az Állami Népi Együttesben. Ezek után Böske megalapította a Csillagszeműeket.

– Miért pont Csillagszeműek?

– Olyan nevet szerettünk volna, ami illik és méltó a gyerekekhez, és képviseli a népi vonalat. Nem én találtam ki, a sógorom volt a „keresztszülő”: hárman vagyunk lánytestvérek, idősebbik nővérem férje Mészáros Géza festőművész. A Csillagszemű kapcsolódik a csillagos éghez, a világmindenséghez és a népi kultúrához is. Sándor mindenben támogatott, ma már mind az öt gyerekem részt vesz a működésében: hárman tanárként dolgoznak, Sári lányom lett a fotósunk, miután abbahagyta a táncot, Matyi operatőrként és rendezőként segíti a munkánkat. Gergő pedig, a legkisebb, a papa nyomdokaiba lépett, ő a Táncművészeti Egyetemen tanul.

A Tímár gyerekeknek így rengeteg csillagszemű „testvére” lett, és szüleikkel sokszor a próbákon találkoztak. Tímár Böske szerint jól viselték, sosem voltak egyedül, a turnék során gyermekőrzők és a nagyi vigyázott rájuk – de ez is talán inkább neki, anyaként volt rossz érzés. Nem gondolta volna, hogy az ötlete később egy több tízezres holdudvarral rendelkező mozgalommá alakul.

– Én 25 évvel ezelőtt csak azt szerettem volna, ha minél több gyerek részesülhetne ebben Budapesten, és ez sikerül. Úgy gondolom, hogy a gyerekek minden irányban nyitottak, ezért kell kicsi korban elkezdeni a tanításukat, és nagyon nagy a felelősségünk, milyen példát mutatunk.

A módszer lényege a már nem létező néphagyomány, a paraszti társadalom rendje szerinti gondolkodás: a nagyközösségek, óriáscsaládok biztonságot adtak, az adott értékrend természetes módon hatott – a tánc, az ének is naponta jelen volt.

A gyermekjátékok is úgy alakultak ki, hogy a gyerekek ellesték, eltanulták a lépéseket és formákat – lakodalmakban, bálokban szívták magukba a táncnyelvet. Például az eladósorban lévő fiataloknál egyértelmű jelzés volt, ha valaki már negyedszer kért fel egy lányt. Sokan ma egy-egy szalagavató táncnál meg sem merik fogni a lányok derekát.

Zichyújfalui szüreti felvonulás, 2011. Kép: Wikipedia

Tímár Böske szerint a gyerekeket csakis úgy lehet tanítani, ha egyenrangúként kezeljük őket, és mindig annyit kapnak a táncból és a nevelésből, amennyi pont elég számukra. A tanárpár áll középen, és ők utánozzák a mozdulatot. Magyarázni nem szabad, maximum vezényelni: így akár egy óra alatt alapszinten megtanulják például a dunántúli ugróst, lassú és friss csárdást. A különleges tehetségekkel egy másik rendszerben, a Tímár Akadémián foglalkoznak, ide már válogatás során kerülnek a táncosok, míg a Csillagszeműekhez bárki bármikor csatlakozhat.

– Mi az, ami elengedhetetlenül fontos a gyerekek tanításakor?

– Szerintem rendkívül egyszerű: szigorú szabályokat állítottam fel, amiért a gyerek nem haragszik, hiszen biztonságot ad neki. Téves gondolkodás, hogy szabadságra van szükség, sokkal inkább a biztonságra, arra, hogy tudják, mit kell tenniük, és közben érezzék, hogy nagyon szeretik őket. Városi körülmények között is ki lehet aknázni azokat a lehetőségeket, amik ránk maradtak a régmúltból – nem mindegy, hogy valaki a múzeumban látja a sárközi viseletet, vagy rajta van a színpadon. A 25 éves jubileumon 400 ovisom lépett fel úgy, hogy a színpad mögött, amíg várakoztunk, a légy zümmögését is lehetett hallani. A rend, fegyelem és a sok vidámság meghozza az eredményét, ezek a gyerekek nem is ismerik a lámpalázat. Rengeteg sikerélményt kapnak itthon és külföldön is, hiszen császári palotában, rangos fogadásokon lépünk fel, rengeteg állami kiküldetésen vehetünk részt.

Mindig azt mondom nekik, ha valahol megjelennek, emeljék fel a fejüket, húzzák ki magukat, és ne úgy álljanak ott, hogy „bocsánat, hogy élek”, hanem úgy, hogy „megérkeztem” – ez az életben is elengedhetetlen.

A Csillagszeműeknél nincs harag, durvaság és káromkodás, nincs is rá szükség, egyszerűen meg kell tanulni a szabályokat. Ezek a szülőkre is vonatkoznak, akik legfeljebb négy alkalommal mehetnek be a próbaterembe, de ott mobilozni, beszélgetni nekik sem szabad.

– Miben más most a helyzet, mint 25 évvel ezelőtt?

– Minimum háromszor annyi időt kell fordítani egy gyerekre, mint azelőtt. A legnagyobb változás ugyanis a szülői háttérrel történt: az utóbbi 10 évben felduzzadt a válások száma. Emellett azt veszem észre, a tekintély, a fegyelem egyre inkább eltűnik: kiscsoportos ovisok káromkodnak, az éttermekben az egész család lóg a telefonján, a kicsi pedig egy tableten. Azt mondta a fiam: „Mama, aki nincs a Facebookon, az nincs is.” Hát én akkor nem vagyok (nevet). Viszont minden munkatársam az általam képviselt szellemben nőtt fel, amire nálunk szükség van. Sajnos a mi szakmánkban sem mindenki angyal, de igyekszünk megtartani az alapértékeket.

– Mi az, ami segít ebben és a mindennapokban?

– Én hívő ember vagyok, aki nem ijed meg az élet nehézségeitől, mert tudom, hogy Isten a támaszom, nem fog magamra hagyni. Olyan keveset kér tőlünk, csak annyit, próbáljunk jók lenni, és még sok esetben ezt sem tudjuk megtenni.

Ha már megpróbáljuk, az is elég. Szerintem Jézusnál liberálisabb ember nem volt a Föld kerekén: ő tényleg mindenkit elfogadott úgy, ahogy van, és mindent megbocsátott. Emellett a kitartás és a kemény munka elengedhetetlen.

Nem szeretem például a nevelés szót, én úgy hiszem az életünkkel kell példát mutatni, és nem kell erről annyit beszélni. Mindent a legegyszerűbben kell megközelítenünk, és akkor működik: a felesleges, rápakolt dolgok zavart és bizonytalanságot okoznak.

Csillagszeműek a Virányosi Közösségi Házban, 2013. Kép forrása: Wikipedia

– A próbákat, találkozókat, magánéletet csak egy igazán jó koordinátor tudja egyben tartani. Ön az?

– Kellett a művész férj mellé valaki, aki ellátta a gyakorlati dolgokat is. Mindig is korán keltem, mindennap főzök reggel – bár sokáig nem tudtam, hiszen folyamatosan úton voltunk. Általában ezután valamilyen tárgyalás, ügyintézés következik, háromtól pedig próbák, különböző helyszíneken.

– Hogy viszonyulnak a Böske névhez a tárgyalásokon, hivatalos rendezvényeken?

– Sokan megkérdezik, nem sértődök-e meg esetleg, ha így hívnak. Vagy csak azt mondják: „Nem így képzeltem magát”.

Amikor először találkoztam anyósommal, közölte, hogy a tehenét hívták Böskének, de megnyugodtam, mert a lovát pedig Zsófinak.

Nagyon szerettem piciként királykisasszonyt játszani, Bettinek, Lizának hívattam magam, mire megszólalt a nővérem: „Nem Betti vagy te, hanem Böske!” Innentől pedig rám ragadt a név, hiszen a testvéreim megelőztek az iskolában. Amikor először – a teljes nevemmel – bemutatkoztam Sanyinak, rám nézett: „Akkor hát te vagy a Böske.” – „Honnan tetszik tudni, hogy Böske vagyok?” – kérdeztem. – „Rád van írva!” – mondta.