A tanárnő, aki több ezer embernek mutatott példát

Szüleim sokgyermekes családból származtak, én viszont egyke lettem. Anyám pásztói iparos családba született, apám kereskedelmi iskolába járt, aztán fűszerüzletet nyitott Budapesten, az Opera közelében, mielőtt anyámmal összeházasodtak. Én 1935-ben születtem. Alig kétéves voltam, amikor behívták apámat katonának. Tíz éven át szinte folyamatosan katonáskodott. A Don-kanyar borzalmából nagyrészt gyalog, lefagyott lábujjakkal jött haza, de visszaküldték a frontra. 1947-ben tért haza végleg a francia hadifogságból. Tehát iskolás éveim alatt lényegében anyám nevelt, ő tartott el, és nagynéném segített sokat a nevelésemben.

Apácák óvó tekintete kísért kisiskolásként

A Szalvátor Intézetben, a budapesti, XIII. kerületi Huba utcában kezdtem az elemi iskolát, ott apácák tanítottak hetedikes koromig. Jó hírű iskola volt, ezért választotta a családom, pedig háromnegyed órát kellett gyalogolnom a lakásunktól odáig. Nagynéném kísért, amikor kicsi voltam, anyám ugyanis dolgozott, apám katona volt. Természetesen szombaton is volt tanítás.

Az iskolaépülettel szemben volt a szalvátor nővérek rendháza. Ma is emlékszem mind a négy apáca nevére, akik alsóban tanítottak: Szeif Donatilla, Kaufmann Kinga, Kelecsényi Agnetta, Windschauer Gizella. Nagyon ügyesen lekötöttek bennünket, az udvaron, szünetekben se láttam rohangáló, rosszalkodó gyerekeket.

Kép

Így nézett ki a Szalvátor Intézet udvara télen – Kép forrása​​

Negyvenegynéhány fős osztályok voltak az iskolában – később én is tanítottam ilyen nagy létszámú osztályokban, és bizony tapasztaltam, hogy az egyes gyerekekkel külön foglalkozni nem volt lehetőség. A tanulók társadalmi összetétele változatos volt: osztályomba járt például a Róbert Károly körúti Winkler mozi tulajdonosának lánya, de voltak jóval szegényebb osztálytársaim is.

Vasárnaponként kötelező volt részt venni a 9 órai misén a Huba utcai kármelita templomban. Az áldozás előtti böjt miatt előtte nem reggelizhettem – talán ezért, meg a vastag ruháim és a meleg miatt gyakran elájultam mise közben, és ezek nagyon rossz emlékként maradtak meg bennem. A májusi litániákat az udvaron lévő Szűz Mária-szobor köré gyűlve mondtuk. Ott, az udvaron tartották gyakran a kiscsoportos németóráinkat is tanítás után. Nagyon szerettem a tanárokat és a gyerekeket is.

Kép

A diákok meseelőadása a Szalvátor Intézet színpadán, 1942 körül. ​​​​​​​Én voltam a fehér ruhás pillangó közvetlenül a hintó előtt. – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Budapest ostroma átformálta az életünket

Az 1944-es nagy bombázások idején, amikor visítottak a levegőben a „Sztálin-gyertyák”, anyám úgy döntött, biztonságosabb lesz, ha anyai nagymamámhoz költözünk, Pásztóra. Ez nagyon jó döntésnek bizonyult, mert később, visszatérve hatalmas bombatölcsér tátongott a társasházunk udvarán. Negyedikesként egy félévet a pásztói elemi iskolában végeztem. Átvészeltük a német bevonulást, egy tisztet be is szállásoltak a házunkba. Jól jött a némettudásom, kihallgattam a németek beszélgetéseit. Utánuk bejöttek az oroszok: ma is szinte látom, ahogy a pincébe, ahová többen is behúzódtunk, ledübörögnek a csizmás lábak. Anyám ijedtében ledobta a krumplihalomra a zsíros kenyeret, amit nekem kent, és a fejére húzott egy bundabugyit, hogy csúnyának és öregnek látszódjon. De szerencsére őket is átvészeltük erőszak nélkül. A gyerekeket kimondottan kedvelték. Az ebédjüket, amit a magyar asszonyoknak kellett főzniük nagy kondérokban, velünk kóstoltatták meg, hogy lássák, nem mérgezett-e az étel. Egy bomba a földdel tette egyenlővé a szomszéd házat, amely hozzáépült nagymamám házához – a mi házunkon viszont csak a tetőzet sérült meg, attól kezdve esernyők alatt aludtunk. De kibírtuk, visszatértünk Budapestre, és az ötödik osztályt már a Szalvátorban folytattam.

„Csókolom, Mária néni!”

Csak hetedik osztályban jött az apácák mellé egy fiatal világi tanárnő, Stauróczky Mária, akivel tíz évvel később, már a Kádár-kor elején, kollégák lettünk. Éppen az első értekezletemre siettem az újpesti Attila utcai iskolába, amikor belebotlottam egy közeli utcában.

„Csókolom, Mária néni!” – köszöntem neki nagy hangon, gyerekesen, mire ő majdnem összeesett ijedtében, amikor felismert.

Rögtön tudtam: nagyon kellemetlen lehet számára, ha kiderül az egyházi múltja, ezért nem is említettem soha a munkahelyünkön. 1948-ban, „a fordulat évében” lettem nyolcadikos, amikor államosították az iskolákat, az apácákat erőszakkal elküldték, helyükre világi tanárok érkeztek.

Három középiskolába jártam!

Gimnáziumi éveim nagyon furcsán és zaklatottan teltek: szinte minden évben új intézménybe és új épületbe tették át a lányosztályunkat. A Ráskai Lea Gimnáziumban kezdtem, a Szemere utcában, egy ugrásnyira az Országháztól. Másodikban és harmadikban a Kossuth Zsuzsa Gimnáziumba helyezték át az osztályunkat, a Hunyadi térre, az Andrássy út közelébe. Az osztályablakaink éppen az Andrássy út 60. épületére néztek, az Államvédelmi Hatóság hírhedt központjára – de mi semmit nem tudtunk az ottani vallatásokról, kínzásokról. Harmadik osztályban, testnevelésórán eltört a kulcscsontom tigrisbukfenc közben, Saci néni ennek ellenére lelketlenül hazaküldött egyedül, cipeltem a nagy rajztáblát és az iskolatáskát a kisföldalattin és a két villamoson, amivel hazajutottam… Negyedik osztályban a Berzsenyi Dániel Gimnáziumhoz csatoltak minket, amely éppen akkor költözött új épületébe, a XIII. kerületi Gömb utcába. Ez a kaotikus iskolai helyzet akár jelképezheti is az 1950-es évek elejének zavaros, átrendeződő társadalmát.

Kép

Másodikos gimnazistaként, 1951-ben – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Persze nem tett jót a sok változás, érettségi előtt derült ki, hogy matematikából szinte semmit nem tudunk. Hollenda Elemér tanár úr azt mondta nekünk:

„Harminchat napsugaram! Hogy vigyem magukat érettségire, amikor semmit nem tudnak?!”

Nem csoda, egy tanévben két-három matematikatanárunk is volt. Emlékszem például Gehér Istvánra, a fiatal alkalmazott matematikusra, aki sajnos képtelen volt átadni a tudását. Teleírta a táblát, aztán épp csak hátrapillantva megkérdezte: „Na, lányok, leírták?” Aztán lehúzta a másik táblát, és azt is teleírta. Két lány értett csak a matekhoz, akiknek a szülei otthon el tudták magyarázni. Ők megírták a leckét, aztán óra előtti szünetben felírták a táblára, mi meg gyorsan bemásoltuk a füzetünkbe. A hármas érettségivel nagyon boldogok voltunk.

Kép

Ballagás a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban, 1953-ban (a fél lányosztály a képen). Én a hátsó sorban jobbról a második vagyok.  – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Gyorstalpaló orosztanárok, gyárvezető párttitkárok

Ekkor már bevezették a kötelező orosz nyelvoktatást, ami számomra sikerélményt jelentett, mert jó nyelvérzékem volt. Negyedik osztályban dr. Korondi Oszvaldné tanította nekünk az oroszt, aki eredetileg német–latin szakos tanár volt, de át kellett képeztetnie magát orosztanárrá, mert a régi tárgyaira már alig volt igény. Ő maga vallotta be nekünk, hogy csak négy leckével jár előttünk a tananyagban. Ma már ez megmosolyogtató, de az idősebb tanárgeneráció számára ez a kor tele volt szorongásokkal… Biztatott, hogy legyek orosztanár – de jó, hogy nem lettem! (nevet)

Több társadalmi átmenetet megéltünk, és nem ment ez zökkenőmentesen. A fogságból hazatért apám először a józsefvárosi, Százados úti kenyérgyárban, majd a Petneházy utcai kenyérgyárban dolgozott – a naponta megkapott fizetése másnapra értéktelenné vált, olyan nagy volt az infláció, ezért még hazafelé le kellett vásárolnia. Nyulakat tenyésztettünk az udvaron, ketrecekben, hogy tudjunk húst enni. A kommunista hatalomátvétel után a kenyérgyárban egy péksegéd lett a gyárigazgató, mert ő volt a kommunista párttitkár. A munkásgyűlésen nyilvánosan megalázott egy idősebb dolgozót, aki korábban a felettese volt – apám a védelmére kelt, ezért a fiatal párttitkár elvitette őt rendőrökkel. Megverték, a munkahelyéről elbocsájtották, és csak az Óbudai Hajógyárban kapott egy nagyon egészségtelen munkát: szűk hajókabinok belsejét kellett kifestenie. Nekem viszont hasznom lett abból, hogy munkáscsaládból származtam, mert így könnyebben felvettek bárhová.

F betű jelezte az osztálynaplóban a fizikai dolgozók gyerekeit, a szocialista rendszer kedvezményezettjeit, még a nyolcvanas évek elején is.

Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskola, földrajz és történelem szak…

A felvételi vizsgára várakozva mellém ült egy fiú, aki történelem–ének szakra készült, és rá akart venni, hogy én is menjek ének szakra. Nem is leplezte, hogy első pillantásra tetszettem neki. „Ha te hallanád, hogyan énekelek, gyomorfájást kapnál” – hárítottam viccesen. Később, a főiskola két éve alatt folyton kereste velem a kapcsolatot. Én nem nagyon foglalkoztam vele, több udvarlóm is volt. Végül hosszú és kacskaringós úton, de ő lett a férjem, akivel negyvenhat évig éltünk együtt, az ő haláláig.

Szívesen emlékszem Szabó László professzorra, a földrajz tanszék vezetőjére, aki kiváló pedagógus volt, többször elvitt minket tanszéki kirándulásokra is. Szabó bácsinak neveztük őt egymás között nagy szeretettel. Mi négyen, barátnők az első padban ültünk, és folyton nevetgéltünk. Ő akkoriban vált el. Később mondta, hogy „lányok, a maguk mosolygós arcának köszönhetem, hogy életem legnehezebb időszakát átvészeltem”. Magyar történelmet tanított nekünk a fiatal Wittman Tibor, későbbi szegedi professzor, egyetemes történelmet pedig Hahn István professzor, a lenyűgöző tudású volt rabbi.

A második évfolyam végén pedagógusi eskütételre Székesfehérvárra kellett utaznunk, ott közölték velünk, hogy a következő tanévben, a szakmai gyakorlat évében hol fogunk dolgozni. Egyáltalán nem vették figyelembe azt, hogy mi mit szeretnénk. Egy hivatalnok rábökött a térképre: „Kartársnő, maga Fejér megyében, az iváncsai iskolában fog dolgozni” – mondta. Iváncsán töltöttem tehát a pedagógiai gyakorlatomat, majd ott is kellett maradnom.

Hóban, sárban, napsütésben Budapest és Iváncsa között

Húszéves voltam, de nem bírtam a napi hat óra utazást. Egy özvegyasszonynál béreltem szobát, és ő főzött nekem ebédet. A reggelire-vacsorára valót pedig otthonról vittem hetente. Iváncsa kétezer lakosú, egyetlen hosszú, kanyargós utcából álló falu volt. Közepe táján volt egy földműves-szövetkezeti bolt, ahhoz közel az iskola egyik épülete, mellette a Micsurin-kert. Micsurin híres orosz-szovjet növénynemesítő volt, az ő útmutatásai alapján az iskolai nevelés egyik színtere volt a veteményeskert. Esőben minden út sáros dagonyává változott, magas szárú cipőmben és harisnyámban bokáig süllyedtem a sárba. Akkor még a nők nem hordtak csizmát és nadrágot.

Öt kilométert kellett gyalogolni a vonatállomástól a faluközpontig, télen térdig érő hóban.

A második ott töltött évemben már buszjáratot indítottak a vonatállomásra érkezőknek, de különös busz volt, inkább rabszállítónak nézett ki. Úgy hívtuk, hogy „fakarusz”, mert zöldre festett deszkákkal fedték be, és hatalmasakat zökkent a kátyús úton, egyszer le is huppantam az üléséről a földre.

Az iváncsai iskola három külön épületből állt: felső tagozat és két alsó tagozat. Körülbelül tíz kollégám volt, a legtöbben helyben vagy a környező falvakban laktak. Az igazgató, Both Vilmos egy nagyon rendes, apám-korabeli férfi volt. A gyerekek érdeklődők és ragaszkodók voltak, osztályomból néhányan még felnőttként is küldtek nekem leveleket. 1955-ben 836 forint volt a fizetésem, ez szinte mind elment a szállásra, étkezésre, utazásra. Ruházkodásra nem telt, a téli kabátomat abból a feketére festett pokrócból varrta anyám, amelyet apám még a fogságából hozott haza.

Kép

Iváncsai osztályommal, 1956-57-ben  – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Nagyon megviselt az első tanév

A nagy hóban gyalogolva felfáztam, vesemedence-gyulladást kaptam, kórházba kerültem. A kórházban egy betegtársam azt tanácsolta: „Menjen férjhez, kedves! Nekem van ismeretségem, elintézem magának, hogy felkerüljön Budapestre.” Én hittem neki. Akkor már udvarolt nekem egy állatorvos, gyorsan nyélbe ütöttük az esküvőt még az 1955/56-os tanév végén, májusban – azt reméltem, hogy a szeptembert már egy pesti iskolában kezdhetem. Persze nem lett belőle semmi, az elhamarkodott házasság is csak kilenc hónapig tartott. A földrajz államvizsgám viszont kiemelkedően jól sikerült. Alighogy elkezdődött az 1956/57-es tanév, október 23-án kitört a forradalom, vagy ahogy akkor hivatalosan neveztük, az ellenforradalom, és szünetelt a tanítás.

Három hetet töltöttünk a Petneházy utcai lakásunk ócska pincéjében, együtt a társasház sok lakójával, mert az utcánkban lévő pékség előtt kenyérért sorakozó emberekbe belelőttek az oroszok, sokan meghaltak, és mi nagyon féltünk.

1957 szeptemberétől engedélyezték, hogy Pesten dolgozhassak. Talán iváncsai igazgatóm közbenjárására történt ez, aki becsült engem és megsajnált – de erről biztosat ma sem tudok. Az újpesti Attila utcai Általános Iskolában jelölték ki az új munkahelyemet. Egykor szép, szecessziós épület volt ez, de az állapota egyre romlott. Udvarára, ahol a gyerekek a szüneteket töltötték, időnként pernye szitált a mellette lévő bőrgyár kéményéből. A fehér falak derékmagasságig zöld olajfestékkel voltak lefestve. A nem túl ideális körülmények ellenére 22 évet töltöttem itt, nagyon sok szép emlékem kötődik ide. Rengeteg gyereket tanítottam, hiszen egyszerre körülbelül 1200 fő járt az iskolába. A sok gyerek nem fért volna el egyszerre, ezért két váltásban, délelőtt és délután is tanítottunk. 1960 körül váltak koedukálttá az osztályok. Négy párhuzamos osztály indult a felső tagozaton minden évfolyamon, az egyik az orosz nyelvi tagozatos „Gorkij-osztály” volt.

A Gorkij-osztályok a szocialista elitképzés, tehetséggondozás sajátos kísérletei voltak az 1960-as években.

A IV. kerület összes általános iskolájából csak kitűnő tanulókat vettünk át az ötödikben induló Gorkij-osztályba. Én többször is végigvittem ilyen osztályt osztályfőnökként, ami nagy kitüntetés volt egy tanár számára, irigyeltek is érte a kollégáim. Szárnyalni lehetett ezekkel a gyerekekkel, olyan tudásuk és szorgalmuk volt! Mérnökök, jogászok, fizikusok, matematikusok kerültek ki innen, akik közül néhányan később nemzetközi karriert is befutottak.

Kép

Budapest, IV. kerület, Attila utcai Általános Iskola az 1970-es években  – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Pártba lépni nem éri meg

Minden tantárgyat áthatott az ideológiai nevelés, de az úttörőmozgalom elég nagy kolonc volt a tanárokon. Engem rögtön odakerülésemkor befogtak a lányok úttörőcsapat-vezetőjének, mert senki nem vállalta szívesen, ezért a legújabb kollégára testálták. Hetente továbbképzésekre kellett járnom, őrsvezetőképzést tartottam. Gyerekeket kellett küldenem a kerületi úttörőház szakköreibe, sőt, még én is tartottam például szakácsszakkört. Emlékszem, volt ott egy idős takarítónő, aki megkérdezte: „Mióta főz a Tanárnő?” „Otthon anyám főz, de van szakácskönyvem” – válaszoltam neki a huszonévesek magabiztosságával.

Sosem voltam párttag, bár nagy volt rajtam a nyomás, szerették volna, ha belépek. Az ellenérzésem egyrészt a történelemtudásomból fakadt: nem éri meg pártok tagjának lenni. Másrészt a családomban ez nem volt pálya. A tanítás volt az én hivatásom, még nyáron is táboroztattam a gyerekeket, és szívesen vittem őket kirándulni. Volt néhány veszélyes kalandom. Egy zugligeti napközis táborban hirtelen támadt egy vihar, betereltük a gyerekeket az épületbe, én maradtam utoljára. Egy lezuhanó hatalmas faág majdnem agyonütött. Egy kőszegi kiránduláson nagy lánycsapattal a Ciklámen-forráshoz akartunk eljutni térkép alapján. A határőr-kiskatonák felhúzták nekünk a sorompót, és beengedtek minket a határsávba, ott mentünk tovább a turistaúton.

Egyszer csak lódobogást hallottunk a hátunk mögül: határőrök lovagoltak utánunk lélekszakadva, nagyon idegesen, mert azt gondolták, disszidálni akarunk a gyerekekkel.

Vissza kellett fordulnunk, és nagyon nehezen hitték el, hogy mi csak kirándulni akartunk… (nevet)

Sokat kirándultunk együtt a férjemmel, közösen vittük a tanítványainkat, ezek szép élmények. 1958 decemberében ugyanis férjhez mentem főiskolai csodálómhoz, aki már a felvételi vizsgán kinézett magának. Egy kis borsodi faluban tanított, de sikerült elérni, hogy Pestre helyezzék – éppen az én iskolámból ment el egy kolléga, akinek a helyére fel tudták venni. A közös munkahelynek sok előnye és hátránya volt, de a lényeg: az iskolába soha nem vittük be a magánéleti gondjainkat. Ugyanezt fordítva, az otthonunkról már nem állíthatom, az iskola állandó beszédtémánk volt, és én késő éjjelig javítottam a dolgozatokat. (nevet)

Kép

Egyik (szokatlanul kis létszámú) osztályom a sokból, az Attila utcai Általános Iskolában  – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Éjjel-nappal tanárok voltunk

Nehezen viseltem a sivár iskolai folyosókat, ezért megkértem a gyerekek szüleit, hogy küldjenek be cserepes virágokat és színes fotókat. Én vezettem be az Attila utcai iskolában a dekorációkat. Ma már el se tudják képzelni, mennyivel ingerszegényebb volt akkor a világ: a szép tájakat, idegen országokat megörökítő színes fotók kitágították a gyerekek fantáziáját, és a falra kitett tablók komoly oktatási segédeszközökké váltak! Az egyik szülőtől nagy tekercs műszaki rajzlapot kaptam, a gyerekek pedig több ezer fotót hoztak. A szobánk szőnyegén ragasztgattam heteken át nyolc hatalmas szemléltető tablót történelemből és földrajzból. A férjem, aki énektanár volt, habszivacsból kifaragta és megfestette hatalmas méretben egy szimfonikus zenekar alaprajzát: kis faragott hangszerek jelölték az egyes hangszercsoportokat. Több hétig dolgozott vele esténként a konyhaasztalon.

A legnagyobb ajándékom az volt, hogy a gyerekek elfogadtak és szinte mindig hallgattak rám, bizalommal voltak felém. Ezért tudtam jól dolgozni velük.

Nemcsak a Gorkij-osztály kiváló tanulóival, hanem a nehezebb felfogású gyerekekkel is megtaláltam a hangot. A fegyelmezésem egyik kulcsa: úgy tanítottam a tantárgyaimat, hogy azokat megszeressék. Lekötöttem a figyelmüket. A pedagógiám másik kulcsa, hogy mindig dicsérettel motiváltam a gyerekeket, ezért szívesen dolgoztak az óráimon. A közel négy évtized alatt csak egy tanítványom zavarta úgy az órát, hogy ki kellett küldenem. Testi fenyítést is csak egyszer alkalmaztam, amikor még nagyon fiatal voltam. Egy István nevű, koránál érettebb nyolcadikos fiú mindenáron fel akarta hívni magára a figyelmemet, szemtelenül viselkedett. Adtam neki egy tenyerest a mutatópálcával. Attól kezdve a fiúosztály olyan lett, mint a kezes bárány – de fizikai fenyítést később sosem alkalmaztam.

Kép

Az Attila utcai Általános Iskolában, 1974-ben  – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Kudarcélményeim nem voltak, de nehézségeim igen

A nyugdíj előtti utolsó osztályom különösen nehéz volt, mert öt gyereknek meghalt az édesanyja, pótolhatatlan anyahiánnyal éltek. Ezzel a „rém-osztállyal”, akik már alsóban öt tanítót borítottak ki (egyikük miattuk hagyta ott a tanári pályát), az ebédlőben sokszor egyszerre ebédeltem. „Hányadik osztályod is van, Gabi?” – szólt oda nekem az igazgatónőm. Csodálkoztam, mert pontosan tudta. „Hetedikesek.”

„Akkor jól nézd meg ezeket a harmadikosokat: ha a tieid végeznek, őket kapod, mert csak te bírsz majd velük.”

Így is lett. Végiglátogattam mindig minden gyerek családját, megpróbáltam megérteni a helyzetüket, a sokszor rettenetes traumákat. Minden pedagógiai és emberi tudásomat be kellett vetnem, hogy szót fogadjanak és végezzék a feladataikat. Volt közöttük, akinek zárva maradt a lelke, de ő kivételnek számított a pályámon.

Ez már a következő munkahelyemen történt, 22 év után ugyanis iskolát váltottam. Pályafutásom során négy igazgatómból három támogatott és elismert. Sajnos éppen az Attila utcai második igazgatóm volt az, aki nem értékelte a munkánkat, csak a barátait jutalmazta, és az igazságérzetünket ez bántotta, férjem ezt nyilvánosan szóvá is tette. Én nehezen viselem a konfliktusokat, a benyelt feszültségek betegséget is okoztak. Mindkettőnknél eljött az ideje a munkahelyváltásnak, más-más helyen folytattuk. 1979-ben a IV. kerületi Megyeri úti Általános Iskolába helyeztek. 44 éves voltam akkor, és 14 évig tanítottam ott, három évet már nyugdíjasként napköziztem. Az új igazgatónőm zavarba ejtően megbecsült, hozzám küldte tanulni a kollégákat, különösen azokat, akiknek fegyelmezési problémái voltak.

Kép

Kis tanítványokkal otthon, 1981-ben – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Sok ezer felnőtt tanítvány és egy fagyasztószekrény

A tanári pálya anyagi és erkölcsi megbecsültsége sosem volt nagy a szocializmus évtizedeiben, és egyre hanyatlott. Napközis táborokat, külön előadásokat, szakköröket vállaltunk művelődési házakban, ha ki akartuk egészíteni a szerény fizetésünket. A nemzeti ünnepekhez kötött jutalmazások jelentettek plusz anyagi elismerést. Egy gyerekünk született, tehát csak hárman voltunk, de nagyobb nyaralásokat nem engedhettünk meg magunknak. Kocsink nem volt, nem is vágytunk rá, a pénzünket és a nyári szünetet inkább a kertes házunk állagmegóvására, csinosítgatására fordítottuk.

Viszont én sok erkölcsi és szakmai elismerést kaptam. Felkértek bemutató tanításokra, engem állítottak példának a kerületi iskolák történelem szakos tanárai elé. Pedig valójában a földrajzot sokkal szívesebben tanítottam. Rengeteget dolgoztam – osztályfőnök, a történelemtanárok kerületi munkaközösség-vezetője, tanulószoba-vezető, szakszervezeti megbízott, gyermekvédelmi felelős voltam, és minden tanévben két szakkört is vezettem –, ez azért feltűnt a kerületi oktatási osztályon. Kaptam Miniszteri Dicséretet és „Kiváló Munkáért” kitüntetést.

Úgy emlékszem, a kitüntetéssel járó anyagi juttatásból vásároltunk egy háromfiókos fagyasztószekrényt.

Néhány diákom sorsát figyelemmel kísértem, és még pár évvel ezelőtt is meghívtak osztálytalálkozóra. Sok ezer újpesti felnőttet tanítottam gyerekkorában. Nem tudtam elmenni úgy az újpesti piacra, az áruházba, vagy csak sétálni a kerület utcáin, hogy ne köszöntek volna rám az egykori tanítványaim. Megható, hogy néha még ma is felismernek.

Kép

Osztálytalálkozó meghívottjaként 2007-ben – A kép Kincses Gabriella tulajdona