Az animációs film, amely tíz évvel a forradalmak után felbolygatta az arab világot

Idén világszerte számos elemzés látott napvilágot az egy évtizeddel ezelőtt kirobbant „arab tavasz” elnevezésű, vérontásba és egyes országokban háborúkba torkolló tüntetéssorozat okairól és következményeiről. A társadalmi és gazdasági összeomlás, valamint a demokratikus átalakulás elmaradása miatt a Közel-Kelet és Észak-Afrika fiatal népessége egyre inkább a migrációban mint univerzális megoldásban látja jövője zálogát. A kivándorlás választása számos taszító és vonzó tényező összjátékának eredménye, amelyben a munkanélküliség, a szabadságjogok hiánya, az egészségügyi és oktatási rendszer összeomlása, valamint a férfiak esetében az évekig húzódó hadkötelezettség mind nyomós érv az indulásra.

Ezt a feszültséggel és kilátástalansággal terhelt légkört jeleníti meg az Alephia 2053 című, az interneten angol felirattal szabadon megtekinthető libanoni animációs sci-fi.

A film a tragikus véget ért forradalmi megmozdulások tizedik évfordulójára készült, és márciusi debütálása óta csak a YouTube-on több mint nyolcmillióan látták, pedig néhány arab országban le is tiltották a hozzáférést. A történet 2053-ban játszódik egy fantáziaországban, az „Alefiai Népi Demokratikus Köztársaságban”, ahol fiatal ellenzékiek azt tervezik, hogy megdöntik Alef II. zsarnok hatalmát.

A film egyik alkotója, a libanoni Rabi Sweidan szerint a történet számos észak-afrikai és közel-keleti ország több százmillió lakosának tapasztalatán alapul. Sweidan elmondása szerint a 2017 elején felvetődött ötlet abból indult ki, hogy az arab világra a múltba tekintés jellemző, amely mintának tekinti az elképzelt aranykort, ám alig van olyan drámai alkotás, amely a jövőt igyekszik megjeleníteni. Az arab drámákban és filmsorozatokban a – vallási vagy törzsi – „dicső múltra” helyezik a hangsúlyt, hipnotizálva a közönséget, hogy a valóságtól elszakadva elmeneküljenek a „borús jelenből”. A film készítői ezzel a hagyománnyal akartak szakítani, ezért az Alephia 2053 központi kérdése az, hogy miként fog kinézni az arab világ néhány évtized múlva. A művészi próbálkozás figyelemre méltó és némely elemében tabudöntő, ám az általa kínált megoldás végső soron mégis a valóságtól való menekülés gyakorlatát erősíti.

A cselekmény középpontjában Alaa Ibn Iszmail Al-Alef, becenevén Alef II, „Alefia örökös vezetője, az Alefiták vezére, az Alef-dinasztia uralmának hűséges őrzője” áll, aki a 40 évvel korábban vérbe fojtott népfelkelés óta az ország teljhatalmú ura.

A film érzékletesen ábrázolja Alefia lehangoló hétköznapjait az óriásképernyőkről szónokló vezért, a nyomort, a letartóztatásokat, a kínzásokat és az akasztásokat.

Sweidan szerint az Alefiai Köztársaság lehetne az Arab Liga 23. országa. A szintén libanoni keresztény George Abu Mahya által rendezett film felidéz néhány közelmúltbeli eseményre emlékeztető jelenetet, köztük a vezér szobrának ledöntését és az arab nézők számára jól ismert jelszavak skandálását.

Kép

Kép: Alephia 2053

Az események főszereplői az életüket is feláldozni kész ellenzéki fiatalok, akik számítógépes támadást indítanak a rezsim ultrabiztonságos megfigyelőrendszerei ellen. Három erős női egyéniség rajzolódik ki előttünk: egy 17 éves hackeré, egy kormányzati propagandistáé, aki valójában az ellenzéknek dolgozik, és egy hírszerzőé, akit befolyásos apja arra akar kényszeríteni, hogy feleségül menjen a diktátor fiához. Az optimista forgatókönyv szerint az ellenzék ügyével szimpatizáló biztonsági szolgálatok tisztviselői segítségével az ellenállóknak sikerül megdönteniük a diktátor hatalmát. Közülük a legfontosabb figura Alefia biztonsági erőinek hadnagya, Madzsid (Dicsőség), aki Alef rezsimjének kulcsemberéből vált a lázadás támogatójává, hogy bosszút álljon a húgáért.

A film címe egy szójáték, mivel az „alef” az arab ábécé első betűje, amely ugyanakkor nem teljesértékű, mert magánhangzó, amely a mássalhangzók sorát bevezeti. A diktátor tehát mindenki előtt áll, ugyanakkor gyenge. A betű alakja egy lándzsára vagy kardra emlékeztet, ami egyértelmű utalás az erőszakra.

Az alcím, A zsarnokság sorsa szintén többféleképp értelmezhető, hiszen a sorsba mint eleve elrendelésbe vetett vallásos hit a passzivitást és ezáltal az elnyomást erősíti.

Ugyanakkor a filmben ismétlődő szlogen megértése, hogy „a zsarnokság nem a mi sorsunk”, megkerülhetetlen egy jobb jövő formálásához.

A történetet az utópia és a sci-fi irodalmi és filmes műfaja ihlette, politikai képzeletvilága átfogja a nyugati és a közelkeleti horizontot. A film nagy visszhangot váltott ki az arab világban, fogadtatása többnyire kedvező volt, kivéve az erotikus jelenetet és a forradalmár lány, Leila öngyilkosságát, mert ez a két cselekmény ellentétes az iszlám vallás törvényeivel. Az erotikus jelenetet a film készítői az arab-iszlám világ elfojtott szexualitása elleni tiltakozásnak szánták. A jelenet körüli polémia azonban annak a jele, hogy az arab fiatalság nagyrészt még mindig konzervatív beállítottságú. A szabadság alatt nem a szexuális szabadságot értik, valamint szerintük a muszlim uralkodó elleni forradalomnak nem szabad magában foglalnia az öngyilkosság lehetőségét – ez csak a nem muszlim ellenség megtámadásában lehet indokolt áldozathozatalként a közösség jövője érdekében.

Az Alephia 2053 megmutatja a művelt, nyugati életstílust áhító fiatalok demokráciáról alkotott ideáit, valamint azt is, hogy az elnyomásból való kitörést részben technikai, részben szentimentális eseményként képzelik el.

Az arab fiatalság egy része a diktátorok elleni permanens forradalom reményében él.

A film hűen tükrözi ezt az életérzést, s talán éppen ezért „egy elitista lázadás” veszélyes mintáját népszerűsíti a fiatalok forradalmaként, akik vakmerő, magas információs technológiai ismereteket feltételező szabotázsokat és digitális támadásokat vetnek be a rezsim megdöntésére. A mű azonban nem beszél arról a jövőről, amely a szobordöntés után következik, s ebben ugyancsak a valóságot idézi. 

Az arab tüntetőknek 2011-ben nem volt semmiféle elképzelésük arról, hogy miként építhető fel az áhított új rend, a gazdasági válságról, amely a régi rend összeomlását követi. A tömegmegmozdulások főszervezői a mérsékelten kedvező helyzetben lévő közép- és felső középosztálybeli fiatalok voltak, akik az ingyenes oktatást és a viszonylag alacsony árakat biztosító, szekulárisként és szocialistaként aposztrofált önkényuralmi rendszerek stabilitásában nőttek fel. Ezt a rendet a demográfiai robbanás tette fenntarthatatlanná, hiszen az iskolából kikerülve sem az állami, sem a magánszektor nem tudta a fiatalokat foglalkoztatni. Ezt a generációt továbbra is a stabilitás iránti igény, a konzervatív vallásosság, a távlatos gondolkodás hiánya és az irreális elvárások jellemzik.

Ugyanezen attitűdök képezik fő akadályát annak a felismerésnek, hogy a demokratikus átalakulást szellemi megújulásnak, az individuum tiszteletének és egyéni felelősségvállalásnak kell megelőznie. A forradalmi megmozdulásokban és az illegális migrációban megmutatkozó vakmerő és távlatos stratégiát nélkülöző kockázatvállalás, valamint az áldozattudatból táplálkozó vallási fundamentalizmus a valóság elől való menekülés (ön)pusztító formái. A térség társadalmai napjainkban, tíz évvel az úgynevezett arab tavasz után a szélsőséges iszlamizmus és a magukat újratermelő diktatúrák összecsapásának színterei. A lázadás szelleme arra ösztönzi a közelkeleti fiatalokat, hogy káoszt teremtsenek és radikális változást követeljenek. Az erőszak és a radikális ideológiák azonban nem képesek javítani az ő helyzetükön.