„Isten elképesztő méltóságot adott nekünk, szülőknek!“ – vallja Bárdos Júlia, aki anyaként meg is éli ezt

– Ahhoz, hogy adjunk, magunknak is töltekezni kell. Nagycsaládos édesanyaként hogyan jut ideje önmagára?

– Jelen pillanatban nem vagyok klasszikus értelemben vett nagycsaládos anyuka, mert hat gyermekemből négy elköltözött, közülük is három már családos. Egy húszéves és egy hétéves lánnyal élünk egy fedél alatt a férjemmel.

Az első öt gyermekünk tíz éven belül született, akkoriban választanom kellett, hogy alszom vagy töltekezem. Sokszor az utóbbit választottam: éjszaka hímeztem, varrtam, bábszínházi előadásokra készültem, „fonóztunk” a barátnőimmel. Ennek az lett az eredménye, hogy még fogfúrás közben, a fogorvosi székben is képes voltam elaludni. Az orvos meg is mondta, ha így viselkedem, nem vállal.

Mostanság, ha nem beteg a kicsi lányom, tudom úgy alakítani az időmet, hogy délelőtt jusson magamra is időm. A hétvégékbe mindig beiktatok egy kirándulást.

Kép

Júlia és férje, Lackfi János – Fotó: Bárdos Júlia

– Mik azok a jellegzetes kihívások és örömök, amelyeket egyik-másik korosztálytól anyaként kap?

– A kicsi gyerekek mindig megtanítanak máshogy látni a világot.

Amikor velük játszhatok, mindig azt élem át, hogy a kis Jézus társaságában lehetek.

Minden mondatuk szíven talál, ha ebből a perspektívából hallgatom őket. Nemrég gerincbalesetet szenvedtem, fél évet feküdtem, és csak merev fűzővel kelhettem fel rövid időre. Egyik nap, hogy enyhítsem a tétlenség miatti lelki szenvedéseimet, megpróbáltam kicsit mosogatni, de fél perc múlva felsóhajtottam: „Hú, abbahagyom, mert nagyon fáj”. Az ötéves Julcsi kétségbeesetten nézett rám: „Mama, miért mosogatsz?” „Hogy ne legyek olyan haszontalan” – csúszott ki a számon. „Nem az a hasznos, aki dolgozik!” – vágta rá szigorúan a kicsi. Éreztem, hogy most valami fontos következik. Odafordultam hozzá, és megkérdeztem: „Julcsi, szerinted ki a hasznos?” Mire gondolkodás nélkül felelte: „Ki haszontalan?” Az ilyen mondatokat magunkkal visszük egész életünkben…

Felnőtt gyermekeink tehetségét, kitartását, kedvességét szülőként kísérni hatalmas ajándék. Az életüket látva János evangéliumának sorai jutnak eszembe: „A vőlegény barátja csak ott áll mellette, és szívből örül a vőlegény hangját hallva. Ez az örömöm most teljes lett. Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.” Keresztelő János ezt Jézusra mondja, de én ugyanezt élem meg a gyerekeimmel kapcsolatban.

– A hit – főként nehézségek idején – milyen fogódzót ad a mindennapokban?

– Állítólag a Bibliában 365-ször szerepel, hogy „ne félj!” vagy „ne féljetek”. Minden napra jut egy.

– Át lehet adni a hitet a gyermekeknek? Önök milyen értékeket próbál(nak) mindenképp közvetíteni nekik?

– Varga László püspök atyától hallottam, hogy Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei. Igyekeztünk átadni a Biblia szeretetét, a hálás lelkületet, az ünnepek és a rájuk való készülődés szépségét és örömét. Továbbá a Gondviselés adta biztonságérzetet, a szentségekből áradó kegyelmek megtapasztalásának lehetőségét, és azt: használjuk ki, hogy mennyi jóbarátunk van a mennyei egyházban.

Személyes Isten-élményeinket is próbáljuk megosztani velük. Fontos tudatosítanunk: a döntés az övék, a hit pedig kegyelem.

– Milyen pluszt ad a művészet a gyermekneveléshez?

– Erről a szakemberek tudnának igazán jól mesélni. A lelki sebek igazi orvosa Isten. De a művészet segítségével, a gyerekekkel közösen létre tudunk hozni egy másik valóságot, amelyben könnyebben elindul a gyógyulás. Én különösen alkalmas eszköznek éreztem a bábszínházazást. Hatodikunkkal, Julcsival már készülünk az idei szentesti előadásunkra – minden évben ezzel lepjük meg a család többi tagját. Tavalyelőtt árnyékszínházként mutattuk be Fekete István Rorátéját, amely egy szeretnivaló történet a megbocsátásról. Tavaly meg Artur Madsentől a Zokni című novellát játszottuk el. Utóbbi arról szól, hogy a gyerekkori nélkülözés és megszégyenítés fájdalmát hogyan enyhítheti az együttérzés, a másik nyomorúságának megismerése és a segítségnyújtás. A sok titkos próbálás során ezek a történetek nagyon mélyen hatnak még a kicsi gyerekek szívében is.

A képzőművészet mindenféle ágát szeretem bevonni a hétköznapi házimunkákba: Nagyboldogasszonykor gyümölcsökből mozaikképet készítünk, illetve nagyon szeretünk zöldségekből szobrot faragni az ünnepi asztalra. A mézeskalács-készítés külön családi szenvedélyünk az adventi időszakban: mindenkinek megvan a saját „kézműves” stílusa…

Az esti imádságok sokszor énekléssel teltek: amikor még sokan voltunk itthon, többszólamú dalokat is előadtunk. Mostanság a plüssállatok szállnak be a dalokba hangszerekkel, énekszólamokkal, és verses imádságokat rögtönöznek. Julcsink ezerféle hangszínt produkál ilyenkor.

Kép

Fotó: Martus Éva

– Ön hogyan találta meg az egyensúlyt a munka és az anyaság között?

– Nem győzök mindennap hálát adni, hogy pénzkereset céljából nem kellett belekényszerülnöm olyan munkahelyi közegbe, ahol esetleg nem éreztem volna jól magam. Szeretek itthon lenni, rendben tartani egy háztartást, belevinni minden kreativitásomat – szeretek a magam főnöke lenni. A „munkatársaimért” mind rajongok. Persze a háztartásvezetés veszélyes feladat, mert soha nem mondhatom, hogy kész van, nincs vele több munka. Ha nem vigyázok, bele lehet bolondulni vagy keseredni. Volt is időszak, amikor ebben krízist éltem át.

Egy időben azon gondolkoztam, milyen jó lehetett Máriának, hogy egész életében Jézus háttérországa volt. Aztán egyszer csak leesett a tantusz, hogy én ugyanezt teszem.

Amikor mosok, a családtagjaimban lakó Jézus ruháit mosom. Amikor mosogatok, a velem lakó Jézus evőeszközét tisztogatom. Neki takarítom a lakást, neki főzök, neki díszítem a helyiségeket…

Meg is szoktam kérdezni tőle: tetszik-e, ízlett-e, ugye, milyen jó illatú? A házimunka közben mindig érzem, hogy nem vagyok egyedül, Mária mindent velem együtt csinál.

A bútorfestés körülbelül tizenöt éve része az életemnek. Sokféle használati tárgyat, bútort, egész konyhaszekrényeket kifestettem bonyolult, aprólékos mintákkal. Három templom mennyezetfestésében vettem részt. De a festés  számomra inkább feltöltődés, mint munka. Fontos, hogy ne vegye el a minőségi időt a családtagjaimtól.

– Nagycsaládban miként lehet minőségi időt tölteni mindegyik gyermekkel?

– Annak idején, még ötgyerekesként kidolgoztunk egy rendszert: „napozásnak” neveztük. Minden gyereknek volt egy állandó, saját napja a héten, amikor ő választhatott, melyik szülőjével szeretne kettesben tölteni egy órát, és mit csináljanak együtt. A szombat a kettőnk napja volt a férjemmel, a vasárnap pedig az Istené. Ez nagyon jól működött, az volt a célunk, hogy a nagycsaládban senki ne érezze magát mellékesnek. Ennek ellenére középső gyerekeinktől értek fájdalmas vádak, hogy ők úgy érezték, nem is fontosak. Szülőként mindig igyekszünk, de tökéletesek nem lehetünk.

Kép

Együtt a Lackfi család – Fotó: Molnár Mihály

– Mi a legnagyobb ajándék vagy éppen tanulság, amit az anyaság adott önnek?

– Amikor 41 évesen megtudtam, hogy babát várok, kicsit váratlanul ért a helyzet. Kértem Istent, hogy mondjon valamit segítségül a következő kilenc hónapra. Az aznapi Máté evangélium részlete így szólt: „Egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát”, és „kinek-kinek rátermettsége szerint” adott belőle.

Felfoghatatlan Isten rendíthetetlen bizalma bennünk: mi borzalmat művelt már történelme folyamán az emberiség, és a Teremtő még mindig ránk akarja bízni a legdrágább kincseit.

Ő, akié a világmindenség és minden gazdagság, vagyonának mégis a gyermekeket nevezi. Isten elképesztő méltóságot adott nekünk, szülőknek!

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.