Börtönpszichológia – Nem lehet csodára várni, kemény, belső lelki munkát kell végezni a rácsok mögött

„Gondoljanak öt személyre a környezetükben. Nem kell feltétlenül olyanokra, akiket közelebbről ismernek, lehetnek vadidegenek is, például azok közül, akik itt most ebben a teremben ülnek – dobta föl a nem éppen szokványos labdát hallgatóságának előadása kezdetén Pősz Krisztina. Ezek után arra hívott minket, hogy próbáljuk meg elképzelni, milyen érzés lenne, ha ezekkel a találomra kiválasztott emberekkel kellene szoros közelségben töltenünk az elkövetkező 30 napot: mondjuk egy 30 négyzetméteres zárkában, napi 23 órában összezárva (a fennmaradó napi egy óra a levegőzésé). – Hogyan viselkednénk? Milyen álarcot vennénk magunkra, kit és mennyire engednénk közel?” – sorolta elgondolkodtató kérdéseit a Váci Fegyház és Börtön tanácsadó szakpszichológusa, majd arra kérte a jelenlévőket, próbálják meg ébren tartani ezt a „képet” lehetőleg végig, az előadása alatt. 

Ami nekünk, hallgatóságnak egy izgalmas, gondolati játék volt, az sokaknak valóság. Pősz Krisztina bv. százados előadásán keresztül, a Jog és Pszichológia szervezésében bepillantást nyerhettünk abba, hogy milyen az élet valójában a rácsok mögött, milyen lélektani nehézségeket élnek át a fogvatartottak, és hogy munkáján keresztül miben tudja támogatni őket egy börtönpszichológus. 

Nem mindegy ki, hol „ült” korábban, ahogy az sem, hány évesen kezdte

Az amerikai filmekből megismerhető sztereotípiákkal ellentétben a börtön egy jóval mélyebb és sokszínűbb világ.

 Amikor egy zárkaközösségbe új fogvatartott kerül, az első kérdés, amit rendszerint megkap, hogy honnan érkezett: hol „ült” eddig. 

Ez ugyanis alapvető fontosságú információt hordoz számukra, ami alapján „kategorizálják”, elhelyezik majd a saját, belső hierarchiájukban – tudjuk meg Pősz Krisztinától. 

Ám ez nemcsak a fogvatartottak, hanem a pszichológusok számára is egy nagyon lényeges kérdés: nem véletlenül teszik fel ők is, általában már a befogadó beszélgetéseik elején. Tudniuk kell ugyanis, hogy az újonnan érkező mit látott, tapasztalt már addig a börtön világából, mert ez alapján fogják tudni leszűrni, honnan kell elindítaniuk a megismerési folyamatot. Ahogyan az egyén szempontjából az se mindegy, hogy milyen idős korában – például már kamaszként – éri az első foglyosítás krízise, ami kettévágja az élettörténét: lesz egy előtte és egy utána időszámítás. 

A bv százados amellett, hogy tanácsadó szakpszichológus, pszichodráma foglalkozásokat is vezet a rácsok mögött. Utóbbit azért is tartja különösen fontosnak, mert ez sokat segít többek közt a fogvatartottak dinamikájának követésében, értelmezésében és a velük való kapcsolattartásban; ahogyan saját mentális jól-létüknek a megőrzésében is. 

„Nem a börtön a nehéz, hanem az emberek”

A börtön egyik legfontosabb jellemzője a nagyon szoros, fizikai összezártság: az, hogy a fogvatartottaknak mindent együtt, egy légtérben kell csinálniuk a nap 23 órájában, ahol nagyon nehéz elvonulni. A fennmaradó egy óra a sétával telik, ilyenkor a zárkaajtók kinyílnak. Ám nem mindenkinek cél és öröm, hogy ilyenkor együtt legyen a többiekkel, mert kint az udvaron mindig figyelni kell a másikat: tudni kell, hogy kinek mi lesz a következő lépése, és hogy kik azok, akiket bizonyos helyzetekben tanácsos inkább elkerülni. 

Nem a börtön a nehéz, hanem az emberek – idézi a pszichológusnő a Váci Fegyház- és Börtönben eltöltött 15 éve alatt a fogvatartottaktól leggyakrabban hallott mondatok egyikét. „A zárkaközösségből egyébként a séta mellett az oktatás és munka révén is ki lehet mozdulni, e két terület a reintegrációs törekvések két legfontosabb alappillére” – teszi hozzá.

Az erőfölény csak egy dolog 

A börtönök ablakai rendszerint befelé néznek, aminek elsősorban biztonsági okai vannak, másfelől ez az elszigeteltség érzését fokozza. Ahogyan azt a börtönpszichológusnő elmondja, a nagy összezártságban még az is, akinek nincs információja, úgy csinál, mintha lenne, ez ugyanis „hatalom”. 

A manipuláció eszköze is legalább ennyire fontos: segítségével a fogvatartott úgy tud egy információt felhasználni, hogy azzal a hierarchiában elfoglalt helyzetét is befolyásolja. 

A fogvatartotti hierarchiában – amellett, hogy mindenkinek általában az erő, az erőszakosság jut elsőre eszébe ennek kapcsán – sok egyéb tényező is szerepet játszik: így például a találékonyság, az intelligencia, a dörzsöltség, a kapcsolatrendszer, de a fogvatartott által elkövetett bűncselekmény is. Sok esetben épp amiatt titkolják, rejtegetik egymás előtt, hogy mit követtek el, mert ezen keresztül is szeretnék magukat pozícionálni a falakon belül. Sokat számít az is, hogy kinek milyen tudása van a börtön világáról: mennyire ismeri a szabályait, a kiskapukat, mennyire tudja, hogyan viselkedjen bizonyos helyzetekben, és hogy például mik azok a magatartásformák, amiket el kell kerülnie akár az egymás közötti, akár a személyi állománnyal történő érintkezés során – mondja Pősz Krisztina.

Egy cigarettakínálás, egy másnak készített kávé 

A börtönpszichológusok nagyon fontos feladata azoknak a fogvatartottaknak a felkészítése, akik még egyáltalán nem vagy csak nagyon keveset voltak börtönben: arra, hogy milyen helyzetekre kell számítaniuk. Sok olyan dologra kell tanítani őket, amikre egy „civil” pszichológiai rendelésen ritkán kerül sor: például arra, hogy legyenek bizalmatlanok. Tudják azt, hogy ha megkínálják őket valamivel, akkor azt minden esetben viszonozni kell, és hogy melyek azok a fajta konfliktuskezelési stratégiák, amikkel élhetnek, mert itt mindig várható valamilyen „bekóstolás” – amire viszont nagyon nem mindegy, hogy ki hogyan, milyen felkészültséggel reagál. 

Nem utolsó sorban pedig arra is meg kell tanítani őket, hogyan tudnak segítséget kérni, például a börtönpszichológustól. Pősz Krisztina szerint nagyon fontos, hogy a fogvatartottak hozzájuk is tudjanak fordulni, ha akár pszichésen, akár fizikailag olyan helyzetbe kerülnek, hogy segítségre, támaszra lenne szükségük. „Ezeknek a beszélgetéseknek egy nagyon fontos feladata az, hogy megtaláljuk azt a csatornát, ami a fogvatartottal működőképes lehet. Ha nem tudjuk őt az első beszélgetés alkalmával »megérinteni«, akkor félő, hogy egy adandó krízishelyzetben nehezebben keres meg minket” – teszi hozzá a bv. százados, aki arra is kitér, hogy egy cigarettakínálás, egy másnak elkészített kávé sokkal több mindent elmondhat ebben a belső társadalomban: jelentheti egy konfliktus megelőzését vagy éppen a feloldását, de ugyanúgy lehet egy barátságos gesztus is. 

Az idő nem szűnik meg, csak átalakul

A fogvatartottak megélése szerint az idő a börtönben nagyon átalakul: miközben arra várnak, hogy elteljenek a napok, tehetetlenül nézik végig, ahogy adott esetben a gyerekük felnő, vagy éppenséggel széthullik a családjuk, ők pedig nincsenek ott, hogy segítsenek. A várakozás egyik feloldása lehet a sport: ez valahol persze erőfitogtatás, a hierarchiában betöltött pozíció mutogatása a „szabad levegőn”, például a húzódzkodó rudakon. Ugyanakkor a testmozgás amellett, hogy nagy szerepet játszik a külső és a belső feszültségek leküzdésében, a kontroll érzetét is megadhatja. 

A börtönben a kontrollnak ugyanis mindig kívül kell lennie, a fogvatartottak valójában nagyon kevés döntést hozhatnak. 

Ezt demonstrálják például az úgynevezett „hippik”: azok a biztonsági vizsgálatok, amelyek során bizonyos időközönként a fogvatartottak összes holmiját kipakoltatják. Ilyenkor pedig még a maradék „intim szféra” is megszűnik: nincs az a fotó vagy naplójegyzet, amibe a személyi állomány ilyenkor ne nézhetne bele. A kontroll érzetének visszaszerzésére irányuló kísérletek néha destruktív megélésekben is megmutatkozhatnak, például a különféle önsértésekben. Ezeken keresztül általában azt demonstrálja a fogvatartott, hogy a saját teste fölött még ő rendelkezik, azt tesz vele, amit akar: akár a falat fejeli, akár összevagdossa magát. 

A belső munkát nem érdemes megspórolni

Pősz Krisztina tapasztalatai szerint a vallás sok fogvatartott számára ad valós kapaszkodót: úgy látja, sokukban az istenhit tudta elindítani azt a folyamatot, ami által másként szemlélik az életüket. A börtönpszichológusnő szerint ez kulcsfontosságú, mert ha egy fogvatartott nem lesz képes arra, hogy felelősséget vállaljon a saját döntéseiért, akkor bármennyi segítséget kaphat a szabadulása után: ha még a börtönévek alatt nem tudott szembenézni önmagával, akkor nagy esély van arra, hogy újra ugyanazt az utat fogja választani. 
„Nem lehet csodára várni, ha ezt a belső munkát még ott bent nem végzik el, akkor nem ismerik meg a gyenge pontjaikat sem. Nem fogják tudni, hogy a szabadulásuk után mire kellene kiemelten figyelniük” – teszi hozzá. 
A szakember hangsúlyozza, ebben a közösségben a fogvatartottak nagyon ritkán beszélnek a valódi érzéseikről, valódi életükről – itt léphet be a börtönpszichológus, akinek ilyenkor az értő hallgatás a szerepe. „Nem akarom sajnáltatni őket és nem is önsajnálatra biztatom őket. A célom csupán az, hogy elérjem, foglalkozzanak önmagukkal: tegyék fel a legbelső kérdéseket, nézzenek szembe azzal, milyen döntéseket hoztak, és lássák, milyeneket akarnak majd hozni a jövőben” – mondja Pősz Krisztina.