Elefánt a mérlegen – avagy semmi sem állandó, kivéve az anyai lelkifurdalást

Az UFO-jelenség

Éva, a 38 éves, háromgyermekes anyuka szerint nincs olyan ember ezen a bolygón, aki valóban meg tudná valósítani, hogy eleget foglalkozzon a munkájával, a családjával és a gyerekeivel is. És emellett még magára és arra is jusson elég ideje, hogy a párjával romantikázzon, netán még a barátaival is összefusson olykor.

„Én csak UFO-jelenségnek hívom, amikor valaki arról akar meggyőzni, hogy neki sikerült összeegyeztetni a szerintem összeegyeztethetetlent. Pontosabban azt, hogy legyen karrierje és magánélete, a férjével tökéletes legyen az összhang, a háztartás makulátlanul működjön és a gyerekekre is mindig legyen ideje. És persze ő maga is úgy nézzen ki, mint aki egy divatlapból lépett ki.”

Éva szerint annak a hajszolása, hogy egyensúlyt próbáljunk teremteni a munkánk és a magánéletünk között, leginkább arra jó, hogy folyamatos lelkiismeret-furdalásunk legyen.

„Én nem is értem, vajon csak engem idegesít fel, amikor olvasom a »100 tipp, hogyan legyünk jó anyák, feleségek és kiváló munkaerők« típusú írásokat, vagy más is így van ezzel? – kérdezi Éva. – Ahhoz ugyanis, hogy mindaz, amit felsorolnak, és amire oda kellene figyelni, valóban megvalósítható legyen, legalább 72 órás napokra lenne szükség, természetesen alvás nélkül.”

„Egyáltalán hol a határ a munka és a magánélet között? – kérdezi másik ismerősöm, Rita. – Mert szerintem ugyanolyan munkának számít, amikor az irodából hazaérve nekilátsz takarítani, mosni, főzni, tanulni a gyerekkel. Mert az igaz ugyan, hogy ezért nem kapsz fizetést, de attól még nem igazán sorolható a szórakozás kategóriába.”

A két anyuka szerint a magánélet akkor érkezik el mindennap, amikor már nem kötelességből csinálsz valamit, hanem azért, mert kedved van hozzá.

„Most mondd meg őszintén, neked mikor jut magánéletre időd? Mert nekem nagyon ritkán. Szerintem a munka–magánélet egyensúly egy nagy kamu. Olyan ez, mintha a mérleg egyik felére dobnánk egy elefántot, a másik felére pedig egy egeret, és várnánk, hogy kiegyensúlyozódjon a kettő.” – háborog Rita.

A legtöbb nő sajnos elköveti azt a hibát, hogy a tökéletességet hajszolja, és míg a munkahelyén túlórázva azon kesereg, hogy megint kevés időt tud a gyermekeivel tölteni, addig péntek este azon pörög az agya, hogy mennyi feladatot nem végzett el az irodában. Vagyis állandó bűntudattal él.

„Úgy tűnik, hogy semmi sem állandó ebben az életben, kivéve az anyai lelkifurdalást” – mondja nevetve Éva.

De vajon mit lehetne tenni azért, hogy ez ne így legyen?

A munka–magánélet egyensúly görcsös akarása csak arra jó, hogy folyamatos nyomás alatt tartsuk magunkat anyaként. Pedig helyette inkább arra kellene koncentrálnunk, hogy fontossági sorrendet állítsunk fel magunkban, és azokat a pillanatokat, amelyeket a családunkkal töltünk, teljes odaadással átéljük, míg a munkahelyünkön leginkább a feladatainkra összpontosítsunk.

Persze itt adódik a kérdés, hogy mi és ki a legfontosabb. Egyértelműnek tűnik a válasz: a család és a gyerekek. Hiszen a gyerekeknek ki kell elégíteni az alapvető szükségleteit, enni kell adni nekik, ruházni őket, törődni velük. Ahhoz azonban, hogy nyugodt életet biztosíthassunk nekik, stabil anyagi háttérre is szükség van. Annak megteremtése pedig nem megy máshogy, csak munkával, vagyis a fontossági lista dobogós helyére máris visszakerült a munka. Ha viszont az van az első helyen, hogyan kaphat elegendő szeretet a gyermekünk, amikor soha nem vagyunk vele, mert dolgozunk?

Azt gondolom, hogy ez egy ördögi kör, amelynek boncolgatása teljesen felesleges és céltalan. Nem az a kérdés, hogy letesszük-e a munkát, amikor belépünk az otthonunkba, hanem az, hogy tudjuk-e, hol a határ, amikor még a gyerekeinkért dolgozunk munkaidőn túl is, mert ők a legfontosabbak nekünk – vagy pedig átestünk a munkamánia oldalára. Ezt a kérdést pedig mindenki csak maga válaszolhatja meg.

Egy elég jó anya pont elég a boldogsághoz

Megkérdeztem még néhány anyukát, ők hogyan próbálnak egyensúlyt teremteni a munkájuk és a magánéletük között.

Szerintük, ha nem is könnyen, de ez mégsem lehetetlen feladat.

„Én hosszú évek alatt megtanultam különválasztani a munkát és a családot. Már nem érzek kísértést, hogy megnyissam otthon a munkahelyi e-mailjeimet, és a céges telefonomat is kikapcsolom. Elvárom, hogy a munkatársaim tiszteletben tartsák a magánéletemet, hiszen egész nap minden figyelmemet a munkámra összpontosítom. Az irodából egyből megyek a gyerekekért a suliba, és amikor hazaérünk, csak velük és magammal foglalkozok. Ennyi nekem is jár.” (Rózsa, 38 éves, a 8 éves Lili és a 11 éves Ákos édesanyja)

„A kezdetektől fogva úgy gondoltam, hogy a háztartási teendők nem csupán az én felelősségem. Szükség van arra, hogy a feladatokba a párunkat is bevonjuk. Szerencsére Istvánnal erről soha nem kellett vitatkozni. Amikor látja, hogy stresszes napom van, átvállalja a vacsora elkészítését vagy ő megy Ádiért az oviba. Ha pedig szalad a lakás, összeírjuk a tennivalók listáját, és felosztjuk, ki mit intéz el belőle.” (Ági, 42 éves, az 5 éves Ádám édesanyja)

„Rájöttem, hogy nem kell mindenben a tökéletességre törekedni. Nagyon tetszik Vekerdy Tamás tanácsa, hogy a gyereknek egy »elég jó anya« pont megfelelő a boldogsághoz. Nem akarok mindent egyszerre és egyedül megoldani, és már azon sem borulok ki, ha néha nem én főzöm a vacsorát, hanem pizzát rendelünk. És azon sem stresszelek, ha nincs patikatisztaság a lakásban. Ettől nem leszek kevésbé jó anya.” (Magdi, 34 éves, a 6 éves ikerpár, Soma és Beni édesanyja)

„Áttértem rugalmas munkabeosztásra, ami azt jelenti, hogy én oszthatom be, milyen munkarendben dolgozom. Felvettünk egy bébiszittert is, aki a hosszú napokon suliba megy a srácokért és edzésre is elviszi őket. Így azokon a napokon, amikor csak 6 órát vagyok bent a munkahelyemen, én hozom el őket az iskolából, és mindig kitalálunk valami jó programot. Ez őket és engem is feltölt, és nincs lelkiismeret-furdalásom, hogy elhanyagolom őket.” (Tünde, 32 éves, a 6 éves Anna, a 9 éves Peti és a 4 éves Zoé édesanyja)

A fentiekből is kiderül, nincs általános recept, mindenkinek magának kell megtalálnia azt az egyensúlyt, amely elfogadható a családja és önmaga számára is.

Tedd a kezed a szívedre, Nálad melyik az elefánt a mérlegen: a munka vagy a magánéleted?