Az adventi koszorún és a karácsonyi ajándékon túl
Anyagiassá és türelmetlenné szegényedő világunkban az emberek zöme nem szeret várakozni. Vágyait is a pillanat szeszélye szabja meg, ha valamire szemet vet, azonnal akarja és egyre kevésbé ismeri a felkészülés, a sóvárgás örömét és izgalmát. Talán a gyerekek őriznek még valamit az ajándék vagy vendégvárás lelkes rákészüléséből, ők még izgulnak, hogy lesz-e hó, jön-e a Mikulás, ám szüleik – és felnövekedve alighanem ők maguk is – már nem azzal törődnek, ami eljön, hanem azzal boldogtalanok, elégedetlenek (legyen az pénz, paripa, fegyver) ami van.
Aki csak a mindenkori jelennek, a pillanatnak él, nem vár és nem készül semmire, annak szinte minden nyűg és teher. Megszenvedi, hogy nem jön idejében a busz, hogy szemtelenül korán sötétedik és hideg van, hogy nem futja a családi költségvetésből mindarra, amit a szomszéd bezzeg megengedhet magának, hogy olyan unalmasak, szürkék és egyformák a napok.
Mindenki tudja persze, hogy tél után tavasz jön, nehéz napokra többnyire jobb idők következnek, és még a várva várt busz is befut, de ezekből a kicsinyes bizonyosságainkból hiányzik a remény lelkesedése, a felkészülés bizsergető érzése, hogy a helyét a „jut, mert jár”, a „jön, mert az a redje” örömtelen logikája vegye át.
Ünnepeink zömét sikerült puszta munkaszüneti nappá, a rákészülés idejét bevásárlási alkalommá silányítanunk, úgy veszítette el értelmét a várakozás, a felkészülés, a ráhangolódás ideje is; borúlátó megfogalmazás szerint az ünnepek és az ünneplő, ünnepeire készülni képes ember ideje lejárt.
Talán a legjobb példa az advent idejének jelentésváltozása. Ezek a téli napforduló felé közelítő hetek időtlen idők óta a dermesztő sötétség és a hátborzongató hideg átmeneti győzelmére emlékeztették az északi félteke kultúráiban élőket, ám biztatást jelentettek arra is, hogy ha lassan is, de eljön az a pillanat, amikor megáll az éjszaka uralmának gyarapodása és a fény, a világosság indul növekedésnek, a ború és a halálfélelem helyét a bizakodás öröme veszi át. A télelőnek ezt az ősi szimbolikáját a keresztény hagyomány elsőként valamikor a 6. századi Galliában ötvözte a Jézus születésére való emlékezéssel.
A téli napforduló mágikus pillanatának örvendező várakozása így lett adventté, az Úr eljövetelére, az adventus Dominire való felkészülés, amely a tél hidegét a lélek melegével, a sötétség uralmát a világosság reményével kapcsolja össze.
Így lett a nyugati keresztény hagyományban a késői ókortól a karácsonyt megelőző négyhetes – a keleti egyházban hetekkel hosszabb – időszak olyan, alakoskodó népszokásokkal, hajnali misékkel kísért, öröm és bánat, türelmetlenség és remény megélését kínáló bűnbánati és böjti idővé. Egyben ez lett az egyházi időszámítás kezdete, amely Jézus születésének, az Úrjövetnek, a szeretet ígéretének és ujjászületésének, a régi élet új életbe fordulásának hitét volt hivatott kifejezni. De advent időszakának kezdettől volt a Krisztus első eljövetelének megünneplésére való felkészülés mellett egy másik, már-már kozmikus távlata, jelentése is. Arra emlékeztetett, hogy az ember és az őt körülvevő világ a megsemmisülés, a végítélet felé tart ugyan, ám ez a vég Krisztus második eljövetelével egy új, elpusztíthatatlan élet, egy megújuló világ ígéretét is magában hordja, bármilyen sötétség vesz is minket körül.
A tél sötétjét persze magunk okozta lelki áramszünettel is súlyosbíthatjuk, ha hallani sem akarunk adventnek erről a valódi üzenetéről, és csupán divatból vagy megszokásból akasztjuk a lakás ajtajára az adventi koszorút. Azok, akik karácsonyban csak az evés-ivás, a mérték nélküli ajándékozás, a mézes-mázos emberszeretet és a ritkuló családi találkozások ünnepét látják, az adventi időszakot is könnyen azonosítják a karácsonyi vásár lelkinek aligha nevezhető izgalmával, számukra az adventi gyertyák helyét a kirakatok csillogása, a lelki várakozás örömét a földi javakra való vágyakozás érzése tölti el.
Számukra az a tény, hogy befelé haladunk a télbe, nem a számvetést jelenti, hanem bosszantó kellemetlenséget, téli gumit, fagyállót, ködös reggeleket és fagyos, hosszú estéket, amelyeket nem tölt ki az ujrakezdésre való készület és a bizakodás.
A felkészülés és a lelki ujjászületés örömét megélő hívő embernek tanúságtétellel kell figyelmeztetnie mindenkit arra, hogy az eljövetel ideje közel van, hogy advent értünk emberekért és nekünk embereknek, mindenkinek fényt kínál a nyomasztó sötétben, eljövendő tavaszt a télben.
A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint „amikor az Egyház minden évben megünnepli advent liturgiáját, jelenvalóvá teszi a Messiás iránti vágyakozást, várakozást. Egyesülve a Megváltó első eljövetelének hosszú előkészületével, a hívek megújítják második eljövetelének égő vágyát.”
Az adventi várakozás és készülődés ünnepélyes izgalma szólal meg abból a névtelen szerzőtől való latin himnuszból is, amely elsőként egy 1676-ból származó magyarországi gyűjteményben bukkan fel, és amelynek csak első és utolsó strófáját idézzük Sík Sándor fordításában:
„Jöjj el, Jézus, én szerelmem, vár a világ türelmetlen, téged, édes, szomjaz, éhez, jöjj el, Napfény, tündökölj. Jöjj el immár, várva-vártunk, jöjj, megígért Napvilágunk, Jöjj körünkbe, életünk te, futva jöjj le, ránk ragyogj!”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>