Alig lát, de teljes életre törekszik – Nemes-Nagy Tünde formálni szeretné a látó társadalmat

– Önmagát aliglátónak definiálja. Mit jelent ez pontosan?
– Az aliglátók az ép látás maximum 10 százalékával rendelkeznek. Én egy százalékot sem látok, tehát valóban csak minimális látásmaradványom van. Meg tudom különböztetni a nagyobb tárgyakat magam előtt két méterre, a lényeg, hogy ezek színesek és kontrasztosak legyenek. Nem használok fehér botot, és arra „trenírozom” magam, hogy önállóan – vagy csak minimális segítséggel – közlekedjek. A kommunikációm során Braille-írást, azaz pontírást, számítógépet, azon belül képernyőolvasó szoftvert használok, az okostelefonomat pedig különböző típusú nagyítókkal nézem.

Az egyik kedvenc elfoglaltságom, amikor bekucorodom a fotelbe, és Braille-ben olvasok, a sötétben. A barátaim jókat nevetnek azon, hogy mennyire takarékos vagyok.

Egyébként, ha a mai magyar jogszabályt vesszük alapul, akkor az aliglátó abba a kategóriába tartozik, amelybe a vak.

– A Vakok és Gyengénlátók Szabolcs–Szatmár–Bereg Megyei Egyesületének elnöke. Miféle sztereotípiák ellen küzd az egyesület?
– Miért nem visel minden látássérült sötét szemüveget? Miért nem közlekedik mindegyikük vakvezető kutyával, fehér bottal vagy személyi segítővel? Miért nem él minden látássérült otthon a szüleivel, miért akarnak a látássérültek önállóak lenni, miért szeretnének dolgozni, edzőterembe, boltba, színházba, koncertre járni? Egyáltalán, miért akarnak a társadalom aktív tagjai lenni? Nem jobb nekik otthon maradni, s várni a segélyt? Többek között ezekkel szembesülünk, ezen sztereotípiák ellen küzdünk, s azt kívánjuk megmutatni, hogy számos dolog van, amivel ki lehet nyitni a mi kis buborékunkat, vagy azt a világot, amely különböző stigmákat ragaszt ránk.

– Az élete a folyamatos segítségnyújtásról, a látássérült társaival való törődésről szól. Miért érezte már egészen fiatal korától, hogy segítenie kell másokon?
– Mert ha nekem valami jó, hasznos és segít, akkor azt képtelen vagyok magamban tartani. Úgy vagyok összerakva, hogy a jó dolgokat azonnal meg kell osztanom másokkal, azzal a 79.999 látássérülttel, aki hazánkban él. Hiszem, hogy ezzel nekik is jót teszek. Nagyon divatosak manapság a szemléletformáló előadások. Én azzal formálom a látó társadalom attitűdjét, hogy köztük vagyok, jelen vagyok, megosztom velük például az akadálymentesítéssel kapcsolatos tapasztalataimat, ötleteimet, s kommunikálom, hogyan bánjanak velünk. 

– Magyarország hogy áll az akadálymentesítésben más országokhoz képest?
– Sajnos hazánk lakóinak többsége még alig nevezhető kulturáltnak a fogyatékkal élők irányában, pedig fontos, hogy mi is érezzük, hogy a társadalom, amelyben élünk, partnerként kezel minket. Ausztriában vagy Amerikában ég és föld, ahogyan a fogyatékos emberrel bánnak.

Ha itthon elmegyek valahová egyedül, az mindig megrökönyödést vált ki. Ha kísérővel megyek, akkor a kísérőmnek próbálják elmondani mindazt, amit velem kellene megbeszélni. Külföldöm úgy jelzik, hogy hozzám beszélnek, hogy rám néznek és finoman megérintik a karomat.

Ha pénzt adnak vissza, beleteszik a kezembe. A látássérült ember egyéni szükséglet alapon működik. Ha ott szerencsétlenkednék a buszmegállóban, örülnék, ha valaki odajönne hozzám, és kedvesen megkérdezné: Látom, bizonytalan, segíthetek? De ha valaki csak úgy elkapja a karom, és felhúz a villamosra, annak szerintem még egy látó sem örülne. Ha finoman és kulturáltan közelítünk, az mindenkinek jólesik.

Áttörést jelenthet az Access4You kezdeményezése a hazai akadálymentesítésben: hiteles és részletes információt adnak a speciális igényű emberek számára, hogy az adott hotel, étterem, irodaház vagy bevásárlóközpont valóban használható-e a számukra, mindemellett tervezik, hogy képzéseket indítanak az itt dolgozóknak, melyek keretében megtanítanák, hogyan bánjanak a speciális igényűekkel. Az akadálymentesség garanciája – Beszélgetés az Access4You vezetőivel>>

Kép

Kép: Janics Attila

– Érte önt valaha hátrányos megkülönböztetés?
– Persze. Nehezményezték, ha valamit nem tudtam elolvasni, vagy ha megbotlottam. Egyszer bementem egy szállodába, és nem vettem észre, hogy a bejárati ajtó és a recepciós pult között van néhány lépcső. Ráestem a pultra. Jót nevettem az egészen, és közöltem a megrökönyödött recepcióssal, hogy hát akkor én megjöttem. Nem szoktam tragikusan felfogni az efféle dolgokat. Legalábbis ezt mutatom a világ felé.

– Ezek szerint mégiscsak megviseli…

– Ha hátrányos különböztetést tapasztalok, úgy érzem, összetörik bennem valami.

 Egyetemista éveim alatt is volt részem ilyesmiben: elmentem vizsgázni (csak szóban vizsgázom), a helyszínen azt mondta a tanár, hogy négyest kapok, majd később a Neptun-rendszerben láttam, hogy egyest írt be. Amikor kérdőre vontam, azt mondta, hogy azért adott elégtelent, mert nem találta az írásbeli dolgozatom a többieké között, és végül is el is felejtette, hogy én szóban vizsgáztam nála. Rosszul esett, hogy elfelejtettek. Fájt, de nem akartam, hogy lássák rajtam. Az ember ilyenkor titokban elhullajt egy-két könnycseppet, aztán megy tovább.

– Elképesztően erős. Az erőt – feltételezem – azoknak az akadályoknak is köszönheti, amiket élete során folyton le kell küzdenie mind érzelmileg, mind fizikailag.
– Folyton formálódom. De a jóga és a barátaim is sokat segítenek, ha mélypontokon kell túllendülnöm. Nagyon megviselt, amikor négy évvel ezelőtt elhunyt a férjem, de elhatároztam, hogy nem süppedek önsajnálatba. Azóta minden évben egyszer eltűnök egy hétre külföldre világot látni, nem vonok meg semmit magamtól, s minden olyanban részt veszek, amelyben az egészséges, látó társaim.

Évek óta egyedül járok nyaralni, és olyan utazási irodát választok, ahol idegenvezető kíséri a csoportot. Mivel van aliglátásom és előre felkészülök a célországból, jól tudok haladni a csoporttal, önállóan készítek fotókat is.

– Az utazás mellett, úgy tűnik, a Braille-írás is az örök szerelme. Braille-étlapokat ír, valamint gyógyszerdobozok Braille-feliratait ellenőrzi.
– Utóbbit tíz éve csinálom. Sok olyan gyógyszerdoboz van a világon, amelynek a Braille-feliratát én hagytam jóvá. Egyébként a pontírást azért szeretem, mert egyedi, különleges és hasznos. Több területen lehet alkalmazni, mint azt gondolnánk. Még régebben készítettem akadálymentes étlap-mintapéldányokat (nagyított betűkkel és pontírással készült változatokat), ezekkel szoktam úgymond házalni éttermeknél, kávézóknál. Jó, ha néha nem otthon kell elfogyasztani az ebédet, hanem bemehetünk étterembe, s kényelmesen választhatunk az étlapról.

– Egyébként szokott otthon főzni?
– Meglehetősen ritkán. Sajnálom rá az időt. Ha olykor rászánom magam, akkor Braille számlapos konyhai percjelzőt, beszélő konyhamérleget használok, és a fűszeres üvegeken is Braille felirat van.

Kép

Kép: Freepik

– Mit gondol, mi az, amit csak egy látássérült ember élhet meg?
– Szerintem nincs ilyen.

A Braille-olvasást leszámítva ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más. Másoknak persze furcsa lehet, hogy miért beszél a telefonunk és a számítógépünk, miért nézünk közelről dolgokat, miért nem tudjuk felvenni a szemkontaktust, de nem sokban különbözünk a látó társainktól.

Van egy példám erre: adott egy torta, ami fel van szeletelve. Nekem is van egy szeletem, de van egy szelete a romának és a másfajta hátrányos helyzetűnek is. Van szelete a látónak is – noha korántsem biztos, hogy ő szeretne az én tortámból enni, de én nagyon szeretném megkóstolni az övét. Én arra tettem fel az életem – és társaimmal, a kollégáimmal is azért dolgozom –, hogy mindenki ehessen az egész tortából ott, ahol épp akarja.

– Van olyan mondat, gondoltat, ami akár a mottója is lehetne?
– Az egyik személyes kedvenc látássérült példaképem az aktivista-író Helen Keller. Ő volt az első siket és vak diák, aki egyetemi diplomát szerzett, s az ő nevéhez fűződik a következő mondat: „Mindenben van csodálatraméltó, még a vakságban és némaságban is, és én arra törekszem, hogy bármily körülmények közé jutok is, meg legyek elégedve.” Én is e szerint próbálom élni az életemet.

Az Access4You a világ első számú, akadálymentes környezetet hitelesen és részletesen leíró szervezete kíván lenni. Küldetésük, hogy a speciális igényű emberek mindennapjait jelentősen megkönnyítsék, egyben meghatározó partnerei legyenek a helyszíneknek. Megalakulásuk előtt sem Magyarországon, sem Európában nem létezett olyan tanúsító és minősítő rendszer, ami az épített környezet akadálymentességéről hiteles, és részletes információt nyújtott volna. Az általuk létrehozott objektív szempontrendszer alapján tanúsítják a helyszíneket, szükség szerint javaslatot tesznek a fejlesztésre, minősítik az akadálymentesség mértékét (alap, bronz, ezüst és arany fokozat) és európai tanúsító védjegyet adnak az arra jogosultaknak. Access4You Tréning programjukban az egyes cégek, szervezetek munkatársait ismertetik meg a speciális igények hátterével és készítik fel  a megfelelő kommunikációra és segítségnyújtásra.
A speciális szükségletű emberek az access4you.io oldalon keresztül tájékozódhatnak a tanúsított és minősített helyszínek konkrét körülményeiről.

Támogatott tartalom. A cikk az Access4You megbízásából, a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.