Fatörzshöz tapadó lepke, rücskös bőrű polip – Átváltozóművészek az állatvilágban

A „láthatatlanná tévő köpeny”

Az ember ősidők óta ábrándozik a láthatatlanná tévő köpenyről, amelyet magára terítve bármit tehet, bárhova beléphet, nem veszi észre senki. Az állatok a maguk módján megvalósították ezt az álmot. A mimikri legismertebb formája az élővilágban a rejtőszínezet (maga a fogalom ennél lényegesen tágabb, hiszen létezik például kémiai vagy akusztikai, tehát szag- és hangmimikri is). Számtalan állat, sőt néhány növény is igyekszik külsejével – elsősorban a színével, de sokszor a formájával is – beleolvadni a környezetébe, nemritkán bravúros sikerrel.

A fa törzséhez tapadó éjjeli lepkét, az ághoz simulva alvó baglyot, a barázdában lapuló mezei nyulat csak akkor veszi észre az ember, ha már megmozdult, addig teljesen láthatatlan.

A mimikrinek tehát része a mozdulatlanság, sőt, néha még maga a mozdulat is: egyes növényutánzó-sáskák például, melyek száraz levélcsomóra igyekeznek hasonlítani, légmozgás hatására önerőből ringatózni kezdenek, mint a szélben a lomb, hiszen ebben a helyzetben éppen a mozdulatlanság lenne az, ami felhívja magára a figyelmet.

A legtöbb állat „láthatatlanná tévő köpenye” nem egyszínű. A mintázat vagy az adott élőlény kedvenc tartózkodási helyének jellemző rajzolatát követi, vagy egyszerűen a test körvonalait igyekszik felbontani, pettyek, csíkok és egyéb, látszólag csupán díszítést szolgáló elemek által. Az állatot a természetes közegéből kiemelve az ember néha nem is érti, miként szolgálhatja ez a feltűnő külső a rejtőzködést.

Köpönyegforgatók

Vannak állatok, amelyek változtatni is képesek a bőrük színét. Ismert példa erre a zöld levelibéka, amely egyáltalán nem mindig zöld: ha a környezet úgy kívánja, szürke, barna vagy sárgás színű is lehet. A megfelelő színárnyalat kiválasztásakor nem csupán a látására hagyatkozik, hanem figyelembe veszi tapintóérzékének tapasztalatát is: a sima felületet a zöld levéllel, az érdeset a barnásszürke fakéreggel azonosítja, így aztán zöld csiszolóvászonnal vagy barnára festett üveglappal könnyen zavarba hozható. A virágok kelyhében rejtőzködő karolópókok bizonyos idő után szintén felveszik otthonuk színét.

A környezethez való alkalmazkodás metaforikus megtestesítőjévé vált kaméleon ellenben korántsem mindig a láthatatlanság szolgálatába állítja különleges képességét: káprázatos gyorsasággal változó külleme sokkal inkább az érzelmeinek vagy hangulatának kifejezését szolgálja. Más színt és mintázatot vesz fel például, ha dühös, ha szerelmes, ha éhes, ha fázik. Hasonlóképpen színekkel „beszélgetnek” a tenger mélyén a polipok is. Átváltozásuk titka a kültakarójukban lévő, pigmenteket tartalmazó sejtek alakjának módosításában rejlik, aminek hatására a színanyag a bőr mélyebb rétegeibe süllyed, vagy a felszín közelébe kerül.

A polipok még a bőrfelület struktúráját is képesek megváltoztatni, és szükség szerint simává vagy rücskössé válni.

Túl a szivárványon

A színek másik fő feladata tehát az üzenetközvetítés. A mondanivaló lehet csalogató vagy fenyegető, egy azonban bizonyos: hogy célját elérje, feltűnőnek kell lennie, márpedig az egyes állatok színlátásában jelentős különbségek mutatkoznak. Az emlősök közül (az ember mellett) a majmok járnak ebben az élen, mivel nappali életmódot folytatnak, és táplálkozásukban kulcsszerep jut a gyümölcsöknek. Még ők sem látják azonban az alacsony hullámhosszú ibolyántúli fénysugarakat, amelyeknek érzékelésére egyes madarak és rovarok képesek. A méhek sok virágot egészen másképp látnak, mint mi: UV-fénnyel megvilágítva előttünk is kirajzolódnak kelyhükben a megporzókat csalogató „leszállópályák”.

A leggyakoribb figyelemfelkeltő szín a piros vagy az élénksárga, hiszen ezek a természetben ritkán jelennek meg nagy felületen, tehát bármilyen közegből, a zöld lombok vagy a szürke kavicsok közül egyaránt kivirítanak. Ezek a színek – gyakran feketével kombinálva – legtöbbször veszélyre, elsősorban méregre figyelmeztetnek: példa erre a vöröshasú unka vagy a foltos szalamandra éppúgy, mint a darázs vagy a katicabogár.

Egyes állatok a megtévesztés eszközéhez folyamodnak: bár ők maguk nem mérgesek, külsejükkel igyekeznek a valóban veszélyes élőlényeket utánozni.

A méregfoggal nem rendelkező királysikló például piros-fekete-sárga keresztcsíkos mintázatot visel, amely csak a színek sorrendjében tér el a mérges korallkígyóétól.

Ipiapacs, lebuktál!

Máskor a színek nem önmagukban hordoznak üzenetet, hanem elrendezésük által. Számos állat visel testének különböző részein hamis szemeket, amelyek azt az érzést keltik a közeledőben, hogy figyelik. Ez sokszor elég is ahhoz, hogy elvegye a ragadozó kedvét a támadástól, annál is inkább, mert ezek a hamis szemek ráadásul többnyire jóval nagyobbak a valódi látószervnél. Ezzel az eszközzel él számos lepke, de némelyik hal is. A testük oldalán vízszintesen egymás mellett elhelyezkedő, szempár benyomását keltő foltok riasztó hatást gyakorolnak az idegen halakra, míg függőlegesen egymás fölött elhelyezve hidegen hagyják őket. Sok ragadozó ezzel szemben a valódi szemeit is álcázni igyekszik, hiszen prédára lesve esetleg éppen ezeknek formája vagy csillogása árulhatja el őket.

Mit tegyen az az állat, amelyik a színek egyik felhasználási módjáról sem szeretne lemondani? Látszólag lehetetlen vállalkozás, de mégis megvan rá a megoldás. A dél-amerikai őserdő végtelen lombsátrában a zöld a megfelelő rejtőszínezet, legyen bár viselője akár amazonpapagáj, akár a leguánfélék közé tartozó, anolisz nevű gyíkocska. Ám ha az anolisz megpillantja vetélytársát, kimerevíti a torkán lévő bőrlebenyt, egy másodpercre felvillantva színes „zászlóját”, s a következő pillanatban már újra el is tűnt. Az amazonpapagájnak pedig a levegőbe emelkedve láthatóvá válnak rikító evezőtollai, melyek segítségével társai röptében is könnyűszerrel szemmel követhetik: az ő „köpönyege” egyszerre szolgálja az eltűnést és a feltűnést.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>