Hogyan küzdjünk meg a szorongást keltő helyzetekkel?

Az élet valósága és a tanulás 

Szeretnénk elegánsan, patyolattiszta fehér ruhában átsuhanni az életen. Igyekszünk valamiféle burkot növeszteni magunk köré családi házból, autókból, példás családi életből, mások által irigyelt állásból és karrierből, vagyontárgyakból, menő barátokból, jól posztolható élményekből. Ám az élet csak nem akar alkalmazkodni ehhez a vágyhoz. A fehér ruhát veszteségek, fájdalmak, gyász, szenvedés, váratlan balesetek és problémák piszkolják össze, és hívatlanul betolakodnak az idillinek vágyott élethelyzetekbe. Ettől összezavarodunk, feldühödünk, kétségbeesünk, magunkba fordulunk vagy hangosan panaszkodunk. Ám sokszor megfigyelhető az is, hogy a zökkenőmentes időszakban még énközpontú, távolságot tartó személyek megértőbbek, türelmesebbek és barátságosabbak lesznek a nehéz időszakok átélése után. Keresni kezdik az élet mélyebb értelmét és célját. Közösségek tagjaivá válnak, másokért is tenni akarnak. A nehézség nemcsak megterhel, hanem nemesíthet is. Készségekre tehetünk szert, felismerésekre juthatunk, új utakat találhatunk, fejlődhetünk általa.

A problémamegoldó ember

A problémák megoldását emberi fajunk több tízezer éve gyakorolja, így elég ügyesek vagyunk már benne. Őseinktől megörököltük a veszélyes helyzetek szüntelen figyelését, az óvatosságot, a cselekvőképességet és a tetterőt. Évezredek alatt belénk égett a tudás, hogy ha elég ügyesen pásztázzuk a környezetünket, akkor hamar észre fogjuk venni a veszélyt, és lesz időnk elmenekülni előle. Azok leszármazottai vagyunk, akik túlélték a nehézségeket, mert a legrosszabbat várták, a veszély legapróbb jelét is észrevették, majd utána gyorsan tudtak cselekedni. A problémamegoldó működés hosszú ideig a túlélés záloga volt. Manapság már nem a kardfogú tigris elől kell menekülnünk, hanem szinte állandó veszély- és fenyegetettségérzéssel szembesülünk, ráadásul az események nagy részére nincs ráhatásunk.

Amikor elárasztanak bennünket a járványügy, a háború, az infláció vagy az energiaválság hírei, akkor azt veszélyként érzékeljük, és az agyunk az evolúciósan sikeres „túlélő üzemmódba”, azaz „problémamegoldásba” kapcsol. Bizonyára mindannyiunk számára ismerős, hogy ilyenkor a figyelmünk teljesen beszűkül, és csak a problémát látjuk magunk előtt, hiszen ez biztosította a túlélésünket, amikor még futnunk vagy harcolnunk kellett.

Ma viszont a gondolatainktól és érzéseinktől, a szorongástól, a feszültségtől, a kontrollvesztettségtől, a bizonytalanságtól és a tehetetlenségérzéstől kellene megszabadulnunk, amiket a nehéz hírek kapcsán megélünk. A menekülés itt nem segít, mert minél inkább szeretnénk elfutni a nyomasztó gondolatok elől, annál több figyelmet követelnek, és annál inkább az uralmuk alá hajtanak. Akkor mit tehetünk? Hogyan tudunk rugalmasan alkalmazkodni a kihívásokhoz? Az első lépés, hogy tudatosan jelen vagyunk az életünkben. Gondoljuk végig: mi zajlik még a nehézségen kívül? Mi történik éppen most körülöttünk és bennünk? A nyitott, kíváncsi figyelem segít észrevenni, hogy a nehéz gondolatokon és érzéseken kívül mennyi minden zajlik még. Amikor a figyelmünk beszűkülne az adott problémára, akkor ahelyett, hogy ezt a gondolatot próbálnánk megszüntetni, tudatosan tágítsuk a figyelmünket, érkezzünk meg az itt és mostba, és gyűjtsünk össze minél több információt. A gondolataink és érzéseink megfigyelésekor érdemes azt is tudatosítani, hogy a gondolat csak egy gondolat, az érzés pedig csak egy érzés, nem egyenlő velünk és nem hatalmasabb nálunk. Naponta körülbelül hatvanezer gondolat suhan át az agyunkon. Ezeknek egy része lényeges és hasznos, más része pedig nem, tehát nem érdemes azonosulni velük vagy abszolút igazságként kezelni őket. Nem könnyű közel engedni a nehéz gondolatokat és érzéseket, menekülés helyett szeretettel és elfogadással viszonyulni hozzájuk, és közben nem összeolvadni velük. Sokat segít ebben, ha erőt tudunk meríteni a számunkra fontos értékekből.

Dolgoztam egy fiatal férfivel, aki folyton attól rettegett, hogy el fog ájulni a munkahelyén. Minél inkább próbálta elhessegetni ezt a gondolatot, annál inkább úrrá lett rajta, ami testi tünetekben is jelentkezett, és egyre többször kimaradt a munkából.

A változást az hozta, hogy elfogadta és kibírta ezt a szorongáskeltő gondolatot, nem próbált megszabadulni tőle, ugyanakkor nem is követte, hanem emlékeztette magát, hogy ez nem tény, nem a valóság, csupán egy gondolat. Szeretettel és elfogadással viszonyult magához, nem hibáztatta magát, hogy így érez, és ez az elfogadó viszonyulás segített neki, hogy ne a nyomasztó gondolatra hallgasson, hanem azokra az értékekre figyeljen, amik fontosak neki az életben. Az, hogy képessé vált együtt lenni a nehéz érzéseivel, és értékalapon azt a döntést hozta, hogy a szorongás ellenére elmegy dolgozni, paradox módon hozzásegítette, hogy elinduljon a változás útján. A mentális jólléthez nagyban hozzájárul, ha tisztában vagyunk azzal, hogy milyen hiedelmeket, feltételezéseket és sémákat alkottunk meg a világról, amelyek mentén értelmezzük a tényeket. Melyek azok a témák, amelyekhez kapcsolódóan folyton visszatérő gondolatokkal küzdünk, amelyektől nehéz szabadulni? Érdemes ezeket a témákat feldolgozni, akár baráti beszélgetések, elmélkedés, naplóírás vagy szakember segítségével. 

Kép

Kép: Unsplash

Egyedül tényleg nem megy

Régen az emberek kisközösségekben küzdöttek meg a nehézségekkel. Közösségeinkben jelenleg is problémák millióit oldjuk meg naponta. Ezáltal sikerült felvirágoztatnunk az emberi létet.
Az összefogás adta erőből következik, hogy nem a megoldandó nehézség jelenti a problémát, hanem az, ha egyedül maradunk. A nyugati civilizáció a személyes élet szintjén némileg elfelejtette ezt, ezért pedig a magány járványszerű terjedésével fizetünk, ami sérülékenységet hozott – eleinte csak az idősebb generációk számára, ma pedig már a fiatalok életébe is. 
Az emberi élet vége a többiekhez fűződő kapcsolat megszűnése. De a családi kapcsolat is megszűnik a napi sokórás munkától, telefonozástól, sorozatnézéstől, az elérhetetlenségtől, tehát az egyén bezárultságától. Ettől szűnnek meg a kapcsolatok, nem a „rossz kommunikációtól”. A kommunikáció nem rossz vagy jó, egyszerűen csak közvetíti a felek kapcsolatról alkotott képét. Ha ezek „rosszak”, mert azt mutatják, nem vagy fontos, nem vagyok itt neked, nem értékellek, nem szeretlek, nem akarok kapcsolódni hozzád, akkor nem a kommunikációval van a baj, hanem a kapcsolattal. 
Tévedés azt hinni, hogy egy járvány egyetlen tanulsága az, hogyan kell kivárni, amíg megérkezik az ellenszer, és hogyan kell felhalmozni rengeteg vécépapírt és fertőtlenítőszert. Hiba az is, hogy egy gazdasági válság kapcsán csak azon kell gondolkodnunk, hogy hogyan válasszuk ki a megfelelő megtakarítási formákat. Vagy a szomszédban zajló háborúra adott egyetlen helyes reakció az, ha otthon bunkert építünk konzervekből. Szintén tévedés, hogy a gázellátás kérdésére az áramellátásra való átállás és a napelemek vásárlása az egyetlen megnyugtató és eredményes válasz.

A kiszámíthatatlanságban nem az egyéni, önmentő stratégiák vezetnek célra. A járvány idején például az lett az egyik legfontosabb kérdés, hogy kivel élek egy lakásban a karantén időszakaiban. Kik szeretnek, kiknek vagyok fontos?

Akár a részletek szintjén: Kinek vásárolhatok be, és ki vásárol be nekem? A gazdasági válság idején pedig az egyik tanulság talán az lett, hogyan feszíthetem meg erőimet, hogy átvészeljem a nehéz időket, és ebben kik és milyen eszközökkel támogatnak, azaz segítenek elhelyezkedni, adnak munkát vagy megbízást… és közben pedig kinek nyújtok segítséget én. A szomszédban zajló háborúra adott egyik válasz a menekültek felé mutatott szolidaritás volt. Magyarország saját magát is meglepte, ahogyan sokak első gesztusa a hírekre az egyéni szintű, saját finanszírozású segítségnyújtás volt. Emellett pedig elkezdtük nagyon értékelni a békét, amiben eddig élhettünk. És most, ebben az új helyzetben mi legyen a válasz? 

Válaszaink

A válaszok furcsa módon kérdések lesznek, amelyekkel mások felé fordulunk: Hogyan segíthetek neked én? Mit adhatok neked? Fontos vagy nekem: hogyan mutassam ki neked? Ezek a kérdések vezetnek el az életre: ha képes vagyok valahogyan segíteni neked, akkor van bennem erő, tehát túl fogok élni. Ha te számíthatsz valakire, akkor valószínűleg nekem is jönni fog valaki, ha rá fogok szorulni. Ha naponként megerősödhetünk a közösségeinkben, ha itt vannak számunkra a szenvedésben, akkor könnyebben viseljük el a nehézségeket. Ha te kibírod, akkor kibírom én is. Ha többen felhívnak, amikor rám jár a rúd, és elmondják, hogy nem tudják, hogyan segítsenek, de forduljak hozzájuk nyugodtan bármilyen kéréssel, akkor nem fogok végtelenül kétségbeesni a bajban. Kicsit talán igen, de ennyi kell ahhoz is, hogy legyen bátorságom segítséget kérni.
A pszichés valóság azt mutatja, hogy a nehéz időkben megtett, az egyéni túlélést célzó intézkedéseknél (például bármilyen felhalmozás) hatékonyabban megnyugtat az, ha tudunk másoknak segíteni: beszélgetéssel, tevőleges támogatással, bármilyen odafordulással. Ez erős bizonyosságérzést közvetít számunkra a saját képességeinkről, hatékonyságunkról és erőnkről.

A múlt kötelez

A nehéz idők átvészelésekor gondolhatunk arra is, hogy jelenleg éppen olyan eseményeknek vagyunk tanúi, amelyek történet formájában példaként szolgálnak majd az utánunk következő nemzedékeknek. Ahogyan a világháborús, az 1956-os vagy az azt követő évtizedekről szóló történetek a családok túlélésének, találékonyságának, stratégiáinak krónikái lettek, úgy az is családi kincs lesz, amit most teszünk. A múlt arról mesél nekünk, hogyan álltak helyt nagyszüleink, dédszüleink az elképesztően nehéz és szomorú, bonyolult és veszélyes időszakokban. Ebből erőt meríthetünk, hogy talán nekünk is sikerülhet megküzdeni a mostani válságokkal.

Mindannyian olyan családokból származunk, amelyek különböző stratégiákkal és veszteségek árán, de túlélték az elmúlt 100 év elképzelhetetlenül nagy szenvedéseit.

Talán mi is megbirkózunk a saját problémáinkkal… Ha nem is mindennel egyszerre, de apránként. Ahogy a szenvedélybetegek gyógyulási folyamatából elleshetjük: a nehézséget nem egyben szemlélik, hanem reggelente csak az adott napot tervezik, majd oldják meg. Este pedig hálát adnak. Mindig csak az adott napot kell túlélniük. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!