Dilemmák 30 alatt – „A világ legrosszabb embere” című filmről pszichológusszemmel

A történet

A világ legrosszabb embere című norvég film méltán nyerte el a kritikusok és a nézők tetszését, ugyanis a húszas évei végén járó Julie botladozásával és útkeresésével sokan tudunk azonosulni. Míg mások pikkpakk megtalálják a hivatásukat, ő már az egyetemen csapongani kezd: az orvositól kezdve a pszichológián át a fotózásig mindenbe belekóstol, hogy végül egy könyvesboltban kössön ki eladóként.
Megismerkedik egy híres képregényíróval, Aksellel, akivel rövid ismeretség után össze is költözik, és a nagy korkülönbség ellenére igazán mély és tartalmas párkapcsolatot alakítanak ki. Intellektuális beszélgetések, partik, családi vacsorák tarkítják az életüket, és szép lassan megismerjük az egzisztenciális dilemmáikat is.
Aksel szinte már mindent elért a karrierjében, amit csak lehetett, ám Julie még mindig csak sodródik, nem tud átélni olyan elhivatottságot, mint a párja. Aksel barátai, rokonai már mind családos emberek, házuk gyerekzsivajtól hangos, esténként pedig szívesebben ejtőznek a kanapén egy pohár borral, mint hogy a legújabb slágerekre önfeledten táncoljanak a konyha közepén. Julie számtalanszor kap furcsa, már-már ítélkező pillantásokat tőlük, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy a kora miatt más életszakaszban van, mint ők. Aksellel is vita tárgyát képezi a családalapítás, a gyermekvállalás, amelyre Julie még egyáltalán nem készült fel.

Ugyanakkor tények és racionális érvek helyett inkább csak a megérzéseire támaszkodik, amikor kijelenti, hogy vár még valamire, ám azt ő sem tudja pontosan, hogy minek kellene bekövetkeznie ahhoz, hogy végre őt is elárasszák az anyai érzések, vagy éppen a kisgyermek utáni sóvárgás.

A származási családjában is vannak problémák: a női vonalon szinte kódolva van a szenvedés, bár az ő korában már egészen nagy családot vittek. Édesanyja egyedül nevelte fel őt, miután elvált az apjától, és azóta sem sikerült új párt találnia. Apja érzelmileg elhanyagoló és távolságtartó szülő, aki még azt a döntést is képtelen felvállalni, hogy nem kíváncsi a nagyobbik gyermekére. Ehelyett mindenféle kifogások és szomatikus tünetek mögé bújik, hogy a nemtörődömségét leplezze.
Julie úgy érzi, mellékszereplővé vált a saját életében, és az érzéseit is analizálnia, illetve magyaráznia kell, ahelyett, hogy csak érezné és megélné őket. A mélypontot ismételt harmónia, majd újabb dilemmák követik, miközben fokról fokra tanulja meg, hogy a válaszokat nem mások szemében és ítéletében, hanem önmagából kiindulva és önmagát teljes egészében felvállalva találhatja meg.

Mikor kell felnőni?

A lélektannal foglalkozó szakemberek egészen az ezredfordulóig úgy tartották, hogy a kamaszkort a fiatal felnőttkor követi. Mindkét szakasznak megvan a maga fejlődési feladata, amikor egy újabb mozaikdarabbal kiegészül a saját magunkról alkotott képünk, és újabb válaszokat adunk arra a kérdésre, hogy „Ki vagyok én a világban?”. A kamaszkori krízis sikeres megoldásának eredményeként a serdülő megküzd az önmeghatározás feladatával, és egy megszilárdult énazonosság-érzés birtokában elkötelezi magát valamilyen csoport, szimbolikus érték vagy eszme mellett, és bizakodással tekint a saját jövője elé.
Ez a kialakult énkép és hűség a feltétele annak, hogy a következő szakaszban, a fiatal felnőttkorban meghitt és szoros kapcsolatokat létesítsen, és megélje az intimitást az izolációval szemben. Az elmélet szerint a fiatal felnőtt életfeladata, hogy képes legyen a szeretett másikkal való teljes odaadásra és önátadásra, a kölcsönös szeretetre és ezzel együtt a családalapításra.
Manapság azonban, amikor a huszonéves korosztályra tekintünk, azt látjuk, hogy az elmélet és a valóság között súlyos szakadék tátong.

A mai fiatal generáció kihívásait, életvitelét és döntéseit szemügyre véve be kell látnunk, hogy sem a serdülőkor, sem a fiatal felnőttkor fogalomkészletével nem írható le az, amit a többség megél.

Jeffrey J. Arnett éppen ezért azt javasolja, hogy nevezzük ezt a 18–25, illetve egyes szakirodalmak szerint 18–30 év közötti időszakot a kibontakozó felnőttkor életszakaszának. Ugyanis ez az életszakasz elkülönül mind a kamaszkortól, mind pedig a fiatal felnőttkortól, ugyanakkor mindkettő nehézségei megjelennek benne, fokozva egymás hatását. Ilyenkor a fiataloknak szembe kell nézniük egy új krízissel, a kapunyitási pánikkal, ami kiszámíthatatlan lehetőségeket és bizonytalanságot rejt magában. Julie dilemmáin keresztül a film őszintén és kendőzetlenül beszél azokról a nehézségekről, amelyek a mai huszonévesek útkeresését kísérik, akár a párválasztás, a gyerekvállalás vagy a pályaválasztás tekintetében. 
Ez a generáció ugyanis teljesen más szemléletmódban nőtt fel, mint az előttük járó nemzedékek. A siker, a teljesítmény, az önmegvalósítás és az egyéni boldogság azok a hívószavak, amelynek meg kellene felelniük, ami különösen nehéz a közösségi média világában, ahol úgy tűnik, a többség ezeket már elérte. A végtelennek tűnő utak tárháza, a döntési szabadság egyrészt felszabadító, másrészt viszont hatalmas szorongással tölti el a fiatalokat. Barry Schwartz pszichológus szerint a választási lehetőségek kirobbanó sokasága több fronton is megnehezíti a mindennapokat. 

Mivel hatalmas kognitív és érzelmi kapacitást követel minden lehetőséget számba venni, ezért a fiatalok könnyen tehetetlenné válhatnak és megbénulhatnak. A választásukkal lemondanak a lehetséges alternatívákról, így folyton kísértik őket az elmulasztott lehetőségek ábrándképei.

Ráadásul azt érezhetik, hogy muszáj tökéletesen választaniuk, hiszen azt gondolhatják, hogy egyedül az ő hibájuk, ha nem találják meg a számtalan alternatíva közül a lehető legnagyobb boldogsággal járó opciót. Ez pedig irreális elvárásokkal társulhat önmagukkal szemben, ami gyakran szorongással és aggodalmaskodással tölti el a huszonéveseket az életfeladataikkal kapcsolatban. 
Mindezek fényében egyre inkább látszik, hogy az önmagát megvalósító, és ezáltal megelégedett individuum képe egy olyan mézesmadzag, amely valójában elérhetetlen, hiszen a lehetőségek végtelen tárházának illuziója vagy az egyéni célok hajszolása önmagában nem vezet boldogsághoz. De egyáltalán mi a boldogság titka? Hol van a határ az önállóság és az önzés között? Mikortól számít egoizmusnak, ha a saját kívánságainkat helyezzük előtérbe, és figyelmen kívül hagyjuk, hogy ezzel másokat megbántunk? A világ legrosszabb embere az, aki a saját vágyait és boldogságát akarja megvalósítani? Megélhető az intimitás anélkül, hogy elvesztenénk a saját identitásunkat? Mit kezdhetünk a saját képességeink, a döntéseink és a jövőnk felett érzett aggodalmakkal? 
Leist Balogh Brigitta és Jámbori Szilvia kapunyitási pánikkal kapcsolatos kutatásukban többek között ez utóbbi kérdésre keresték a választ. 

Eredményeik szerint a proaktív megküzdés bizonyul hatékonynak, amikor az egyén a kihívásokra előre felkészül, tervet készít, és fenyegetés helyett fejlődési lehetőségként tekint a problémákra.

Ehhez viszont szükséges, hogy tisztában legyünk a céljainkkal és a számunkra fontos személyes értékekkel, amiben segít, ha döntési helyzetben feltesszük magunknak a kérdést: Ki legyek? Milyen ember szeretnék lenni? Így tudunk értékközpontú, énazonos döntést hozni, ami erőt ad az előttünk tornyosuló akadályok leküzdéséhez is. Emellett a fenti kutatás tanulsága szerint sokat segíthet, ha elemezzük a problémát, képesek vagyunk támaszkodni a szeretteinkre, és segítséget kérni, amikor nehéz helyzetbe kerülünk. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>