Az első terrorbombázás, amikor a britek elpusztították Koppenhágát
1807-ben Nagy-Britannia olyasmibe bonyolódott, ami még háborús körülmények között is teljesen törvénytelen. Megtámadta a semleges Dániát, és négy napig tartó szakadatlan bombázással felgyújtotta, lerombolta a fővárosát. Az agresszió intenzitására jellemző, hogy Koppenhágában ezekben a napokban majdnem tízszer annyi ártatlan polgár halt meg, mint ahány katona.
1807 júliusában erős brit hadiflotta hajózott Dánia felé, hogy elzárja a külvilág elől Zealand szigetét és rajta a fővárost, Koppenhágát. A hadihajókon huszonötezer katona utazott, nehogy félreértés adódhasson az expedíció végkimenetelét illetően. A dánok mélységesen felháborodtak, amire jó okuk volt, Dánia ugyanis szigorúan semleges politikát folytatott a majdnem szünet nélkül dühöngő napóleoni háborúk közepette, így ez a teljesen egyoldalú agresszió különösen barátságtalan lépésnek számított.
A britek találkozóra hívták a dán koronaherceget, és előadták a követelésüket. Arra szólították fel VI. Frigyest, hogy haladéktalanul engedje át a teljes dán hadiflottát a brit koronának. Mint mondták, tulajdonképpen csak egyfajta kölcsönről van szó, idővel minden egyes hajót visszaszolgáltatnak.
A koronaherceg és a főváros lerohanása
Frigyes nem volt ijedős ember, ő maga is meglehetősen kanyargós úton jutott hatalomra. A király ugyanis ekkoriban névlegesen még az apja volt, bár már régóta teljesen alkalmatlannak bizonyult az uralkodásra. Súlyos skizofréniában szenvedett, téveszmékkel küzdött, időnként pedig béna, katatón állapotban vegetált. Az országban korábban a király udvari orvosa gyakorolta a tényleges hatalmat. Ügyes manipulátor volt: magához ragadta egy egész ország vezetését, miközben az egyébként angol származású királynét a szeretőjévé tette. A koronaherceget ilyen hatalmi viszonyok között nevelték, viszont rendhagyó módon szigorúan a francia felvilágosodás eszméi szerint. Nem a világtól elzártan, a saját elit körei foglyaként nőtt fel, hanem kötelező jelleggel polgári származású fiúkkal kellett megküzdenie az elismerését. A befolyásos orvos hatalmát egy puccs során Frigyes nagybátyja döntötte meg, de valójában Frigyes nagyanyja uralkodott.
Ezt a helyzetet elégelte meg a koronaherceg. Amint 16 éves lett, ő is végrehajtotta a saját puccsát, és akit csak tudott, eltávolított a hatalom közeléből, majd ezek után ő uralkodott az apja nevében.
A kalandfilmbe illő események csúcspontjaként a nagybácsi és az unokaöcs gyakorlatilag megverekedett egymással, és a fiatal koronaherceg néhány jól elhelyezett ütéssel szerezte vissza a trónját. Frigyes akkor sem hagyta magát megfélemlíteni, amikor a britek 1807-ben megérkeztek. Kijelentette, hogy esze ágában sincs átadni a hadihajóit, és a támadást egyenértékűnek tekinti egy hadüzenettel.
A támadók ekkor partra tették a hadseregüket, és szabályosan lerohanták a Koppenhága körüli területet. A dán hadsereg megpróbálta megvédeni a hazáját, de a britek ellen nem sok esélyük volt. A hatalmas birodalom minden szegletében sikeresen hadat viselő, kiérlelt, gyakorlott hadigépezet hamar felőrölte az ellenállást. Egyetlen elsöprő rohammal megsemmisítették a dánokat, akik fejvesztve menekültek. Korabeli szemtanúk leírása szerint, ami ezután következett, annak semmi köze nem volt a világ vezető hatalmának állítólagos civilizáltságához. A dánok által nagy becsben tartott takaros temetőkben feltörték a sírokat, és a halottakról lelopták a velük eltemetett értéktárgyakat, majd amikor ez nem bizonyult elégnek, a lakosság ellen fordultak. Annak ellenére, hogy a fosztogatást a hadsereg halállal büntette, annak rendje és módja szerint megkezdődött a rablás.
Betörtek a környék falvaiba, és vittek, amit bírtak: a nők láncait a nyakukból, a fülbevalóikat a fülükből szakították ki.
Az első szisztematikus terrorbombázás
Ezalatt a hadihajók a tenger felől bekerítették Koppenhágát, és a brit hadvezetés ultimátumot intézett a dánokhoz. Eszerint ha nem adják át a flottájukat, Koppenhágát fogják bombázni. Politikai és hadviselési szempontból persze a brit birodalomnak nagyon is jó oka volt erre a támadásra. Óriási aggodalommal töltötte el őket Napóleon megállíthatatlan előretörése. A franciák addigra már gyakorlatilag egész Európát leigázták: csúfos vereségeket mértek a Habsburg Birodalomra, a rettegett porosz hadseregekre, és az oroszok sem tudtak nekik ellenállni. Az utolsó csepp a pohárban a katasztrofális friedlandi csata volt. Napóleon megsemmisítő vereséget mért az orosz seregekre, így a tilsiti békeszerződésben kénye-kedve szerint diktálhatta a feltételeket Európa nagyhatalmainak. Ezek a feltételek pedig kemények voltak. Poroszország elveszítette a területei felét, és csak az orosz cár közbenjárásának köszönhette, hogy egyáltalán megmaradhatott önálló országnak. Különösen kínos volt, hogy a francia császár fellépése, karizmája és sikerei csodálattal töltötték el a legyőzött I. Sándort. Csókkal köszöntötték egymást, napokig tárgyaltak, majd aláírták az egész Európa sorsát meghatározó szerződéseket. Ami viszont Nagy-Britanniát közvetlenül is fájdalmasan érintette, az az volt, hogy az oroszok kénytelenek voltak Napóleonnal szövetségben hozzájárulni a brit kereskedelem teljes európai blokádjához.
Nyilvánvaló volt, hogy a francia seregek az észak-európai térség egyik legmeghatározóbb erejét, a dán hadiflottát is meg akarják szerezni a britek elszigetelése érdekében.
Ez vezetett oda, hogy alig egy hónappal később Koppenhága nyolc kilométer hosszan húzódó falait, erődítményeit és kikötőjét hermetikusan elzárta a külvilágtól a győzedelmes brit sereg. Az ultimátum megfogalmazása szerint „amennyiben ezt az ajánlatot most visszautasítják, azt nincs többé mód megismételni. A zsákmányolt köz- és magánjavak a győztesek tulajdonába mennek át”.
A büszke dánok megint nemet mondtak, így – több, mint 130 évvel az előtt, hogy Churchill lebombáztatta Drezdát, Kölnt, Frankfurtot és Budapestet is – megkezdődött az európai történelem első szisztematikus terrorbombázása. A hajóágyúk ontani kezdték Koppenhágára a különböző típusú lövedékeket. Nemcsak hagyományos ágyúgolyókat használtak, hanem kifejezetten a város lángba borítására szánt gyújtóbombákat is. Ezek olyan magas hőfokon égű tüzeket gyújtottak, hogy gyakorlatilag képtelenség volt eloltani őket. A hősiesen küzdő tűzoltócsapatok nemsokára szinte teljesen feladták a harcot, mert a bombák korábban elképzelhetetlen számban csapódtak be. Volt olyan megfigyelő, aki egyszerre több tucat lángcsóvát látott a levegőben. A támadás három éjszakán és négy napon keresztül folyamatosan a pusztította a várost.
Az épületek jelentős része minden városrészben lángokban állt, leégett a katedrális, és súlyos károkat szenvedett a királyi palota is.
A pusztítás eredménye
Mivel a már-már pökhendi módon büszke dánok a britek ajánlata ellenére sem voltak hajlandók kitelepíteni a lakókat, a bombázásnak rengeteg polgári áldozata lett. Körülbelül kétezer lakó veszett oda, köztük sok nő és gyerek, míg a várost védő körülbelül ötezer katona és polgárőr közül kétszázötvenen haltak meg. A védők persze próbáltak visszavágni: vörös izzásig hevített ágyúgolyókkal lőtték a támadókat, de így sem sok kárt tudtak okozni a brit flotta hajóiban. Azok pedig szünet nélkül lőttek, és még a lélektani hadviselést is a végsőkig fokozták, például az akkoriban újdonságnak számító, kezdetleges rakétákkal. Ezek az úgynevezett Congreve-röppentyűk ugyan viszonylag kevés tényleges kárt okoztak, de az elrettentő hatásuk komoly volt. Eredetük – szokatlan módon – Indiában keresendő. A brit hadsereg gyarmati háborúi során indiai ellenségeik használták ezeket a kissé ügyetlen szerkezeteket, majd a britek Angliában fejlesztették tovább őket a saját céljaikra. Egy fekete lőporral töltött vas hüvely végére robbanófejet szereltek, majd mindezt egy hosszú fa pálcára erősítették, és gyújtózsinór segítségével, párosával indították egy vas keretről.
A röppentyűk kedélyes magyar nevük ellenére óriási rémületet keltettek, amint szikrákat és tüzet köpködve, hangos fütyüléssel becsapódtak, és tüzeket okoztak a város különböző pontjain.
A dánok négy nap után megelégelték a pusztítást, és megadták magukat. Volt ugyan egy titkos tervük arra, hogy egy gyors gerillaakció keretében felgyújtják a saját hajóikat, ezt azonban – máig ismeretlen okból – nem sikerült végrehajtaniuk. A szokatlannak tűnő csöndben a brit hadvezetés ellátogatott az elpusztított városba. A házak még parázslottak, a síró anyák még a romok között keresgélték a gyerekeiket, amikor a küldöttség megszemlélte az eredményt. A dánok még ilyen körülmények között is hűvös, szinte kihívó udvariassággal fogadták őket: jegyeket osztogattak nekik, amelyeket bemutatva végigjárhatták az elpusztított területeket. Sokan felháborodtak a saját országuk érzéketlenségén és kegyetlenségén. Ahogy egy tengerésztiszt fogalmazott: „Rossz politika ez, és rossz cselekedet. Ezzel az erővel akár jóvá is hagyhatjuk Bonaparte minden cselekedetét”. Egy magas rangú főnemes szerint pedig „Nem a saját jól felfogott érdekeink pályáján haladunk, hanem olyanon, ami miatt az egész világ gyűlölni fog minket”.
A kalózok és Wellington herceg
A teljes dán hadiflottát elhurcolták a győztesek, minden mással együtt, amit a kikötőkben találtak, és a saját céljaikra felhasználhattak. A kikötői raktárakban és a hajókon talált árukat és tartalékokat vagy magukkal vitték, vagy egyszerűen felgyújtották, nehogy Napóleon kezébe kerüljenek. A szemlélődő dánok hitetlenkedő tekintetétől kísérve kilencvenkét zsúfolásig megrakott hajót indítottak útnak a brit szigetek felé. Október elején, amikor végleg hazamentek, egy fizikailag elpusztított, gazdaságilag megroppantott várost hagytak maguk mögött.
A dánok persze revansot akartak venni, ezért a koronaherceg parancsára megkezdték a kalóz-szabadságlevelek kiadását. Egy-egy ilyen jogosítvány birtokosa – csakúgy, mint brit, amerikai vagy francia „kollégái” – szabadon kalózkodhatott a tengeren mindaddig, amíg az ellenség hajóit fosztogatta, ezért pedig részesedést kellett fizetnie a koronának. A környező tengereket járták még a veszélyesnek tartott dán ágyúnaszádok is, de a szerepük inkább szimbolikus volt. Az erős brit hadihajókat nem tudták komolyan megszorongatni, bár annyit azért elértek, hogy sok kellemetlenséget okoztak nekik a tengeren.
A támadás egyik parancsnoka Sir Arthur Wellesley, a későbbi Wellington herceg volt, aki pár év múlva legyőzte Napóleont.
Érzékelte, hogy a saját hazájában is meglehetősen sokan felháborodtak egy semleges ország ilyen barbár lerohanásán. Mint sokszor hangsúlyozta, neki egyáltalán nem okozott örömöt Koppenhága bombázása, és kifejezetten kelletlenül adta ilyesmire a fejét. A büszkeség és az elégedettség ennek ellenére tetten érhető nála. Kedvenc gesztenyebarna lovát még csikókorában, a dániai hadjárat sikere után nevezte el Koppenhágának. Akkor is rajta ült, amikor nyolc évvel később megverte Napóleont Waterloonál.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>