„A személyes élményektől is függ, hogy ki mit gondol a szöveg mögé” – az irodalomtörténész szerint Kölcsey ismét trendi

Diákszemmel

Felső tagozatos és gimnáziumi tanulókat kérdeztem arról, mit jelent számukra a Himnusz. Akik nemrég tanulták memoriterként, úgy érzik, ezáltal jobban megértették a szöveget. Van, aki furcsának tartja, hogy amíg más népek himnusza vidámabb, pörgősebb, addig a miénk lassú és „pesszimista”. Egy diák panaszkodott, hogy lehetetlen elénekelni, olyan magas a hangfekvése. Egy gimnazista lány számára a hovatartozást jelenti, és megerősíti benne, hogy ő is a közösség része. Egy érettségi előtt álló fiatalember nemzeti identitását nem ez a költemény határozza meg, inkább a csodás tájak, a művészeti alkotások és a kultúra nagy alakjai. 

Ő szívesebben tenné meg nemzeti himnusznak a Szózatot, mert annak üzenete szerinte jobban kifejezi a magyarságunkat. 

Végül van, aki szilveszterkor meghallgatja az énekelt változatot, miközben az eltelt esztendőre gondol, hálát adva mindenért. 

Nincs minden kőbe vésve

„Mi állandóságot látunk a Himnuszban, de valójában sokirányú a története, és azt sem lehet mondani, hogy minden kőbe van vésve a szöveggel és a dallammal kapcsolatban” – állítja dr. Kalla Zsuzsa irodalomtörténész, aki elmeséli, hogy kezdetben nem volt jelentős vers a magyarul olvasók számára a Himnusz, maga Kölcsey sem ezt tartotta fő művének.

„A Himnusz a költői útkeresés tükre, amelyre Balassi Istenhez fohászkodó, imaszerű megfogalmazásmódja is hatott. Első nyilvános megjelenése 1832-re tehető, amikor Széchenyi Pesti Casinójában felolvasták. A közönség ünnepelte, de mindez nem hozott számára hatalmas ismertséget. A reformkor gondolkodását és a hazafiság érzését Kölcsey halála után is a Szózat határozta meg és a Rákóczi-induló, amit Liszt játszott a dunai árvíz kárvallottjainak megsegítésére adott koncerten. 1848-ban a Nemzeti Színház színpadán, a Bánk bán előadása közben a Szózat és a Rákóczi-induló hangzott fel, sőt a La Marseillaise is. 1850-ben a debreceni református kollégiumban is énekelték a Himnuszt, amely sokkal inkább hasonlít egy protestáns népénekre, mint egy lázadó hazafias dalra. 1903-ban kodifikálták mint himnuszt a Gotterhalte mellett, de a képviselőházat megosztotta a kérdés, hogy szerencsés-e egy panaszos, inkább szakrális, a múltba merengő szöveg választása. A rendszerváltás idején vetődött fel az igény, hogy az alkotmányba, az alaptörvénybe is beemeljék.” 

Pesszimista életérzés

Fiatalok és felnőttek is gyakran felróják nemzeti himnuszunk hibájaként, hogy a látásmódja pesszimista, hangulata igencsak lehangoló. A PIM főigazgató-helyettese, aki közel húsz éven át volt munkatársa a Kölcsey életművét sajtó alá rendező kutatócsoportnak, azt is elárulja, hogy a költő olyan életszakaszában írta a Himnuszt, amikor – mai szóval élve – depressziós volt. Több éven át a csekei birtokára bezárkózva kizárólag peres és gazdasági ügyekkel foglalkozott. 

„Szemere Pálnak írja, hogy volt egy év, amikor nem mozdult ki a házából. A mai kommunikációs viszonyok között el sem tudjuk képzelni, milyen lehet egy év a falusi udvarház magányában” – jegyzi meg dr. Kalla Zsuzsa. 

Ugyanakkor felhívja a figyelmet egy rendhagyó Himnusz-szavalatra, amelyben Mácsai Pál érdekes váltásokkal dolgozik, és mintha pozitív irányba fordulna a vers vége, vagyis azt üzeni, hogy tegyük félre a múlt nehézségeit, elég volt a kesergésből, innentől kezdve legyen bőség, jókedv, vidámság. 

Lehet a versnek ilyen üzenete, felfejtése is.  

Lassan vagy gyorsan?

A himnuszunk énekelt változata – különösen a fiatalok szerint – túl lassú, elnyújtott. Persze ez sem volt mindig így, tájékoztat az irodalomtörténész. „Az eredeti változatban vannak pontozós ritmusok, szünetek, sőt egy harangjáték is. 1865-ben Mosonyi Mihály készített egy könnyen lejátszható zongoraátiratot az Erkel-féle zenéből. A 20. században – a trianoni trauma hatásaként – kezdődött meg a zene lelassulása, a méltóságteljes és kicsit fájdalmas előadásmód kodifikálása. 1923-tól, a Himnusz százéves születésnapjától kezdve maradt az a forma, amit a legjobban ismerünk, ami egy picit magas a hétköznapi énekléshez, de léteznek alacsonyabb hangfekvésű változatai. Érdekes, hogy az 1949 utáni időszakban az ünnepségeken elsősorban zenei változatban hangzott fel a Himnusz, nem énekelt formában.” 

Izgalmas változás a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 2013-as döntése, amely szerint egy gyorsabb, tempósabb változata szólal meg a zenének – közelítve az erkeli tempóhoz –, amikor magyar versenyző lép a dobogóra.

Kép

Kép: Képmás kollázs

A Himnusz közösségteremtő ereje

Idén ünnepeljük az Akadémia megalapításának jubileumát, és ma már látjuk, hogy kétszáz évvel ezelőtt történt valami, amit akkor még nehezen lehetett körvonalazni. Lehet, hogy meghallgatásra talált a költő kérése – „Hozz rá víg esztendőt…” –, hiszen a reformkorban elindult egy virágzó, sokkal nyitottabb korszak, amely teret adott a nemzeti érzés kibontakozásának és a magyar nyelv használatának. Dr. Kalla Zsuzsa az 1990-es évek elején Koltón járt, ahol Petőfi Sándor és Szendrey Júlia töltötte a mézesheteket. 

„Petőfi-relikviákat kutattunk, és a kastély lepusztult állapotban volt, ennek ellenére évente megrendezték a Petőfi-ünnepséget, amely a koltói református templomban kezdődött egy istentisztelettel. A szertartás végén nem állva, hanem szokatlan módon ülve, de mindenki hangosan és szívből elénekelte a Himnuszt. Tavaly a Petőfi-évfordulóra megújult a Teleki-kastély. Egy lelkes közösség hordozza az emlékhelyet, amelynek van kisugárzása és hatása” – avat be a PIM főigazgató-helyettese a pozitív folyamatba. 

„Nem biztos, hogy a szilveszteri mulatozás közepette elénekelt magyar himnusz ugyanazt jelenti egy fiatalnak, mint a nyolcvanas években egy asztaltársaságnak. A személyes élményektől is függ, hogy ki mit gondol a szöveg mögé.”

A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgató-helyettese, Kalla Zsuzsa − Fotó: Balla Zsolt

Talán meg kellene változtatni…

Dr. Kalla Zsuzsa megjegyzi, hogy Kölcseyt kicsit félreismerve oktatják, amikor a Himnuszt emelik ki fő műveként. „Országgyűlési beszédei is értékesek, valamint a Kölcsey Kálmánhoz írt Parainesis, amelyben egy fiatalembernek beszél az élet kihívásairól, a helytállás nehézségeiről. Ez a Himnusznál többet mondhat egy mai fiatalnak.” 

Bizonyos felületeken, beszédhelyzetekben felvetődik, hogy ma mennyire érezhetjük magunkénak a Himnuszt. Az irodalomtörténész is véleményt formált a kérdésről. „Ha lenne olyan szerző, akire a magyar anyanyelvűek többsége azt mondaná, hogy az ő versét szeretné énekelni ünnepi alkalmakkor, elképzelhető lenne a változás. A hagyomány trükkös dolog, mélyebbre mennek a gyökerei, mint azt gondolnánk. Amikor külföldi magyar intézetekben járok, és elhangzik a Himnusz, sokkal inkább az ismerősség, az »ez a miénk« érzése uralkodik el. Ott az a gondolat, hogy meg kellene változtatni, egyenesen szentségtörésnek számít. Az én álláspontom inkább a másfajta játékmód, éneklésmód, előadásmód felé hajlik. Egy gyorsabb tempójú, pozitívabb kisugárzású zene, egy más versmondási stílusban közvetített szöveg lehet, hogy megváltoztatná sokak ellenérzését.”

Közelebb a fiatalokhoz

A Himnusz az általános iskolai tananyagban szerepel, pedig egyre távolodunk a reformkor archaikus nyelvezetétől. Dr. Kalla Zsuzsa szerint új szempontokra kellene helyezni a hangsúlyt, mint a magyar táj szépsége, gazdagsága, amely az otthont is jelenti számunkra. „Hosszú ideig dolgoztam Kölcsey kritikai kiadásán, és úgy látom, Kölcsey ismét trendi. Nemrég Nyíregyházán egy – irodalomtörténész professzor közreműködésével készült – musicalt mutattak be, amely a fiatal Kölcseyről kifejezetten vicces stílusú előadás” – lelkesedik a főigazgató-helyettes. „Nekünk a Petőfi Irodalmi Múzeumban kiváló múzeumpedagógusaink vannak, ezért vagyok ebben optimista. 

Alig lehet kizavarni a gyerekeket a tárlatból a múzeumpedagógiai foglalkozások után, tehát a távoli múlt irodalma is tud még vonzó és megragadó lenni, ha megtaláljuk a megfelelő eszközöket. 

Nem hiszem, hogy a Himnusz értékeinek megőrzéséhez az üdvözítő út az, ha memoriterként tudjuk az egész verset. A szöveg értése, megítélése erőteljesen függ a most ringbe lépő tanárgenerációtól, aki a gyerekeinket, unokáinkat fogja tanítani.”