Indiana Jonesként a világégés nyomában – már 57 országban fotózott háborús emlékeket Szalay-Berzeviczy Attila

Mi motivált, hogy elkészítsd a könyvet?

Az I. világháborúról jóval kevesebb irodalmi vagy film­alkotás érhető el, mint a II. világ­háborúról: tőlünk időben távolabbi esemény, emellett, míg utóbbi egy tisztán fekete-­fehér történet, addig az I. világégés sokkal komplexebb. Nem voltak benne egyértelműen jó és rossz szereposztások; a nagy nemzetek hatalmas összecsapása volt. Ahhoz, hogy az ember átlássa, és megfelelően értékelni tudja az 1914–1918-as eseményeket, kellő érettség, érdeklődés és olvasottság szükséges. És hogy miért is érdemes vele behatóan foglalkozni? 

Mert ez az emberiség elmúlt kétszáz évének legfontosabb négy éve. 

Ma is abban a világban élünk, amelyet az I. világháború hozott létre, minden jelenlegi geopolitikai konfliktus, mint az orosz–ukrán vagy a palesztin–zsidó, innen ered. 

Az ezeroldalas könyvön tíz évig dolgoztál.

A történelmi események részleteinek megismerésével és a helyszínek feltérképezésével kezdtem, aztán jött a szükséges vízumok, engedélyek és akkreditációk beszerzése, majd az utazások és a fotóanyag elkészítése. Ennek nehézségét fokoztam, amikor elhatároztam, megörökítem Erzsébet királynőt és a vezető politikusokat is, mint Donald Trump, Emmanuel Macron vagy Angela Merkel. 

Minden pénteken, munka után repülőre ültem, és elutaztam egy korábbi világháborús helyszínre. Olyan helyeken jártam, mint Pápua Új-Guinea, a Falkland-szigetek, Heligoland, Szíria vagy épp a Gázai övezet. Ha százhúsz évvel korábban születek, én lettem volna Indiana Jones. Amit csak lehetett, azt a tényleges centenáriumi napon fotóztam meg. 

Nagyon ügyeltem az időjárási és fényviszonyokra is: a baltikumi karácsonyi csaták képeit például muszáj volt hóban csinálni, így folyamatosan figyeltem a hójelentést, hogy el tudjam dönteni, mikor repüljek Lettországba. A félmilliós fotóarchívumból másfélezret válogattunk a két kötetbe Keczeli Zoltán és Dózsa Zoltán művészeti vezetővel és képszerkesztővel.

Milyen meredek helyzeteket éltél meg az utazások során?

Baszra közelében a hatóságok őrizetbe vettek, mert azt gyanították, hogy az amerikaiaknak vagy a briteknek kémkedek az iraki–iráni határon a hatalmas fotófelszereléssel a nyakamban. A Külügyminisztérium közbenjárásával szerencsére a nap végére tisztáztam magam, és elengedtek. Ennél is veszélyesebb volt az olasz Alpokban: egyetlen fotóért 3300 méter magasra másztunk fel Mécs László alpinistával. Arra a helyre ugyanis nem tud följutni magamfajta amatőr, csak profi felszereléssel rendelkező hegymászó. 

Első alkalommal hóvihar támadt, így fel kellett adnunk, és még egyszer kirepülnünk Bergamóba, hogy nekivágjunk a hegyeknek, és megtaláljuk azt a fent hagyott olasz ágyút, amely nélkül nem lett volna teljes a könyv. 

Másodjára két napig másztunk, mire végre megtaláltuk a lélegzeteállító környezetben a háborús emléket. Annak idején egy gleccseren húzták fel az olaszok, a jég azóta elolvadt, az ágyú viszont ott maradt egy szikla tetején.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Láttál különbséget abban, ahogyan a nemzetek viszonyulnak az I. világháborúhoz?

A nyugati és az olasz fronton rendszeresen tartanak komoly megemlékezéseket, főleg ott, ahol a britek és az amerikaiak harcoltak. Itt gyakori az I. világháborús katonák temetése is, akiknek földi maradványai egy évszázaddal a háború után folyamatosan kerülnek elő. A keleti fronton a Szovjetunió törölte a Varsói Szerződés tagállamainak kollektív emlékezetéből az I. világháborút, mivel arra cárista ügyként tekintettek. 

Afrikában a britek és a franciák állítottak néhány emlékművet a háború után, amelyben nagyon sok helyi is elpusztult. Az itteni lakosság viszont a gyarmatosító európai államok problémájaként viszonyult az 1914–1918-as eseményekhez, az elégtelen vagy egyáltalán nem létező közoktatás miatt pedig teljesen feledésbe is merült.

Milyen magyar vonatkozásai vannak a könyvnek?

Szerepel benne az összes fontos magyar vonatkozású galíciai, kárpátoki, isonzói, trentinói és erdélyi helyszín, temető és emlékmű, ám utóbbi nem számottevő. 

A mai Magyarország területén nem folytak harcok, és az igazi nagy, pusztító csapást a háború lezárása után Versailles-ban kaptuk – ezért sem alakult ki nálunk komolyabb hagyománya az I. világháborúra való megemlékezésnek.

A feleséged hogyan fogadta a projektedet?

Nyolc éve, 2016-ban ismerkedtünk meg, amikor a verduni csata századik évfordulójára válogattam a képeket, ő tehát ezzel a projekttel együtt „kapott meg”. Sok utamra velem tartott, sőt, az eljegyzésünk is egy I. világháborús helyszínen, az elzász-lotaringiai Vogézekben, a hegység legmagasabb pontján történt, ahol egykor a német–francia frontvonal húzódott. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. decemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.