Az én apám – Interjú Pápai Józseffel

– Hogy éled meg, hogy nem Pápai Józsefként, hanem Pápai Joci apukájaként ismernek?
– Örülök, hogy Joci sikeres, és hogy én vagyok az apukája. De ugyanilyen büszke vagyok a másik három gyermekemre és a négy unokámra is. Hálát adok Istennek, hogy segített Jocinak elérni az álmait. Minap, amikor sétáltam az unokámmal az üzletem felé, szembejött velem egy család. A fiú odahajolt az apjához, és azt mondta: „Ez Pápai Joci apukájának a régiségboltja.” Engem nem ismertek meg, de a boltról tudták, hogy Joci édesapjáé. Érdekes dolog ez. Úgy gondolják, mivel a fiam híres, sikeres, különleges, én is az vagyok, de én nem tekintem magam annak, és nem is szeretném, hogy annak tartsanak.

Apa vagyok, aki mindent megtesz a gyerekeiért: figyelem, miben tudom segíteni őket.

– Mit éreztél, amikor először meghallottad „Az én apám” című számot?
– Nehéz szavakba önteni, hirtelen olyan érzés kerített hatalmába, hogy elsírtam magam. Akkor szembesültem azzal, mit jelentek a gyermekemnek, mennyire odafigyel rám. Elmondhatatlan, mennyi érzelem van a dalban, a szövegben. A csillagok közé repített!

– „Az én apám úgy nevelt, mint a szél. Halkan fújt, énekelt, úgy mesélt” – szól a dal. De hogyan képzeljük el ezt a nevelést?
– Tényleg énekelve tanítottam őket, jól megfogalmazta a fiam. A zene állandóan jelen van az életünkben, mindennapjainkban, örömünkben, bánatunkban. Mindig énekelve, szeretettel fordultam hozzájuk. Soha nem akartam, hogy csak azért cselekedjenek így vagy úgy, mert én azt mondtam. Senkinek sem szabad belegázolni a másik ember lelkébe, se egy gyereknek, se egy felnőttnek. Feleségemmel mindig elmondtuk a véleményünket, felhívtuk a figyelmüket az esetleges buktatókra, de hagytuk, hogy ők döntsenek. Édesapámtól is ezt láttam, ő se bántott minket soha, de ha rám nézett, tudtam, hol a helyem és mit cselekedtem rosszul.

– Mi történt, ha mégse megfelelően döntöttek a gyerekeid?
– Kicsiként inkább elfogadják a gyerekek a szülők tanácsait, hiszen mi felelünk értük. Hogy felnőttként mennyire fogadják meg, az már azon múlik, hogyan neveltük őket. A rugóhoz hasonlítanám ezt: amikor pici a gyerek, szorítjuk, óvjuk, vigyázunk rá. Ahogyan nő, engednünk kell a szorításon, de csak szépen lassan. Ha hirtelen engedjük el, elugrik. Ha mindig kicsit lazítunk rajta, akkor ott marad a kezünkben.

A gyereket is csak fokozatosan szabad elengednünk. Ha így cselekszünk, felnőttként is szoros lesz a kapcsolat, a közelünkben maradnak, és egy családként élünk a későbbiekben is.

Nekem az a célom, hogy ez így legyen, szeretném örömömet lelni a gyerekeimben, unokáimban, segíteni szeretném őket, ameddig csak tudom. Nincs annál nagyobb öröm, amikor az unokám azt mondja: „A papával szeretnék sétálni a tóparton!” Már előtte majd kiugrok a bőrömből, úgy várom!

– Meddig tart a gyereknevelés?
– Amíg élek, addig nevelem őket. Ha úgy látom, valami baj van, vagy nem jó irányba mennek a dolgok, például az unokák nevelésében, leültetem a gyerekeimet és beszélek velük.

– Nem mondják, hogy ne szólj bele?
– Nem, mert tudják, hogy a jóindulat és a szeretet vezérel. Ez nem fegyelmezés, hanem a család szükséglete. Oda kell figyelnünk egymásra, meg kell előzni a bajt, még idejében közbe kell lépni.

– Mi a legfontosabb érték, amelyet igyekeztél átadni a gyermekeidnek?
– Az istenhitet és az egymás iránti szeretetet. Ha nincs bennünk szeretet, akkor nem érünk semmit.

A szeretet olyan, mint a malter, nélküle nem lehet építkezni.

Minden családban van gond, ha nem oldjuk meg együtt szeretettel, akkor szétesik a család, széthúzás lesz.

– Azt mondják, elapátlanodott a társadalom. Az apák reggeltől estig dolgoznak, nem vesznek részt a gyermekeik életében, az elvált családokra pedig még inkább igaz ez, ahol sokszor csak kéthetente látják a kicsiket. Mit gondolsz erről?
– Nem az a baj, hogy kevesebbet látják a gyerekeiket, mint száz évvel ezelőtt, hanem az a probléma, hogy nem minőségi időt töltenek együtt. A technikai eszközök elrabolják a lehetőségét annak, hogy a családok együtt legyenek, beszélgessenek. A tömbházak megépülésével megszűnt a család, ugyanis ezekben a lakásokban nagyon pici konyhákat, étkezőket terveztek, ahol csak egy-két ember tud egyszerre leülni. Nem úgy, mint a családi házban, ahol az asztal köré gyűlt mindenki, az apa elmondott egy imát, és együtt ettek-ittak, beszélgettek. Hiába van otthon az apa, ha nincs lehetőség együtt leülni az asztalhoz. Arra szoktam buzdítani mindenkit, hogy menjenek ki a szabadba, szervezzenek közös programot, fogják meg egymás kezét, mondjanak egymásnak néhány szép szót, gyönyörködjenek a gyerekeikben, puszilják, öleljék, kapják fel, dicsérjék őket!

– Hol rontják el az apák manapság?
– Túl sok szabadságot adnak a gyerekeknek, hagyják, hogy az utca nevelje őket, pedig ez a szülők feladata. Ha a legkisebb egység, a család erős, akkor a társadalom is az lesz. Sokan tévesen pénzzel, anyagiakkal próbálják pótolni a szeretetet. Majd húsz-huszonöt év múlva rájönnek, hogy rosszul gondolkodtak, mert a gyerekeik nem látogatják őket, az unokákat meg se ismerik.

Egy törődő apa mindig jelen van a gyermekei életében, és ott segít, ahol tud.

– A fiad azt mondja, egészen különleges a kapcsolatotok, mindig ott voltál mellette, támogattad művészi törekvéseit, és bíztál abban, hogy egyszer valóban befut. Akkor is, amikor mások ebben nem hittek.
– Mivel én is zenész voltam, kicsit jobban hallom a zenét, mint az átlagember. Mindig is tudtam és hallottam, hogy tehetséges, ezért őszintén és bátran mellé tudtam állni. Sok kudarc érte, de nem az ő hibájából, ez később be is bizonyosodott az első nagy versenyén. Mások másképp látták az akkori zenei tudását, de figyelembe kell venni, hogy ők őszintén mondták ezt. Mivel tudtam, milyen erők vannak még benne, támogattam és buzdítottam, hogy ezek a csalódások ne törjék meg. Tovább kellett lépni, még többet kellett gyakorolni! Elvittem stúdióba, ott álltam mellette, és ha kellett, anyagilag is segítettem.

Mi kell egy gyereknek, ha nem az apja, akiben őszintén megbízik, aki kertelés, elfogultság nélkül megmondja, hogy még nem jött el az ő ideje, de sikerülni fog, ha így és így cselekszik?

Pápai Joci – Kép: Wikipédia

Amikor aztán elérkezett, akkor messze ő volt a legjobb, mert időközben akkorát fejlődött zeneileg. A sok kudarc arra inspirálta, hogy még jobb legyen, még többet gyakoroljon. Amikor én is zenéltem, napi nyolc órát doboltam: két órát gyakoroltam, hat órát játszottam. Kivéve hétfőn, mert az szabadnap volt. A gyakorlás olyan fontos a zenésznek, mint a sportolónak az edzés. Liszt Ferenc mondta egyszer: „Ha egy nap nem próbálok, se én, se a közönség nem veszi észre. Ha két napig nem, azt már én észreveszem. Ha három napig nem, az már a közönségnek is feltűnik”. Ha bárki is azt mondja, fejlődnöm kell még, akkor át kell gondolnom, vajon miért mondta, és miben lehetne javítani.

– Hivatásos zenész voltál, mégis felhagytál vele. Mi volt ennek az oka?
– A vendéglátásban zenéltem, ahol azt láttam, hogy az idősebb zenészek, amikor befejezik a zenélést, elmennek egy másik szórakozóhelyre, kártyáznak, nőznek. Amikor látogatóban voltam náluk, szomorúságot láttam a feleségük, gyermekeik arcán, ezért úgy döntöttem, ha megtalálom életem párját, felhagyok a zenészélettel. Soha nem akarom így látni az én családomat! Majd megismertem Terikét, az én drágámat, és tudtam, hogy egy család leszünk, és nem akarok többé éjszakázni.

Szerelem volt első látásra. Még most, negyvenöt év után is ugyanazt a mosolyt látom az arcán.

Amikor abbahagytam a dobolást, kegyetlen fájdalmakon mentem keresztül, de amit egyszer kimondok, az úgy van. Egyik nap még művész úr voltam, másik nap már egy parképítő vállalatnál dolgoztam segédmunkásként, gumicsizmában pakoltam a trágyát a traktorra. Több évig be se mentem arra a helyre, ahol játszottam, féltem attól, ha leülök a dob mellé, senki nem tud elráncigálni; pedig még az országos zenész szakszervezettől is lejöttek és kérleltek, de én hajthatatlan voltam.

– Mekkora a Pápai család?
– A legszűkebb család tizennyolc fő, a tágabb fél Tata! Apámtól azt tanultam, hogy a sajátjaimra kell elsősorban koncentrálnom, értük tartozom felelősséggel, mindig a saját gyerekeim, unokáim a legfontosabbak. Fiam, Joci is pont ilyen, neki is az a leglényegesebb, hogy az övéi lelki, fizikai biztonságban legyenek.

– Négy unokád van, a legkisebb ötnapos. Mi a legmarkánsabb különbség az apai és a nagyapai szerep között?
– Évekig foglalkoztatott a kérdés. Egy török sorozatban kaptam meg a választ egy idős bácsitól. Azt kérdezték tőle: miért szereti jobban az unokáját? A következőt válaszolta: „A gyermekemért százszor feláldoznám az életemet, az unokámért ezerszer.” Megmagyarázhatatlan, de tényleg így van. Akkor vagyok a legboldogabb, amikor velük lehetek.

Számomra a legnagyobb kiváltság, amikor azt mondják az unokáim: „A papához akarok menni!”