„Ha gyerekek gyógyításáról van szó, nincsenek tabuk” – Bese Nóra a Bethesdában hidat épít szülők és gyógyítók között

Tudatos döntés volt, hogy fiatalon lettél édesanya? Ha jól gondolom még tanultál, amikor az első gyermeked érkezett. 

Huszonegy évesen mentem férjhez, huszonkettő voltam, amikor az első gyermekünk megszületett. Egy pillanatig sem bánom, hogy a férjemmel korán házasodtunk és – egy év külföldi lét után – még az egyetem mellett megszülettek az első gyerekeink. Általuk is találtam rá arra, hogy mi az én szerepem a világban. Izgalmas, ha az ember tanul, ha van egy világképe tizenkilenc évesen, utána aztán születik több gyereke, és teljesen másba vág bele. Izgalmas út volt elhinni azt, hogy a gyerekek mellett lehet más hivatásom is. De mire ezt megtaláltam, az hosszú évekbe telt. Diplomát szereztem francia és portugál nyelvből, illetve teológiából, majd kommunikáció szakon végeztem. Tanári pályára készültem, de később azt éreztem, hogy felnőttek között szeretnék dolgozni. 

Az, hogy ma egy gyermekkórház a munkahelyem, amelynek köszönhetően a szülőkhöz szólhatok, egy álom megvalósulása. 

A teológiát miért végezted el? 

Sokat foglalkoztam hitoktatással, fiatalokkal, még a gyerekek mellett is vezettem önkéntesként hittancsoportokat. Ez a szívügyem volt, de szerettem volna, ha mindennek van alapja. A Bethesdában, amely egy református kórház, pedig igazán megértettem, hogy az ökumené mit jelent, vagyis hitben élő emberek alkothatnak igazi közösséget felekezeteken túl. Ez mindennapos valóság az életemben, a munkahelyemen. Hálás vagyok azért, hogy amikor a vallással, a hittel találkoztam – fiatalon tértem meg –, olyan papokat hozott az utamba a Jóisten, akiktől nagyon pozitív képet kaptam a katolikus egyházról. Később pedig a munkahelyemen a református egyházról is hasonlóan jó tapasztalatokat szereztem. Az ember így sokkal könnyebben néz szembe a mindennapos emberi küzdelmekkel, nehézségekkel. 

Úgy tudom, hogy korábban magad is sokat voltál a Bethesdában szülőként az egyik gyermekeddel. 

Az első három gyerekkel alig voltam kórházban, nem voltam túl aggódós anyuka. A negyedik gyerekünknek viszont újszülöttkori szepszise lett. Hatnapos volt a kislányom, amikor éjszaka felkeltem megszoptatni, és észrevettem, hogy lázas. Akkor éjszaka éreztem, hogy menni kell a kórházba, a mai napig emlékszem, hogy melyik orvosunk volt ügyeletben. Azt láttam a főorvosokon – akik sok ilyen gyereket veszítettek el korábban –, hogy igazán aggódnak. Az újszülöttkori szepszist a gyerekek egy jelentős része nem éli túl. A gyerekemet a tudásukkal mentették meg, az én lelkemet és a családomét pedig az információkkal, az odafigyelésükkel. Átéltem, hogy milyen az, amikor valaki biztonságban van, hiszen megtesznek érte mindent, a helyzet mégis bizonytalan. Ekkor kaptam meg a hivatásom, ekkor értettem meg, hogy minden eszközzel, ami nekem a kommunikáció, segíteni, gyógyítani lehet. Értem ezt a világot, és azt érzem, hogy nagyon sokat lehet tenni benne.

Az egyik előadásodnak is ez a címe: A kommunikáció gyógyít. 

Amikor azt mondom, hogy a kommunikáció gyógyít, akkor ezalatt azt értem: a kommunikációval összekötöm a szálakat. 

Hidat építek két olyan part között, amelyekből az egyik a másikért van. 

Ugyanakkor az is fontos, hogy a szülőnek úgy fogalmazzam meg a ­tudnivalót, hogy az minél érthetőbb legyen a számára. Meg kell tudni, hogy a szülők miben szorulnak segítségre, információra. A kórházban jelen van egy nagyon erős családbarát, emberbarát kultúra, amelyet nem akarok rózsaszínre festeni. Hiszen az orvosok és az ápolók egyaránt leterheltek, mégis mindig az ember, a gyerek, a család a legfontosabb. Ennek a hozzáállásnak evidensnek kellene lennie mindenütt, de sok helyen nem ezt tapasztaljuk. A kórházi kultúrával együtt jár egyfajta kommunikáció, és a kommunikáció erősíti ezt a kultúrát.

Különleges dolgok történnek időnként nálatok…

Ha a gyerekek gyógyításáról van szó, nincsenek tabuk. Például, ha megkeres valaki, mint nemrég, hogy nyusziterápiával foglalkozik, és elmondja, hogy ennek milyen hatásai vannak, akkor mi erre is nyitottak vagyunk. Van tér és szabadság arra, hogy kipróbáljunk mindent, ami a gyerekeknek jó. Ugyanígy lett minilovas terápiánk is. Más intézmények nem vállalkoznak ilyesmire, ami érthető, hiszen sok helyen eleve a túlélés a cél. Mesekönyvet is azért adtunk ki, mert azzal is segíteni szerettünk volna azoknak a fogyatékos gyereket nevelő szülőknek, akiknek például fogászatra kell vinniük a kicsit, és nem tudják elmagyarázni neki, hogy mi fog ott történni vele. De azokban a nehéz helyzetekben is meg lehet szólítani a szülőt minőségi tartalommal, amikor várnia kell a kórházi folyosón vagy a betegágynál. Ezért hoztam létre hét éve a Gyógyító Magazint. Nemrég Egy csésze egészség címmel podcastot is indítottunk, amelynek segítségével olyan témákat járunk körbe, amelyek valóban kibeszélésre várnak. És ha manapság ennek ez a formátuma, akkor ezt csináljuk. 

Egy főorvosnő fogalmazta meg egyszer: „De jó, hogy vagy nekünk, mert te el tudod adni a munkánkat.” 

Holott nem eladni kell szó szerint. Évente százkilencvenezer gyerek fordul meg nálunk, és nem szeretnénk több beteg gyereket… Mi egyfelől bemutatjuk azt a gyógyító munkát, ami nálunk folyik, másfelől információt adunk azon a nyelven és azon a csatornán, amelyet a szülők értenek, használnak. Az anyagi háttér, a forrás megteremtése nekem külön siker, nagyon sok cégvezető, vállalkozó örömmel ad és csatlakozik, ha van rá lehetősége, mert érzi, hogy valami nagyszerűnek a részese. Együtt teremtünk valami jót.

Teljesen megújítottad a Bethesda Gyermekkórház közösségimédia-jelenlétét, kialakítottál egy imázst, és ezzel a tevékenységgel lényegében felráztad az egészségügyi kommunikációt.

A kommunikációt lehet nagyon rosszul és lehet nagyon jól használni. A brand azért fontos, hogy bizalmat építsünk az intézményünk, a Bethesda iránt, hogy mindenki azt érezze, itt biztonságban van. Ezt a szemléletet egyre több helyen sajátítják el, de ehhez valóban kultúraváltás kellett. Örülök, ha hozzájárultam ehhez. Nemcsak a jó márkák érdemlik meg, hogy jó reklámjaik és jó történeteik legyenek, hanem a kórházak, a gyógyító intézmények is. Az pedig kommunikáció kérdése, hogy kijut-e falak közül mindaz a jó, ami ott történik. Hiszek abban, hogy nem legyőzni kell egymást a többi, hasonló területen működő intézménnyel, hanem együttműködni, hiszen a tenger végtelen, és közösen kell erősíteni a hálónkat. 

Mérföldkő volt ebben a híressé vált Jerusalema-tánc? 

Nekünk mindenképp. A fő kérdés az volt, merünk-e, merek-e elég bátor lenni. Mindenki félt az aktivitástól, de a koronavírus-járvány alatt azt éreztük, muszáj valamit csinálni, belülről kell megtalálni az erőforrásainkat. Az volt a célunk, hogy összefogjuk az embereket, új eszközzel teremtsünk közösséget: ez pedig a tánc lett. 

Az számunkra is megdöbbentő volt, hogy sikerült az egész országot elérni, több mint kétmillió megtekintése volt a videónak a YouTube-on. 

Azt mondtad egyszer, hogy futás közben állnak össze a fejedben a dolgok. A Facebook-oldalad szerint igen sokat futsz. Hogyan talált meg ez a sport? 

Az első félmaratonomat a férjemmel futottam, ennek most már tizenkét éve. Az első maraton után azt éreztem, ez bőven elég, többször nem szeretném. Megcsináltam, élmény volt, köszönöm. A nagy váltás viszont az volt, amikor elkezdtem terepen futni, azóta már nehezen megyek aszfaltra. A terepen a természet közelsége, az időjárási körülmények testileg-lelkileg átmossák az embert. Aztán beleszerettem a magashegyekbe, jöttek az ultratávok – ultrának számít minden, ami több mint negyvenkét kilométer –, és most már a száz kilométeres, hegyeken zajló versenyeket szeretem.

Éjszaka beállok fejlámpával a rajtba, és futok tízen-húszon órán keresztül. Ilyenkor nincs más inger, csak egyszerűen jelen vagyok. Átértékelődik minden, megszületnek vagy lezáródnak projektek, nem direkt gondolkodom, csak jönnek a gondolatok. Ez nagyon kreatív tevékenység. Nekem az az izgalmas a futásban, hogy egyszerre aktivitás és meditáció. Soha nem hallgatok közben zenét, mivel az agynak és a léleknek olyan állapota ez, amely az imádsághoz hasonló. Egyszerre mozgás és nagyon erős jelenlét. Közben az is kiderül, hogy elég izgalmas társaság vagyok-e magamnak huszonhét órára. 

Kép

A Bethesda kórház kommunikációs igazgatója egy futóversenyen – Fotó: Ultra Trail Hungary

Mi a szupererőd, amivel a rendszeres sport, a munka, a család is így megférnek egymással? 

Külső segítségem kevés van, a férjemmel való szövetségünk rengeteg energiát ad. Fontos, hogy a sport közös nyelv lett a családban. A férjemmel rendszeresen együtt futunk házas programként, az egyik fiam korosztályos világbajnok öttusázó, a másik válogatott tollasozó, az egyik lányom műugró, a másikkal pedig együtt futunk terepen, tehát néha a közös időtöltésnek is ez a módja. Az első tizenkét évben otthon voltam a gyerekeimmel, magamnak is magasra tettem a mércét azzal, hogy egy születésnapra csak saját sütésű tortával készültem, mindennap meleg vacsorát főztem, s ezt megszokták, de ma már szerencsére családi munkamegosztás szerint élünk. 

Ami igazán fontos, hogy mindent teljes jelenléttel csinálok. Egyébként erre a sokszínűségre kétféle visszajelzést szoktam kapni. Van, akit frusztrál, másokat pedig inspirál. 

Nem kell mindenkinek százhúsz százalékon pörögnie, de én így érzem magam a helyemen. Ha kicsit nagyobb távlatban nézem az életet, és arra a kérdésre is keresem a választ, hogy Isten miért teremtett engem, mi a feladatom, akkor úgy fogalmaznék, hogy azzal a sok mindennel, amit rám bízott, jól kell gazdálkodnom. Egy hosszabb lelkigyakorlaton értettem meg, hogy én nem attól leszek értékes, hogy mennyi mindent csinálok – sok diploma, sok nyelvvizsga, sok gyerek, sok kilométer, látszólag olyan, mintha ezen múlna az ember értéke, pedig nem –, hanem hogy én önmagamban, emberként vagyok értékes, de nekem most ezek az útjaim. Én így tudom beteljesíteni a hivatásomat.

A 2024. márciusi Képmás magazinban a Bethesda Gyermekkórház főigazgatójával, Velkey Györggyel is interjút olvashatnak. A magazin 2024. március 29-től kapható.

Ez az interjú a Képmás magazin 2023. augusztusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.