Hogy vagy? – Bocskor Bíborka a koronavírus-járvány idején

– Mi az, amit az iskolában vagy az életben megtanultál, és most látod, mennyire hasznos a járvány idején?

– Az életem során megtanultam, hogy végső soron az ember áldozata a történelemnek, és azt is, hogy ez csak egy mondat. A történelem maga az éppen aktuális jelen, és a múltban futó jelennel csak akkor kell foglalkozni, ha az ember kívülállóként nézi az életét.

Hányszor éreztem az utóbbi évtizedben az idő vákuumát! A jelen helyzetben is érzékelem az idő terét, a csendjét és a saját lassuló zajomat. Nem kívülálló vagyok, nem rendezője, hanem szereplője.

Egy ma esti virtuális találkozás alkalmával vigasztalni próbáltam egy kedves barátnőmet, és eszembe jutottak a nehéz idők. Néhány stációt említenék:

Volt olyan idő, kisgyermekként, hogy a környezetem azt hitte, hogy a Csernobil-okozta trombocitopéniám, alacsony vérlemezkeszámom a legrosszabb kifutással fog véget érni.

Meggyógyultam végül, mert az egyetlen orvos pozitív megerősítésébe kapaszkodtam: „Meglátják, kinövi a betegségét!”.

16 évesen egy kollégiumi-iskolai év utáni szünetet vidéki, visszavonult életben kellett eltöltenem, remélve, hogy ősszel, iskolakezdéskor minden szükséges minimumom meglesz – így kapáltam a krumpliföldön imádkozva, a sorok végén pedig arra gondolva, hogy barnuljak, hogy őszre legalább szép legyek, ha másom nem is lesz.

Később éltem egy ház szuterénjében egy kazettás magnóval, Glenn Gould két lemezes Bach-antológiáját hallgatva, csak egy csíkot látva az ablakon a külvilág földközeli részéből. Sétáim során, felfelé tekintgetve, jobbnál jobb albérleteket láttam...

A Megasztár utáni időkben aztán kipróbáltam egy rövid ideig, milyen más előadóknak a lemezeit árusítani egy boltban.

Egy akkori pillanatomban elképzelhetetlen lett volna, hogy pár évre rá a Művészetek Palotája nagytermében teltház előtt énekeljek, és kicsivel több mint ezer ember lesz kíváncsi az aznap esti produkciónkra.

A meddőséggel kapcsolatba hozott betegségemben, műtéti altatás következtében, elfogadva a test kiszolgáltatottságát, meghallgatva a mesterséges menopauza lehetőségét is bíztam és kerestem égen és földön a gyógyulás lehetőségét, mint egy végigpörgetett diafilm, engedve, hogy vége legyen.

Most pedig elfogadom a világnak ezt a periódusát, ami pont most zajlik, amikor a legszebb és legszentebb és ugyanakkor a legsebezhetőbb időszakomat élem várandósan, egy testben a gyermekemmel.

Most fogalmazza újra magát a világ, vagy csak megpróbálja, de befelé néz, keresi, reméli az elérhető elérhetetlent, a nyugalmat, a transzformációt. Most, ebben a pillanatban tudja, hogy nincs egyedül és nincs szétválasztva, tudja, hogy az etika oda-vissza működik, hogy a kiélezett pillanat beleküldi a jelenbe, amit olyan ritkán tapasztalt.

Nem boksz ez a tánc, hanem tai chi: bizalom, együttműködés mindennel és mindenkivel. Hányszor juthatna eszünkbe ezekben a napokban a szabadság redukált megélése: „Menj ki bent!”.

Milyen végtelenül szép, tágas és színes lenne mindenkinek a belső tere a bizalom kizárólagos útján, a félelmet elfelejtő álomban: a távolságban visszataláltunk egymáshoz!

– Mi a legnehezebb számodra a mostani helyzetben, és hogy próbálod megoldani?

– Legnehezebb a félelmet folyamatosan felemelni, nem elnyomni. Legőszintébb és legorganikusabb megoldásom pedig a befelé vezető út, ami egészen a gyermekemig és a Jóistenig jut.