„Az időskorban új lehetőségek vannak” – Beszélgetés anyaságról, szakmai útról és nagymamaságról Herr Nikoletta mentálhigiénés szakemberrel

– Hogyan sikerült létrehozni azt a szakmai-magánéleti egyensúlyt, ami a hétköznapjaid alapja? Amikor boldog embert látunk, szeretünk élni a gyanúval, hogy az illető a gyerekkorából hozza a boldogság képességét. Nálad is így volt ez?
– Biztos, hogy nem a gyerekkorból hozom, nem voltam felhőtlenül boldog gyerek. Egy kis faluban éltünk, ahol a szüleim pedagógusok voltak. 14 évesen elkerültem Pécsre, ahol értelmiségi szüleim miatt nem kaphattam kollégiumot. Albérletben, önállóságra kényszerülten... Nehezen találtam az utam. Édesapám bukkant egy újságcikkre, hogy a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán elindult a pszichopedagógia szak. Amikor beiratkoztam a főiskolára, azt éreztem, a helyemen vagyok.

Aztán jelentkeztem az első, Magyarországon induló mentálhigiénés képzésre. Ebből a képzésből erő és energia jött. Majd újabb képzések következtek: családkonzultáció, relaxáció, autogén tréning, pszichodráma.

Mindkét gyerekem úgy született, hogy közben valamilyen képzésre jártam: a férjem hozta be őket a képzési alkalmakra szoptatásra.

– Felnőtt gyerekeitek vannak. Akkoriban, amikor ők születtek, nem volt divat, hogy az apák egyenlően részt vesznek a kisgyerek nevelésében. Hogyan tudtad rávenni a férjed, hogy így élje meg az apaságát?
– Ő ezt úgy fogta fel, hogy amikor ő van a gyerekekkel, az neki lehetőség a kapcsolatuk elmélyítésére. Amikor egy egész hétre elutaztam a mentálhigiénés képzés intenzív önismereti részére, akkor is ő volt velük; de amikor a Veszprémi Egyetemen tanultam, és havi három napra oda kellett utaznom, akkor is.

– Nagyon hamar vezető lettél, ennek ellenére megmaradtál az oktatási-nevelési feladatoknál a gyakorlatban is.
– Igen, négy éve tanítottam a mai nevén Szentgyörgyi Albert Általános Iskola és Gimnáziumban, amikor kineveztek igazgatóhelyettesnek. Ebbe az épületbe járt Molnár Ferenc is, ott volt és van a Pál utcai fiúk és a grund hangulata. Ez az iskola volt az én pedagógiai alma materem: itt engedték meg először, hogy behozzam az iskolai keretek közé a mentálhigiénés szemléletet. Hangsúlyt kapott a lelki egészség. Személyiségfejlesztő módszereket próbáltunk ki saját élményben, amelyeket aztán a kollegák bevittek az osztálytermi munkába is. Nagy szó volt ez!

– Most is hatalmas energiával dolgozol, de már több évtizednyi tapasztalattal. Melyik volt az eddigi pályádnak a legkedvesebb része?
– Volt 12 év, amikor az volt kiírva az ajtómra, hogy pszichopedagógus-mentálhigiénés szakember, és főállásban ezt művelhettem. Az iskolánkban egy oldalról a magatartási-viselkedési zavaros gyerekek fejlesztését végeztük, de a lelki egészségükért is dolgoztunk. Egyéni konzultációkra, csoportos foglalkozásokra (például gyerek pszichodrámára, autogén tréningre, önismereti csoportokra) volt lehetőség a gyerekek és a kollegák számára is.

– Etikát is tanítasz. Hogy viszonyulsz ehhez a tantárgyhoz?

– Hívhatjuk embertannak. Nagyon szeretek az emberről gondolkodni. Kicsoda az ember? Mitől jó az ember? Ki mondja azt, hogy jó? Hogyan lehet megnézni egy helyzetet több oldalról?

– Hogyan fogadják az általános iskolások ezeket a nehéz kérdéseket?
– Minden gyerekkel a maga szintjén lehet párbeszédbe lépni. Az ötödikes azt mondja: „Az ember attól ember, hogy ruhát hord.” Akkor elkezdünk erről beszélgetni, onnan indulunk, hogy mit jelent a ruha. Filmes élményeket is fel tudunk használni. Az Agymanók című film kapcsán például tudunk az érzelmekről beszélgetni, arról, hogy az érzelmeink mennyire befolyásolják a viselkedésünket.

– Milyen szakmai kérdések foglalkoztatnak most?
– Egyrészt idén nyáron személyiségfejlesztő hangsúllyal írtunk egy etika tankönyvet, amely reméljük, hamarosan bekerül a tankönyvlistába. Korábban gyógypedagógiai és gyermekvédelmi témákban írtam tanulmányokat. Most viszont írnék a jövőtervezésről – mentálhigiénés szempontból. Arról, hogy mit kezdjünk a nyugdíjas évekkel.

Kevés szó esik arról, hogy az időskort nem úgy érdemes megközelíteni, hogy mi az, amit már nem fogok tudni csinálni, hanem milyen új lehetőségek vannak benne.

– Valószínűleg minden nő feltenné neked a kérdést, hogy volt-e olyan időszak az életedben, amikor a munkád és a családi életed konfliktusban volt egymással.
– Ez az egész nem megy egyedül. Ehhez kell egy olyan társ, aki ott van melletted, aki mindenben támogat, aki nem ijed meg attól, hogy neki kell pelenkáznia a gyereket vagy levinnie a játszótérre. A férjem azt mondta mindig, hogy ő látja, érzi azt a változást a képzések és a munkám nyomán, amely a kettőnk kapcsolatára is jó hatással van.

Kép

Herr Nikoletta

– Vagyis ti már a ’80-as évek végétől a férjeddel megvalósítottátok azt, ami manapság az ideális párkapcsolati modell: két egyenlő fél, akik kölcsönösen szeretik, tisztelik és támogatják egymást.
– Néha zavarban is vagyok, mert a környezetünkben nagyon sok házasság ment tönkre. Mi pedig mint a kakukktojások, mindent együtt csinálunk. Ugyanakkor mindkettőnknek megvan a maga érdeklődése. A férjem nyelveket szeret tanulni a szabadidejében és sportolni. Amíg ő elmegy úszni, én mást csinálok. De megvannak a közös dolgaink, együtt járunk színházba, biciklizni, túrázni, koncertekre, társaságba, közös a baráti körünk.

– Ez a titka annak is, hogy az évek során nem „szétfejlődtetek”, hanem egyre közelebb kerültetek egymáshoz?

– A férjem alapvetően teljesen más beállítottságú ember, mint én: műszaki, racionális ember, aki azonban nyitott volt arra, hogy a főzni–mosni–takarítani szerepeken túl én képezzem és megvalósítsam magam. Közben pedig a változás, ami a képzésekkel jött, nemcsak nekem volt jó, de neki is.

– Ennyi munka mellett mi jelenti neked az énidőt, a feltöltődést?
– Szépségszalonokba és vásárolgatni nem járok, mert sajnálom rá az időt. De például jógázni szeretek, az előző munkahelyemen megszerveztem, hogy a tanári csoportunkhoz hetente kijárt egy jógaoktató. Régebben a férjemmel néptánccsoportban táncoltunk, újabban salsázunk. A zene, a mozgás valóban feltölt. A színház, az opera, a népzenei koncertek mind a mi időnket adják.

– Végső soron minek tudod be ezt a színes, gyönyörű pályát, amelyet viszel most már három évtizede?
– Minden kudarcból tudtam tanulni, és mindig megvolt bennem az igény, hogy még tovább fejlődjek. Ezért tanultam a gyógypedagógia, a pszichopedagógia és a mentálhigiéné után még filozófiát és etikát is.

Másrészt mi egy nagyon jó közösségben élhettünk és élünk a barátainkkal. Megosztottuk a kisgyerekes éveket, amikor például megszerveztük, hogy melyik nap ki hozza el az óvodából, iskolából a gyerekeket; és most is itt vagyunk egymásnak. Ez a kalákában élés a gyerekek között is szoros kapcsolatokat eredményezett. Erős hálót adott, amely a mai napig tart mindannyiunkat. Ez persze minta is a gyerekeink számára, hiszen egy ilyen közösség nem jön létre magától, hanem nyitni kell egymás felé ott, ahol találkozunk: bölcsődében, óvodában, iskolában, lakóhelyen.

– Mi a titka annak, hogy több évtizede együtt tud lenni ez a baráti társaság? Rengeteg baráti kör szétmegy például a politikai nézetek különbözősége miatt. Nektek hogyan sikerült együtt maradni?
– Az én környezetemben is mennek szét baráti kapcsolatok ideológiai különbségek miatt. A mi kis körünkben az elfogadásról, befogadásról egyformán gondolkozunk. Szeretjük egymást, együtt éljük a hétköznapok küzdelmeit is. Ketten elvesztették a férjüket, segítjük egymást minden helyzetben, elérhetők vagyunk egymás számára.

– Hogyan nézel előre a nagymamaszerepre?
– Már nagymama vagyok, van két unokám. Megélhetem, hogy az én dolgom egyszerűen csak szeretni, elfogadni. Nem rajtam múlik minden, nem nekem kell „nevelni”. Egész más viszony ez, mint amikor anyaként féltjük a kisgyerekünket.

A nagymamával együtt sütni-főzni, megölelni egymást különleges kapcsolatot jelent.

A nagyobbik unokám anyák napjára az ajándéklevelében azt írta nekem: „Az a közös bennünk, hogy imádjuk egymást!” Különleges szeretetkapcsolat ez, ami nagyon inspirál.