„A halál tudata az, ami megment bennünket az élet számára” – interjú Singer Magdolna gyászkísérővel

Társnak lenni a gyászban – kevesek kegyelme. A rendkívüli feladatnak ugyanis sokkal inkább belső feltételei vannak, a külsőségek ebben a „szakmában” másodlagosak. Nem véletlen hát, hogy nem is akárki alkalmas gyászkísérői jelenlétre. Singer Magdolna mércét rajzolt a segítő szakmában, a veszteséggel és halállal való megküzdés támogatására hivatottak számára.

Singer Magdolna - Kép: Hajdrák Tímea
Singer Magdolna - Kép: Hajdrák Tímea

Különleges és nagyon nehéz téma a gyász. Hogy kerültél kapcsolatba a segítésnek ezzel a speciális területével?
Laikus önkéntes segítőként a hospice-ban dolgoztam, és ahol halál van, ott van gyász is. Úgyhogy elkezdtem érdeklődni a gyász témája iránt, majd elvégeztem a Polcz Alaine és munkatársai által szervezett gyásztanácsadó képzést, és elkezdtem vezetni gyászcsoportokat egy kolléganővel. Tíz éven keresztül vezettünk mindig újabb és újabb csoportokat. Eközben tanultam még hozzá sokat, és egyénileg is elkezdtem foglalkozni a gyászolókkal – így bevonódtam. Nagyon fontos a bevonódás a gyászkísérésben.

Valóban kevesen „állóképesek” ebben a témában. Neked milyen muníciód volt ehhez a nehéz munkához?
Amikor a hospice-ban az elmenők mellett voltam, volt bennem egy nagyon erős megérteni vágyás, erős önreflexió és tanulási vágy. Kezdtem milliméterről milliméterre felfedezni azt, hogy ha másképpen vagyok jelen, akkor mi történik: ez a vizsgálódás volt a plusz, ami által hospice önkéntesként, majd gyászkísérőként jól tudtam működni.

Észrevettem, hogy ha megzabolázom a gondolataimat, és teljes szívemből vagyok jelen, akkor a másik fél teljesen megváltozik: olyan mélységek tárulnak fel, amelyeket máskülönben nem érünk el.

Arra is rájöttem, hogy ha ennyire beleteszem magam, tehát odaajándékozom magam a másik embernek, akkor nem hogy energiát veszítenék, hanem még többet kapok vissza.

Sokféle gyász létezik, és rengeteg érzelmi ága-boga van a veszteségek feldolgozásának. Milyen fázisai vannak általában egy gyászfolyamatnak?
Fázisok helyett én sokkal szívesebben beszélek arról, hogy milyen érzelmek uralják a gyászt. Az én felfogásomhoz a gyászfeldolgozással kapcsolatos kettős folyamat-elmélet áll a legközelebb, mert ennek eredményei a saját tapasztalataimmal is megegyeznek. Eszerint az elmélet szerint főleg kezdetben a veszteség-orientáció dominál: arra fókuszálunk, hogy hiányzik, aki elment, hogy nem tudjuk megölelni, hogy rettenetesen fáj, és az okokat kutatjuk. Majd ezt követi a helyreállítás-orientáció, amikor át kell venni az elhunyt szerepeit, tehát vannak feladataink, hiszen az életnek mennie kell tovább. Persze, ez is tele van érzelmekkel és fájdalommal. A két állapot között ingadozik a gyászoló, majd az mutatja, hogy a sikeres feldolgozás útján jár, hogy egyre többet van már a helyreállítás fázisában, és ahogy halad az idő, egyre kevesebbet figyel magára a veszteségre.

Milyen érzelmeket élünk meg – mondhatni szükségszerűen – a gyász során?

Eleinte, sokkos állapotban úgy védekezik a psziché, hogy csak fokozatosan engedi be az információkat, hiszen túlságosan letaglózó lenne, ha hirtelen elfogadnánk: akit elveszítettünk, nincs többé.

Jellemzően megjelenik a harag, a tehetetlenség érzése, a frusztráció is, hogy akármit csinálok, akkor sincs, és soha többé nem lesz itt, aki meghalt. Ilyenkor azért is tehetetlenek vagyunk, mert az élet olyat mutatott, amiben semmit sem tudunk tenni. Ez a harag irányulhat az elhunytra is: „Itt hagytál engem a gyerekekkel!” De irányulhat bárkire a családban vagy az orvosokra, és persze önmagunkra is. Különösen, ha megjelenik a bűntudat, és marcangoljuk magunkat, hogy „még megtehettem volna ezt vagy azt”, öngyilkosság esetén „észrevehettem volna a jeleket”, amiket utólag persze be tudok azonosítani, de menet közben hogyan is lehetett volna. A hiány érzése persze mindig ott marad, tehát még aki el is fogadja a halál tényét, az sem szabadul a hiány érzésétől.

Van különbség a megélt gyászban a váratlan halállal távozók hozzátartozóinál és az előre látható, például hosszú betegséget követő haláleseteket gyászolóknál?
Igen, erős különbségek vannak. Például váratlan halál esetén a befejezetlenség érzése felerősödik: „nem tudtam megmondani, hogy szeretlek”, „nem tudtam elbúcsúzni”… Különösen nehéz az elvarratlan szálak érzelmi megélése, ha konfliktusos, ambivalens volt a kapcsolat, mert a meg nem oldott konfliktusok, a viták folytatódnak a gyászoló belső beszédében. Sokszor árulásként élik meg például az öngyilkos hozzátartozó halálát, aki cserbenhagyta őket, nem tudják többé megbeszélni vele a problémákat. Az elmenőnek lehet, hogy jobb, ha szenvedés nélkül, gyorsan távozik, de a gyászolónak nehezebb a váratlan halált feldolgozni. Még ha próbálja is magát nyugtatni és vigasztalni, hogy ő legalább nem szenvedett, a váratlanság akkor is nagyon-nagyon letaglózó és sokkal nehezebb.

Kép
Kép: Veit Hammer/Unsplash
Kép: Veit Hammer/Unsplash

Amikor hosszú ideig kísérünk egy beteget, abban rengeteg szépség is megjelenik, ami átragyog a gyászra is.

Az ápolásban gyakran közelebb tudtak kerülni egymáshoz a felek, olyasmiket is meg tudnak beszélni, amikre azelőtt soha nem került sor. Persze nagyon gyakori az is, hogy komoly szenvedéssel és küzdelemmel jár a betegsége, és akkor mindkét fél számára nagyon nehéz. Az így megélt gyászban sokan azzal a képpel küzdenek sokáig, ami az utolsó időszakból vissza-visszatér: az esetleg lesoványodott, szenvedő, kiszolgáltatott hozzátartozót látják viszont, filmszerű jelenetekben.

A hagyományos felfogás és a szakirodalom is nagyjából egyéves periódust tart „normálisnak” gyászfeldolgozás szempontjából. Valóban túl tudunk jutni a gyászon ennyi idő alatt?
Amíg nem volt közvetlen tapasztalatom, hanem csak a szakirodalmat olvasgattam, valóban ezzel az egy évvel találkoztam én is, de aztán a munkám során rájöttem, hogy nagyon kevés az az egy év. Egy gyermekhalált nem lehet egy év alatt feldolgozni, ahogy egy házastárs távozását sem, akivel több évtizeden át együtt éltek. Nagyon egyéni, hogy ki mennyi idő alatt jut túl a gyászon: vannak rugalmas, reziliens emberek, akik viszonylag hamar felállnak, és mennek tovább, és vannak, akiknek ez sokkal több időt vesz igénybe. Egy válási gyász például a kutatások szerint egy–négy évig is eltart. Egy özvegy azt mondta egyszer a házastársa halála után egy évvel, hogy annyit változott a helyzet, hogy már nem érzi azt a szó szerint szívfacsaró, kínzó fájdalmat, amit előtte érzett. De egyébként nagyon fáj, hogy nincs a férje, tehát a fájdalom nem múlt el.

Nagyon sok múlik a gyászfeldolgozásban a környezet reakcióján. Úgy tűnik, mintha kulturálisan még gyerekcipőben járnánk a halálhoz való viszonyban. Gyakran tapasztaljuk, hogy a legjobb szándékkal is előfordulnak buta reakciók a gyászoló támogatásában.

Gyász esetén a legerősebb gyógyír a szeretet, és sokszor pont ebben szenved hiányt a gyászoló.

Azt tapasztaljuk, hogy kölcsönösen elégedetlenek is egymással a felek. A gyászoló elégedetlen, amiért mindenki csak annyit mond, hogy „szóljon, ha segíteni kell”, vagy pedig sürgetik, hogy „lépjen már tovább!”. Vagyis éppen az elfogadást hiányolja. A környezet pedig megszólja, ha túlságosan gyászol, hiszen „már nem itt kellene tartania, szedje össze magát!”, de akkor is, ha túl hamar továbblép. Sok butaságot tudnak mondani, magzatvesztéskor például tipikus vigasztalási reakció, hogy „majd jön a második gyerek”, ami nyilván nem oldja a gyászt.

Hogyan tudnánk okosabban viszonyulni a gyászhoz és a gyászolókhoz?
Azt gondolom, hogy az embereknek sokkal többet kellene tudniuk a gyász elméletéről és a tragikus veszteségre adandó reakciókról, mert akkor nem ítélkeznének annyira. Ha például tudnák, hogy van, aki sokkos állapotban nem tud sírni, nem marasztalnák el emiatt, mert azt is tudnák, hogy a közömbösség, lefagyottság éppen annak a jele, hogy képtelen szembenézni a számára elviselhetetlen ténnyel. Más esetben nagyon is érez és szenved, csak éppen nem könnyekkel. Gyászkísérés című új könyvemben leírom, hogy például a nevetés, ami ilyenkor előtör a gyászolóból, micsoda szégyenérzettel jár, holott, ha megértenénk, hogy ez csupán a felfokozott érzelmi állapot következménye, feszültségoldó reakció, nem ítélnénk el.

A halálhoz való viszony „megtanulása” a családban kezdődik. Hogyan kell ezt a felkészítést jól csinálni szülőként?
Nagyon fontos volna, hogy ne legyen tabu a halál a családokban, és hogy a szülők ne adják tovább a saját halálszorongásukat, mert ezáltal a tabut is átörökítik. Ahol tabu a halál, ott a szülők saját maguk is igyekeznek nem rágondolni, sem mások halálára, a saját halálukra pedig végképp nem.

Holott éppen a halál tudata az, ami megment bennünket az élet számára: valóban teljes életet tudunk élni, ha a halál ott van a tudatunkban.

Kép
Singer Magdolna - Kép: Hajdrák Tímea
Singer Magdolna - Kép: Hajdrák Tímea

Manapság már nem otthon halnak meg a hozzátartozók, a halál témája pedig eltávolodott és félelmetessé vált – ezt közvetítjük sajnos a gyerekeinknek is. Már egészen kis gyermekeknél, óvodás korban elrontjuk: meghal a gyermek házi kedvence, a kiskutya vagy a tengerimalac, és a szülők nem hagyják gyászolni a gyereket, hanem azonnal vesznek egy másikat, vigasztalni akarják, megmenteni a szenvedéstől. Ez hiba. Igenis élje át azt, hogy „én most szomorú vagyok, mert meghalt a tengerimalacom”, beszéljenek a halálról, és merjen kérdezni a gyermek! De ha a gyerek felfedezi, hogy erről nem lehet beszélni, mert ezt nem szereti az anyu meg az apu, észleli ezt a zavart, és ő is elhallgat, nem mer beszélni róla. Előfordul, hogy ha beteg a nagymama vagy az egyik szülő, azt is eltitkolják. Sokszor emiatt éri váratlanul a halálhírük, holott lehet tudni, már mindenki tudja, de neki hazudnak.

Manapság oly sok mindennel kapcsolatban bomlanak le a tabuk. A halállal kapcsolatos nézeteink valóban ennyire merevek volnának?
Változott a helyzet az elmúlt húsz évben, nagyon megnőtt az érdeklődés a téma iránt. Ez elsősorban egy alulról jövő kezdeményezésnek köszönhető: megjelentek ugyanis a különböző blogok, amelyekben magánemberek kezdték feltárni saját személyes élményeiket a gyásszal kapcsolatban. Lassan kezdtünk hozzászokni, hogy mások is hasonló érzelmekkel küzdenek, hasonló traumákon mennek keresztül. Ráadásul ezek a bloggerek nagyobbrészt fiatalok, akik olyan problémákat kezdtek feszegetni, amelyek bárkit érinthetnek, kortól függetlenül. Bátrabb lett ezáltal a beszédmód is a halálról.

Jó ideje nemcsak gyászkíséréssel foglalkozol, de az utánpótlásképzést is végzed. Mi kell ahhoz, hogy valaki jó gyászkísérővé váljék?

Alapvető, hogy legyen bennünk készség a másik emberben zajló érzelmek, folyamatok megértésére – és persze kellő alázat.

Én a hospice-ban jöttem erre rá, hogy nem én vagyok a fontos, így teljesen háttérbe szorítottam magam. Ez egy tanulási folyamat, és sokan meg tudják tanulni. Magyarországon két szervezet foglalkozik gyászkíséréssel és módszerspecialisták kiképzésével: a Napfogyatkozás Egyesület, amelyet Polcz Alaine hozott létre huszonöt évvel ezelőtt, a másik pedig a Gyógyulás a Gyászból Alapítvány. A Napfogyatkozás Egyesületben nemcsak egyéni gyászkísérőket képezünk, hanem gyászcsoport-vezetőket is, akik az ország különböző pontjain vezetnek igen hatékony sorstárs gyászcsoportokat.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti