Aki feladja magát egy kapcsolatban, az előbb az érzéseit, majd a társát is elveszítheti

Aki nem tartja a határait 

„A mai világban a vágyak hajszolása és az individualizmus felerősödése miatt az emberek nem képesek kölcsönösen támogatni egymást, és figyelembe venni a társuk szükségleteit egy párkapcsolatban. Ez az önzés gyakran a házasságok tönkremenéséhez vezet.”

Napjainkban gyakran jutnak ilyen és hasonló megállapításokra a párkapcsolatokról író szerzők, és sokan feszegetik azt, hogy miként ismerjük fel, ha a párunk nárcisztikus. Mindeközben a saját párterápiás gyakorlatunkban azt tapasztaljuk, hogy bár megjelenik ez a problémakör is, de sok pár éppen az ellenkezőjével küzd. Ezekben a kapcsolatokban az egyik vagy mindkét fél állandóan igyekszik alkalmazkodni és kielégíteni a partnere igényeit, miközben a saját szükségleteiről nem vesz tudomást. 

Az alkalmazkodó személyében egy végtelenségig együttműködő embert ismerhetünk meg, aki a világért sem bonyolódna konfliktusba. Rendkívül feszült lesz, ha megkérdezik tőle, hogy hogy érzi magát. Ilyenkor nem tudja, hogy mit válaszoljon, hiszen ő mindig jól van, vagy szimplán megvan. Nehezen tud reflektálni arra, hogy milyen érzések kapcsolódnak ezekhez az állapotokhoz. Amikor befelé kellene tekintenie, akkor összezavarodik, hiszen ez ismeretlen terep számára. A jól vagyok és megvagyok érzések mögött kutatva gyakran csak az üresség érzésével találkozik, amely a meg nem élt, elkerült vagy magukba zárt érzelmek nyomán alakul ki. 

Bár ő csak a pusztítónak ítélt indulatait, a dühét vagy haragját szeretné semmissé tenni, ennek az az ára, hogy a vágyott érzések is a süllyesztőbe kerülnek, és marad a kiüresedettség élménye.  

Mivel a saját belső valóságától leválasztva működik, ezért az abszolút iránytű számára az, hogy a körülötte lévő fontos személyek hogy vannak. Róluk próbálja leolvasni a saját érzelmi állapotát. Mindent megtesz, hogy őket boldognak, elégedettnek és kiegyensúlyozottnak lássa, mert akkor ő is jól van. Gyakran mond ilyeneket: ha nem gond, elnézést, nem akartam, ne haragudj, nem akarlak bántani.  

Szinte soha nem mond nemet, csak amikor már teljesen felemésztette ereje utolsó tartalékait is. Inkább a passzív elutasítás eszköztárát használja, bezárkózik és elérhetetlenné válik. Ilyenkor előfordulhat, hogy alacsony fekvésű hangulatról, érzelmi tompaságról számol be. Az elzárt érzések megjelenhetnek szorongásban, különféle pszichoszomatikus tünetekben (fejfájás, derékfájás) vagy akár pánikreakciókban is. Alapbeállítódása, hogy ő nem számít. 

Kívülről ez az állapot tűnhet kiegyensúlyozottságnak, segítőkészségnek és erőnek, máskor pedig az érzelmek megéletlensége miatt közönynek, esetleg ridegségnek is. Az, hogy minek olvassák, az a környezet lelkiállapotán múlik. Ez még inkább elbizonytalanítja az alkalmazkodót, mert nehéz azzal megküzdenie, hogy ő ugyanazt teszi, mégis egyszer megbízhatónak, máskor elérhetetlennek látják. Az ebből fakadó feszültséghez kapcsolódó indulatokat azonban igyekszik nem kimutatni, a harag megélését ugyanis veszélyesnek tartja a kapcsolatra nézve.  

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Az önfeladás története 

Mindannyian úgy születünk, hogy képesek vagyunk megélni érzéseket. Ez nem kialakul, nem megtanuljuk, ez adottság. A kezdetekkor ezeket az érzelmeket a csecsemő még nem ismeri fel, nem tudatosítja vagy szabályozza. A düh, a félelem, az undor, a meglepetés vagy az öröm mindenféle meggondolás nélkül a felszínre kerülnek. A baba sír, ordít, nyöszörög, mert ez segíti a túlélését, hiszen tájékoztatja a gondozót arról, hogy van-e valamire szüksége. 

Ahogyan a szülő visszatükrözi, megnevezi és tartalmazza ezeket az érzéseket, úgy kapnak nevet, és kerülnek szabályozás alá. 

De mi van, ha a szülő valamiért (például a saját traumái vagy éppen aktuális krízisállapota miatt) nem tud megfelelően reagálni ezekre a jelzésekre? Például figyelmen kívül hagyja, vagy nem azt adja, amire a babának szüksége volna? Ilyenkor a csecsemő lekapcsolódik a belső világáról, mert ez az egyetlen lehetősége, hogy „kezelje” az ijesztő és félelmetes érzéseit. 

Természetesen nem arról van szó, hogy mindig minden helyzetben tökéletesen kell hangolódni a baba belső állapotaira, erre egyetlen szülő sem képes. A lényeg, hogy többnyire jól reagáljunk a gyermek szükségleteire. Így nem kell azt választania (itt nem tudatos választásról van szó), hogy inkább nem mutatja ki az érzéseit, nehogy megharagudjanak rá, megbüntessék, vagy csalódást kelljen átélnie, mert nem azt kapja, amire szüksége volna. Ezzel ugyan megússza az elutasítást, de valójában láthatatlanná válik a kapcsolatban.  

Vannak, akik arról szereznek tapasztalatot gyerekkorukban, hogy az alkalmazkodásukkal segíteni tudják szüleik érzelmi vagy fizikai szükségleteinek kielégítését, amire nagy szükség van, mert a szülők magányosak, kimerültek vagy elkeseredettek. Ilyenkor az engedelmesség tűnik a kapcsolódás útjának, mert ezáltal lehet leginkább szeretetet kapni a szülőktől, vagy elkerülni a büntetést. Ilyenkor a gyermek szintén lemond saját érzéseinek és szükségleteinek megéléséről és közvetítéséről, hiszen számára az a legfontosabb, hogy kapcsolatban tudjon maradni a szüleivel. 

A tapasztalatok által közvetített üzenetek belsővé válnak, így olyan hiedelmek szerint viselkedik később is a kapcsolatokban, amelyek azt üzenik: neked kell felelősséget vállalnod, mások szükségletei fontosabbak, mint a tieid. 

Ugyanakkor ez a stratégia magában hordozza a csalódottság és elutasítottság élményét is, hiszen aki feladja magát, hogy mások kedvében járjon, és ezért szeressék, belül mindig bizonytalan, hogy vajon önmagáért szeretik-e, vagy csak a szerep miatt, amit játszik.

Mit tesz a kapcsolattal? 

Az, aki folyamatosan alkalmazkodik, szerepként megélt merev működésmódot választ, így nem lesz képes valóban kapcsolódni a másikhoz. Partnere nem, vagy csak igen ritkán találkozik társa igazi énjével. Habár eleinte látszólag kellemes egy állandóan alkalmazkodó partnerrel élni, idővel meginog a kapcsolati biztonság, hiszen bizonytalanságot eredményez: társa előbb-utóbb töprengeni kezd, hogy jó-e az, amit a másiknak nyújt. Aggodalmat érezhet, hogy mi lesz, ha nem találja el, mi jó a másiknak, és az egyszer megelégeli ezt. 

Feszültté válik, hogy állandóan találgatnia kell, mire van szüksége a párjának. Nem tudja, hogy társa egyáltalán jelen vane, ott akar-e lenni vele. Az a benyomása alakulhat ki, hogy a másikban van egy belső rész, amelyet mindig elzár előle, ahova ő sohasem juthat be. Csak küzd, de már előre tudja, hogy kudarcot fog vallani. Úgy érzi, csupán egyet tehet, elfogadja ezt az állapotot, amelyben bizonytalanságot, magányt és csalódást él meg. 

Esetleg mindkettőjükben gyűlnek a ki nem mondott mondatok. Egyre inkább arra szorulnak, hogy a másik viselkedését figyeljék, és próbálják értelmezni a kapcsolati eseményeket. A csend eleinte vonzó is, ha gyerekkorukban átélték szüleik veszekedését, s felnőttként másként akarnak élni. A csendbe annyi mindent bele lehet látni: harmóniát, egyetértést, bizalmat. 

Ezért eleinte talán örömmel is fogadják mindketten. Ráadásul az alkalmazkodó fél a későbbiekben gyakran abban az illúzióban él, hogy ő sokat kommunikál. 

Ha a társával egy nap aztán a kapcsolatukról beszélgetni kezdenek, könnyen kiderülhet, hogy ő a párbeszédeket valójában csak a fejében pörgeti. 

Társa közben azt éli meg, hogy legmélyebb őszinteségére vagy legtüzesebb mondataira sem kap egy kurta mondatnál, szónál többet. Mintha egy falról pattanna vissza. 

Ha az alkalmazkodásba menekülő fél és társa kerüli a konfliktusokat, akkor egyikük a konfliktus közeledte láttán visszahúzódik, és a hallgatást, az elvonulást, az ironizálást vagy a probléma lekicsinylését választja inkább. Az is előfordulhat, hogy a terelést választja, minden elhangzó fogalomra definíciót követel, majd beleköt azokba. Rendkívül gazdag ez az eszköztár. 

Társa reagálhat ijedtséggel vagy szomorúsággal, ha a magány túlzottan fájdalmas, lehet dühös, amit gyorsan el is rejthet. A lényeg mindkettőjük számára az, hogy ne legyen konfliktus. Óriási fájdalmakat söpörnek a szőnyeg alá a kapcsolat vélt stabilitása érdekében. A kimondatlan és megbeszéletlen érzések és élmények azonban visszatérnek az álmokban, a váratlan felcsattanásokban, vitákban, sőt akár gyermekeik viselkedésében is.  

Mindezek nagy része tudattalanul zajlik, ezért váratlan következményekre is láthatunk példát. Ilyen az, amikor az alkalmazkodó felet társa megcsalja, vagy kilép a kapcsolatból és újat indít, és az érintett fél nem is veszi észre, hogy a másik már régóta a párkapcsolaton kívül érzi magát. „Olyan szépen éltünk együtt, nem gondoltam, hogy közben belül már réges-régen eltávolodtunk egymástól” – mondják utólag, s környezetük egyetértően bólogat. Mélyen gyökerezik kultúránkban a tévhit, hogy az alkalmazkodás kapcsolódás. Ezt fejezte ki még pár évtizede, amikor a konfliktusmentes kapcsolatokra értékként ilyenformán utaltak: „Soha egy hangos szó sem volt közöttük!”  

A kizárólagos alkalmazkodás során kialakulhat a még működni látszó, de már kiüresedett kapcsolat, amelyben az együttműködés és a konfliktusmentes együttélés egy kívülről boldognak tűnő viszony látszatát kelti. 

Ám hiányzik az érzelmek áramlása, az egymásra hangoltság, az érzelmi összekapcsolódás, az egyezkedések és ütközések izgalma, az önmegmutatás bátorsága, az elfogadottság érzete.

Mit tesz a családdal? 

Ez a családi légkör rengeteg feszültségtől terhes, ugyanakkor kívülről talán a csend a legfeltűnőbb, a kevés vita, és a mindig békésnek tűnő légkör. Az ebben élő gyerekek azonban jól ismerik a megfoghatatlanul lebegő feszültséget. Ugyanakkor többnyire nem értik, nem tudják, mi baja lehet apának vagy anyának, mire volna szükségük, hiszen nagyon ritkán mondanak nemet, a gyermek azt sem tanulja meg, hogy ő miként fejezheti ki a szükségleteit. Egyáltalán van-e joga hozzá?  

A terápiás folyamatban a kommunikáció, a nyíltság, az önmegmutatás, az elfogadás kifejezése, a meghallgatás gyógyító ereje hamar megmutatkozik. Sok munkával és az érzelemfókuszú beszélgetések által, az érzések és élmények bemutatása és meghallgatása után megindul a szó és az érzelmek áramlása, döntések születnek, szinte tapinthatóvá válik a személyesség és a valódi kapcsolódás.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.