„Az emberrel csodák történnek” – dr. Mikos Borbála orvosigazgató élete

Részt vett a miskolci gyermekmentő orvosi kocsiszolgálat megszervezésében, majd a földrengés sújtotta Haiti romjai között mentett életeket, most pedig a gerincvelői izomsorvadásban szenvedő gyermekek új kezelését végző munkacsoportot és az intenzív osztályt vezeti a Bethesda Gyermekkórházban. Dr. Mikos Borbála munkájában és magánéletében is visszatérő vendég az üresség, de a mosolygós doktornő ismeri a gyógyszert, amitől újra élettel telik meg a lélek. 

dr. Mikos Borbála
dr. Mikos Borbála - Kép: Varga Gábor Vargosz

– Egy kis alpokaljai faluban született, sokszor hangsúlyozza, milyen hálás az ott kapott útravalóért. Mesélne erről a családi örökségről?
– Magyarlak egy 500 lélekszámú falucska az osztrák határ mellett. Ebben az összetartó közösségben nőttem fel, ahol mindenki nagyon figyelt a másikra. Egy nővérem és egy öcsém van, akikhez a mai napig erős kötelék fűz. Ha elküldtek minket a boltba, a szüleim azt is kérték, menjünk be az idős szomszédokhoz, kérdezzük meg, mire van szükségük. Édesanyám nagy szeretettel gondoskodott nagyszüleinkről idős korukban, az is természetes volt, hogy mi gyerekek közöttük legyünk, segítsünk – legyen szó takarításról vagy az újság felolvasásáról és az ápolásukról, amikor már súlyos betegek voltak.

Ezt az érzést hoztam magammal: egyedül nem tudok élni, valahová fontos tartoznom.

– Mikor döntötte el, hogy gyógyítani fog?
– Volt egy nagyon elhivatott védőnőnk, aki öt falut látogatott. Úgy alakult, hogy gyerekként többször is elkísérhettem őt. Nagyon tetszett, ahogy gondozta a babákat, beszélgetett a szülőkkel, tanácsot adott, szívén viselte a családok sorsát. Persze ekkor még nem hoztam tudatos döntést. Az általános iskola felső tagozatán aztán jelentkeztem az elsősegélynyújtó szakkörre, ahol különleges sebkötözési, elsősegélynyújtási technikákat tanultunk. Tanárnőnk csapatot szervezett belőlünk, amely második lett egy országos versenyen, szerepeltünk a rádióban is. Ez akkor nagyon nagy esemény volt kis falusi iskolánk életében. Korábban vonzott a régészet és a művészi balett, egyformán érdekelt a történelem, a matematika és a biológia, de a kőszegi gimnáziumban már egyértelmű volt, hogy az orvosi pályát választom.

– Milyen volt az egyetem?
– Debrecenbe felvételiztem, a nővérem akkor már ott tanult magyar-német szakon. A közelsége nagyon sokat segített a beilleszkedésben. Amikor például megkaptam az első kettesemet – én, aki korábban eminens diák voltam –, azt gondoltam, nem vagyok alkalmas az orvosi hivatásra, de ő nem hagyta, hogy feladjam. Neki köszönhetem azt is, hogy egy évfolyamtársától két éven át tanulhattam franciául. Egészen 2010-ig nem láttam hasznát, de akkor jó szolgálatot tett: a Haitin pusztító súlyos földrengés túlélőit láttuk el önkéntes csapattársaimmal, és egész addig nagyon szenvedtem attól, hogy nem tudok szót érteni a helyiekkel, míg egy sérült kisfiú édesapja el nem kezdett franciául beszélni hozzám.

Vannak élethelyzetek, amikor az emberrel csodák történnek, például aktiválódik egy évtizedek óta nem gyakorolt, részleges nyelvtudás.

– A debreceni évek után közel 30 éven át Miskolc volt az otthona. Mi vezette oda?
– Nagyon szerettem volna gyermeksebész lenni. A gyermekpszichiátria is vonzott, de túlságosan megviseltek a betegek gondjai, nehezen tudtam magam függetleníteni az életüktől és a sorsuktól. Miskolcon pedig korszerű gyermekegészségügyi központ működött, modern sebészettel, Közép-Európában egyedülálló szemlélettel. Megpályáztam és odakerültem kezdő orvosként. Huszonhét év alatt nagyon sok mindent kaptam ott, megszereztem a csecsemő- és gyermekgyógyász, valamint az aneszteziológiai és az intenzívterápiás szakképesítést.

– Főorvosa is lett a Gyermek Aneszteziológiai és Intenzív Osztálynak. Milyen esetek ellátásával foglalkoznak ezen a szakterületen?
– Olyan beteg gyermekeket kezelünk, akik bármilyen betegség, baleset, műtét, fertőzés és sok egyéb ok miatt életveszélyes állapotba sodródnak, és akiknek labilisak az életfunkcióik. A szakterületünk másik része a gyermekek fájdalommentességének biztosítása műtétekhez és egyéb beavatkozásokhoz.

– Tragikus helyzetekkel itt is találkozik az ember...
– Nehéz szembesülni azzal, ha egy gyermek életét minden tudásunkat és erőnket latba vetve sem tudjuk megmenteni. Nagy fájdalmat és ürességet éreztem ilyenkor, és nehezen tudtam beletörődni, ha egy gyermeket elveszítettünk.  Ma már tudom, el kell fogadnunk, hogy a gyógyítás határai is végesek, és azt is, hogy nem vagyunk mindenre képesek. Számomra ez rendkívül nehéz, hiszen mindig felmerül bennem a kétely, hogy talán lehetett volna még valamit tenni. Ehhez az elfogadáshoz, elengedéshez nehéz és hosszú úton jutottam csak el.

Arra már rájöttem: az egy hamis illúzió, hogy minden kérdésre választ találunk az életben.

– Mi segít ilyenkor továbblépni?
– Nekem elsősorban az ima segít helyre billenteni a lelki békémet. Ha tehetem, igyekszem elvonulni a templom csendjébe vagy a természetbe. Ezer kérdés kavarog ilyenkor az emberben, a beszélgetés a Jóistennel segíti a megnyugvást. De szeretek sütni, festeni, kiírni magamból a töprengéseimet, és olvasni is. Nagyon sok könyvem már magától kinyílik annál a résznél, ami átsegíthet az épp aktuális problémán. De lelki vigaszt nyújt, ha a kollégákkal megbeszéljük a történteket, és ha kapunk segítséget a vezetőnktől, lelkészünktől, pszichológusainktól.

Kép
dr. Mikos Borbála
Kép: Varga Gábor Vargosz

– 40 éve van a pályán. Hogyan tudta megőrizni a motivációját?
– Nem bírom a monotóniát, kezdettől úgy éreztem, hogy intenzív terápiában lehetek hasznos, mert ott gyorsan kell dönteni, cselekedni.

Amikor betegek között vagyok, számomra megszűnik a külvilág. Ez az érzés ébren tartja bennem a vágyat, hogy tovább csináljam. És a szakmai kihívások.

Fiatal orvos koromban sok gyermeket veszítettünk el súlyos tüdőgyulladás, fertőzés miatt. Kerestem az okát, miért omlik össze a keringésük, áll le a veséjük, így jutottam el a vérmérgezéshez. Utánanéztem, milyen kezelésekről ír a külföldi szakirodalom, és elkezdtük alkalmazni az egyik gyógyszeres kezelést, aminek következtében csökkent a halálozás. A munka mellett évekig dolgoztam a rohamkocsin. Megragadott az ott megélt bajtársiasság, sokat fejlődtem döntéshozatalban, felelősségvállalásban. Kollégáimmal külön gyermekmentő orvosos kocsit is szerveztünk. Szintén Miskolcon gyermekaneszteziológiai ambulanciát nyitottunk, hogy az előzetes kivizsgálás által csökkentsük a műtéti kockázatokat. Nagyon szép hivatást gyakorolhattam az elmúlt 40 évben, amiért végtelenül hálás vagyok, hiszen azt tehettem, amire vágytam már gyermekkoromtól. Ahogy az orvostudomány fejlődik, úgy érkeznek mindig új kihívások, amik fenntartják a lelkesedésünket, tudásvágyunkat, gyógyítani akarásunkat. Például a Bethesdában jelenleg a gerincvelői izomsorvadás kezelésével is foglalkozunk.

– Mi hozta a Budapestre, a Bethesda Gyermekkórházba?
– Kívülről már régóta követtem azt itt zajló munkát, részt vettem különböző szakmai rendezvényeiken, Velkey György főigazgatóval együtt is dolgoztunk a Magyar Gyermekaneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaságban. Nehéz volt meghozni a döntést, úgy éreztem, engem a miskolci kórházhoz köt a sorsom. Személyes életem nehéz fordulatot vett, és a szeretett szüleim betegsége is közrejátszott abban, hogy elfogadjam a meghívást a Bethesdába.

– Számtalan szülői visszajelzés szól arról, hogy – a miskolcihoz hasonlóan – előremutató szakmai munka és bátorító lelkület jellemzi mostani munkahelyét. Mit gondol, mi a Bethesda titka?
– A titkát nem tudnám megfogalmazni, viszont számomra fontos ajándéka – az igényes, folyamatos tanulást biztosító szakmai munka mellett – a családias légkör és közösségi szellem. Egymásra figyelés és erős bizalom jellemzi a munkatársi kapcsolatokat. Az emberi értékek, az elhivatottság, alázat, elkötelezettség, a munkatársak és betegek iránti tisztelet és odafordulás nagy hangsúlyt kap a kórház életében. Úgy hiszem, minden embernek fontos, hogy érezze: elfogadják, gondolnak rá, fontos tagja a közösségnek. Néha talán viccelődve mondjuk, de azt hiszem, mindnyájan őszintén érezzük, hogy jó ide bejönni, és „jutalmam, hogy tehetem”.

– Éveken át tagja volt a Magyar Református Szeretetszolgálat orvoscsoportjának, kárpátaljai gyermekotthonban, gyógyuló drogfüggők és daganatos gyermekek között önkénteskedett. Ennyi munka mellett hogy volt ereje mindenre?

– Az embert ilyenkor egyáltalán nem önző szempontok vezérlik, de rádöbben, hogy igazából neki van szüksége arra, hogy odaforduljon másokhoz.

Az, hogy látom, más emberek milyen megpróbáltatásokon mennek keresztül, milyen mélységeket élnek meg, milyen küzdelmek árán is talpra állnak, szembesít azzal, hogy én sokkal kisebb gondoktól is meg tudok semmisülni, sajnálom magamat, nem értékelem eléggé az életet. Olyan emberi sorsokat ismerhettem meg, amelyekről nem tudtam elképzelni, hogy van visszaút. Akkora csodákat láttam, amelyekre csak elérzékenyülve és hálával tudok visszagondolni. Az önkénteskedés megtölti az ember lelkét kiapadhatatlan energiával, a szívét pedig tiszta és önzetlen szeretettel.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti