Az „összes tudomány” összefoglalója – Apáczai Csere János életútja

Tsere János, aki csak felnőtt korában illesztette neve elé az Apátzai előnevet, a Brassó város birtokát képező barcasági Hétfalu egyik községében, Apácán látta meg a napvilágot 1625-ben. Odahaza volt kisiskolás, középfokú tanulmányait pedig a kolozsvári református iskolában végezte. 1642-től a gyulafehérvári fejedelmi főiskolán volt a messze földről érkezett neves professzor, Henrik Bisterfeld növendéke, aki figyelmét a hit dolgai mellett a természettudományokra irányította és elültette az ifjúban az emberi tudás egyetemességének eszméjét. Mint jeles diák a puritanizmus és a kálvinista ortodoxia eszméivel rokonszenvező Geleji Katona István püspöktől 1648-ban kapott lehetőséget arra, hogy egyházi ösztöndíjjal a korabeli európai kálvinizmus szellemi központjának számító Németalföldre, Hollandiába utazzon. Ott egy kis időre a franekeri, majd a leideni egyetemre iratkozott be, 1650-től pedig Utrechtben tanult, ahol a kálvinista ortodoxia nagy tekintélye, a teológus Gisbert Voetius volt a mestere, de hatott rá annak szellemi ellenfele, a racionalista eszmék felé tájékozódó Johannes Coccejus is. Megismerkedett az angol puritánok harcos politikai és a francia bölcselők radikális racionalista eszméivel és a kortárs természettudományok eredményeivel. 1653‑ban a frissen alapított harderwijki egyetemen fejezte be tanulmányait a teológia doktora cím elnyerésével. 
Ekkor még úgy tűnt, hogy végleg Hollandiában marad, hiszen tanárai és kollégái felismerték tehetségét, itt jelentek meg első, idővel elveszett teológiai értekezései, sőt, családot is itt alapított. 1651-ben házasságot kötött egy gazdag utrechti család lányával, Aletta van der Maettal. 

Ezekben az években Apáczai is tanúja volt a holland kálvinizmuson belül Descartes filozófiája körül kirobbant vitának.

Bár mesterei zöme, közöttük Voetius is ádáz ellensége volt a karteziánus racionalizmusnak, ő alaposan megismerte és igen nagyra becsülte a francia bölcselő írásait, gondolatait saját későbbi munkáiban is igyekezett hasznosítani. 

Kép

Egy rövid tudósélet

1653-ban Csulai György református püspök hazahívta Apáczait Erdélybe. Miután első, csecsemőkorában meghalt gyermeküket eltemették, nyár végén érkezett feleségével Gyulafehérvárra, ahol az akadémia gimnáziumi tagozatán a poétikai osztály tanári állása várta.

Puritán, a hit érzelmi és erkölcsi oldalát hangsúlyozó gondolkodása és az értelemre, tudásra támaszkodó karteziánus szemlélete miatt hamar összeütközésbe került elöljáróival és tanártársaival, diákjai viszont gyorsan megszerették.

Dolgozott Utrechtben elkezdett főművén, a Magyar encyclopaedián, közben pedig két munkát is kiadott, a Magyar logikácskát, amelynek lapjain olyan szavakat alkotott meg nyelvünk számára, mint a számláló, a súrlódás vagy a tompaszög fogalma, és ekkor készült Tanács című pedagógiai írása is. Szellemi ellenfelei 1655-re elérték, hogy a fejedelem állásából elbocsássa, de Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszonynak és Bethlen János tanácsnoknak sikerült elérnie, hogy elnyerje a kolozsvári iskola vezetését. Itt is tanítványok gyűltek köréje, akik között ott volt a későbbi politikus és önéletíró, Bethlen Miklós és a polihisztor egyházi író, Pápai Páriz Ferenc is, ő pedig egy új hazai egyetem alapításának tervén dolgozott. Ekkor került ki a keze alól az eredeti bűnről szóló teológiai értekezése. Természetbölcselet című, töredékben, kéziratban maradt munkájában pedig korábbi főműve, a Magyar encyc­lopaedia átdolgozásával, kiegészítésével foglalkozott. Ám ekkor már beteg volt, tüdőbaja gyorsan elhatalmasodott rajta, 1659 végén pedig, alig harmincnégy esztendősen meghalt. Kolozsváron, a híres Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomba. Özvegye, az idegen világban magára maradt Aletta második, már Erdélyben született gyermekükkel együtt hamarosan követte őt a sírba. A hagyomány úgy tudja, a férje elvesztése feletti bánat végzett az asszonnyal. Sírjuk, közös sírkövük ma is megvan, kettejük szerelmének és az asszony bánatának pedig Tavasz a házsongárdi temetőben című versében Áprily Lajos állított gyönyörű emléket.

Az „összes tudomány” honi nyelven

Apáczai főműve, amelyen rövid tudósi, tanári élete során dolgozott, úttörő vállalkozás a hazai reformáció és a magyar művelődés történetében. Ez a munka a még Hollandiában elkezdett Magyar encyclopaedia, amely 1655‑ben került ki az utrechti nyomdából. A szerző szándéka munkájával az volt, hogy olyan átfogó tudástárat adjon a magyar olvasók kezébe, amely egyszerre az ismeretek tárháza, egyben azonban eszköz arra is, hogy az olvasó a megismerés legmagasabb, teológiai szintjére eljusson. Erről a mű bevezetőjében így fogalmazott: „Erősen föltettem magamban, hogy ha a jóságos és hatalmas Isten néhány esztendő elteltéig megnyújtja és meghosszabbítja életem fonalát, nem halok meg addig, míg magyar nyelven a magyarokkal nem közlöm az összes tudományt.” Művében minták alapján dolgozott, hiszen olyan szerzőktől merítette anyagát, mint René Descartes, Pierre de la Ramée, az angol puritán William Amesius, az ortodox kálvinista Johann Henrik Alstedt vagy a remonstráns, a kálvinizmust racionálisan értelmező Johannes Althusius. Maga a tizenegy részből álló mű Descartes módszertanát és tudományeszményét követte és a hazai közönség számára kívánt áttekintést adni az emberi tudás egész rendszeréről. Elsőként az ismeretelmélet, majd a logika témáit tárgyalta szigorúan racionalista szellemben, ezután pedig a matematika, a csillagászat és a természetrajz nagyon is részletesen kidolgozott anyagai következtek,

elsőként írva magyar nyelven például a heliocentrikus világképről, a vérkeringés anatómiájáról vagy a mágnesesség fizikájáról.

Ezt a mesterségek és az emberi alkotások bemutatása követte, az építészettől egészen a gazdaság világáig. A kilencedik részben került sor a társadalom és a történelem tudományára, utána az etika, a politika, a nevelés témáinak összefoglalása következett. 

Kép

Kép: Wikipédia

A tudás záróköve

Az emberi tudás záróköve az utolsó, teológiai rész. Ebben Apáczai a németalföldi kálvinista hittudomány egyes irányzatainak szintézisével próbálkozott.

Fő tézise a pietista jámborság szellemében az volt, hogy a hit, a vallás lényege nem a tudásban, hanem az erkölcsös életben, az azt vezérlő akaratban van.

De vallotta azt is, hogy a kegyelem világánál, a hitben megszerezhető, és a tudomány, a természet világosságánál megszerezhető tudás jól megférnek együtt, nem ellenségei egymásnak. Ami a részleteket illeti, a teológiai részben merített a Gomarus-Voetius-féle konzervatív ortodoxia rendszerező törekvéseiből, a remonstráns-coccejanus hittani racionalizmusból, a szigorú angol puritán tradícióból, és nem volt idegen tőle az ekkor már bontakozó pietizmus gyakorlatias, kegyes szemlélete sem. Ez a mű mérföldkő a magyar művelődés történetében – felfedezhetjük benne a szilárd református hit, a felvilágosodás felé mutató modern tudományeszmény és a népnevelői lendület egyeztetését; a szerzőben pedig egy az Istenét és hazáját szolgálni akaró embert ismerhetünk meg.  

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>> 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>