Három korrupt katona, akik kincsesládára bukkantak – A főnemesi Hesse család ékszereinek elrablása
A második világháború végén három amerikai katonának döbbenetes kincs hullott az ölébe egy kisajátított német kastélyban. Őrizniük kellett volna a felbecsülhetetlen értékű családi ékszereket, de képtelenek voltak ellenállni a kísértésnek, és hónapokon keresztül dézsmálták, árulták a lopott értékeket. Később a hadbíróság előtt azzal érveltek, hogy az egész jogos hadizsákmány volt.
Amerikaiak a „paradicsomban”
1945 márciusában a Frankfurt közelében fekvő Friedrichshof-kastély lakóinak egészen szokatlan élményben volt részük. Fekete bőrű amerikai katonák érkeztek, és nagy örömmel elszállásolták magukat az általuk még soha nem tapasztalt luxuskörülmények között. A felsőbb hadvezetés valószínűleg túl jónak találta számukra ezeket a körülményeket, mert rövidesen fehér katonák érkeztek, és leváltották az afroamerikai egységet. A kastélyban talált tulajdonosok és személyzet közül a férfiakat letartóztatták, a nőknek pedig megmondták, hogy négy napjuk van összepakolni. Csak némi élelmet, a legszükségesebb ruhákat és személyes használati tárgyakat vehették magukhoz, aztán el kellett hagyniuk a birtokot.
Az új lakók alig akartak hinni a szemüknek: a kastélyban elképzelhetetlenül gazdag arisztokratikus luxus fogadta őket.
Amerikában ismeretlen, évszázadok óta halmozódó kincsek töltötték meg a folyosókat és a tágas termeket. Festmények, szobrok, cserépkályhák, lámpák, gyertyatartók és más remekművek szolgáltak hétköznapi használati tárgyakként. Mintha egy múzeumban jártak volna. A kastély a középkor óta folyamatosan gyarapodó Hesse család egyik rezidenciája volt – ők voltak Hessen tartomány urai egészen 1866-ig, és számos európai uralkodóházzal álltak rokoni kapcsolatban.
A háború végeztével az amerikaiak egyfajta tiszti klubként, elit üdülőhelyként használták a Friedrichshof-kastélyt. Élvezettel adták kézről kézre a császárok, királyok, cárok ajándékait, nézegették Viktória királynő leveleit a lányához, Vickyhez. Antik ágyakban aludtak, méregdrága étkészletekből ebédeltek, és természetesen bőséggel fogyasztották a pincében talált értékes borokat.
A nyomozó katonák
Élen járt az élet élvezetében egy szokatlan karriert befutott hölgy: Kathleen Nash százados, az amerikai Női Hadtest tisztje. 1940-ben, 38 évesen elvált a férjétől, és magát fiatalabbnak hazudva belépett a hadseregbe. Őt bízták meg azzal, hogy felmérje, felügyelje és biztonságban megőrizze a kastélyban talált értéktárgyakat. Össze is írt egy hevenyészett leltárt, de már a tevékenysége elején nyilvánvalóvá vált, hogy a felügyelet nélkül hagyott katonák között gyakorlatilag lehetetlen fenntartani a szigorú rendet.
Nagyon hamar elkezdtek eltünedezni bizonyos tárgyak. Először kisebb, jelentéktelenebbnek tűnő dolgoknak veszett nyoma; ezeket a boldogan tobzódó katonák szuvenírként süllyesztették a csomagjuk mélyére. Még bizonyos felhatalmazást is érezhettek az ilyesmire, hiszen az amerikai hadsereg már a megszállás kezdetekor kijelentette, hogy a birtok teljes infrastruktúráját a sajátjaként fogja használni. Aztán hamar vérszemet kaptak.
Az első komolyabb érték, ami eltűnt, egy Rubens-festmény volt, később egy értékes márványszobornak kelt lába.
A dúsgazdag főnemesi család kisajátított otthonában élni izgalmas volt, és mindezt csak tetézte egy szóbeszéd, amely szerint valahol a birtokon hatalmas kincs van elásva. Kathleen Nash képzeletét nagyon felcsigázta ez a lehetőség, és két katonatársával együtt elkezdett nyomozni, kutatni az ügyben. Csatlakozott ugyanis hozzá a kincskeresésben és az ivászatokban Jack Durant ezredes, aki a háború során puskaport nem szagolt, mert Washingtonban teljesített szolgálatot, és David Watson őrnagy, akit Eisenhower elnök személyesen tüntetett ki a harcokban tanúsított hősiességéért.
A Hesse család kincse
A reményük teljes mértékben megalapozott volt. A Hesse családra a háború második felében rossz idők jártak, a három rangidős testvér közül ketten már a korai időktől szoros kapcsolatban álltak Adolf Hitlerrel és köreivel. A fasiszta vezetés nagyra értékelte a barátságukat, mivel szívesen használták fel a német főnemesség társadalmi bázisát és tekintélyét. Christoph és Philipp is hithű nácik voltak, az SS tagjai, akik komoly pozíciókat töltöttek be a Harmadik Birodalom hadseregében. Ráadásul a létező legmagasabb körökből érkeztek: II. Vilmos német császár unokaöccsei voltak, tehát a brit Viktória királynő dédunokái. Christoph a hírszerzésnél és a légierőnél futott be karriert egészen addig, amíg 1943-ban repülőgépbalesetben meg nem halt. Philipp Olaszországban is kiváló kapcsolatokkal rendelkezett, mivel III. Viktor Emánuel király lányát, Mafaldát vette feleségül.
Négy gyermekük egyikét a Führer iránti csodálata jeléül Adolfnak nevezte el, és Hitler vállalta a keresztapaságot is. A kapcsolata azonban megromlott a náci vezérekkel, akik különösen Mafaldát gyűlölték engesztelhetetlenül.
1943-ban mindkettőjüket elfogták, és különböző koncentrációs táborokba hurcolták. Mafalda hercegnő ráadásul egy szövetséges bombázás során az egyik buchenwaldi barakkban megégett, majd egy elrontott operáció során elvérzett.
Amint a német városok elleni bombázások egyre fokozódtak, a Hesse család a vesztét érezte, ezért elhatározták, hogy a legértékesebb családi ékszereket mindenáron megmentik. A kényszerűségből családfővé avanzsált harmadik testvér, Wolfgang vezetésével a különböző frankfurti bankok széfjeiben elhelyezett kincseket elhozták, két példányban leltározták, majd becsomagolták, és egy cinkkel megerősített szélű faládába helyezték. A fedelet leforrasztották, és a Friedrichshof-kastély pincéjébe vitték. Itt egy gödröt ástak, a ládát belerejtették, betemették, majd az egészet lecementezték. Ezek után egy falat is húztak elé, hogy megtévesszék az esetleges fosztogatókat.
Fényűzés és lebukás
A három amerikai kincsvadászt azonban nem tudták becsapni. A ház tüzetes átkutatásakor megtalálták az új falat, mögötte a friss cementet, és rögtön sejtették, hogy arrafelé kell keresniük. A ládából előkerült családi örökség mennyisége szinte hihetetlen volt. Gyémántos nyakékek, karkötők, fejdíszek döbbenetes tömege, zafírok, rubinkövek, arany és ezüst evőeszközkészletek, drágakövekkel díszített bibliák és más felbecsülhetetlen értékű kincsek bukkantak elő.
A három szerencsevadász megegyezett abban, hogy mindannyian ebből fognak meggazdagodni. Tudták azonban, hogy ekkora mennyiségű ennyire jellegzetes értéktárgyat nem lesz könnyű értékesíteni. Többféle módszert is kidolgoztak. Voltak drágakövek, amelyeket kivettek a foglalatukból, és Írországban, illetve Svájcban eladogatták őket. Más darabokat egyszerűen feladtak a tábori postával, és hazaküldtek az Egyesült Államokba.
Összesen legalább harminc doboznyi ékszert juttattak át így a határokon.
Amikor 1946-ban hazarendelték őket Amerikába, Durant ezredes a vámvizsgálat alóli mentességét felhasználva további nagy mennyiségű kincset csempészett haza.
Mindhárman elérték a céljukat, hiszen valóban óriási vagyont halmoztak fel a lopott tárgyak értékesítésével. Egy idő után már az óvatosságot is sutba dobták, és nyakló nélkül árulták az ékszereket, nem tudták viszont, hogy egy ideje folyik ellenük a nyomozás. A leltárjegyzékkel felszerelkezett Hesse család állhatatos és makacs követeléseire az USA hadserege végül utánajárt az eltűnt kincseknek, és a nyomozók beazonosították az elkövetőket. Amikor Nash és Durant tudomást szerzett erről, sebtében összeházasodtak, valószínűleg azért, hogy ne kelljen egymás ellen tanúskodniuk.
Büntetés sajtóhírveréssel
Végül ez sem mentette meg őket a büntetéstől. A három tolvajt letartóztatták, és bíróság elé állították. A tárgyaláson közszemlére tették mindazokat az ékszereket, amelyeket sikerült felkutatni és visszaszerezni. A botrány kínos volt, a hírverés óriási. A nyilvános tárgyalásokra jó pénzért jegyeket árusítottak, a sajtó a példátlanul arcátlan lopássorozattól volt hangos. Az ügyvédek mindent megtettek az ügyfeleik felmentéséért: hol arra hivatkoztak, hogy az eltulajdonított értékek jogos hadizsákmányként értelmezendők, hol arra, hogy miután már elbocsátották a vádlottakat a hadsereg kötelékéből, az Egyesült Államok hadserege nem jogosult ítélkezni fölöttük. Végül mindez nem segített rajtuk. A becsapott európai és amerikai ékszerészek örömmel tanúskodtak a trió ellen.
Durant ezredest egy évnyi tárgyalás után tizenöt év kényszermunkára ítélték, Nash századosnőt öt év szabadságvesztésre, Watson őrnagyot pedig három év kényszermunkára.
A hősként kitüntetett Watson felháborodott az ítéleten, és majdnem 300 támogató levelet gyűjtött össze ismerőseitől és tisztelőitől. 1947-ben meg is kapta az elnöki kegyelmet Eisenhowertől. Jack Durant sem töltötte ki a tizenöt évet: 1957-ben szabadult. Ő és Nash ekkor összeköltöztek, és még majdnem harminc évet eltöltöttek együtt. Mindketten a nyolcvanas években haltak meg.
A Hesse család csak 1951-ben kapta vissza a családi ékszereit, pontosabban azokat a darabokat, amelyeket sikerült felkutatni és visszaszerezni. A kincseknek legalább a fele – szétszedve vagy beolvasztva – örökre elveszett a feketepiac sötét bugyraiban. Az egyik máig meglévő becses darab Mafalda hercegnő esküvői fejdísze, amelyet a Hesse család menyasszonyai mind a mai napig büszkén viselnek az esküvőiken.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>