A családtörténetekben elképesztő traumákra bukkanunk

– Trianon 100. évfordulóján egyszerre gyászoltuk a veszteséget és ünnepeltük azt, hogy még itt vagyunk és összetartozunk. Kárpát-medence-szerte égett az ezt jelképező tűz. Ez szép dolog, de hogyan lehet az ablakokban világító mécsesekből élő közösséget formálni?
– Az egyik út, hogy az ember végiggondolja a családja történetét: van-e saját Trianon-kötődése. A férjemnek és nekem még vannak személyes élményeink, ismertünk határon túli rokonokat, de az idősek halála és az asszimiláció miatt ezt a személyes kapcsolatot a gyerekeinknek már nem tudjuk továbbadni. Ez új feladatot is ad nekünk, hiszen ha a családi szálak el is kopnak rajtunk kívül álló okok miatt, kereshetünk új kapcsolatokat, hogy ne csak történeteink, de élményeink is legyenek. Például a mi településünkön nagyon aktívak a határon túli testvérkapcsolatok, látogatjuk is egymást, így a családi kötelékeket mára felváltották a baráti kötődések.

– Egy közösség gondolkodását erősen befolyásolja az, hogyan emlékezik a közös történelemre. Amiről nem beszélünk, azt elfelejtjük. Milyen szerepe van a NEB-nek a kollektív emlékezet hiteles formálásában? 
– A 20. század traumái, különösen a kommunista diktatúra áldozatainak történetei választóvonalat jelentenek a történelemkutatásban, hiszen még él egy idős korosztály, akik elszenvedői voltak a kommunista rendszernek. Az ő személyes történetüket a rendszerváltásig tabusították, vagy csak a hivatalos kommunista ideológia szerinti narratívát lehetett továbbadni. Az a feladatunk, hogy ezeket a személyes történeteket hitelesen felgöngyölítsük, és amikor megtesszük, elképesztő traumákra bukkanunk. Az ’50-es években például egy tekintélyes alföldi gazdát, mivel az egyházközösség világi vezetője is volt, kulákká nyilvánítottak, és addig kínozták, amíg bele nem halt. Amikor interjút készítettem a fiával, arra készültem, hogy egy mártír fiához megyek, aki arról mesél majd, hogyan élte meg ezt a kegyetlenséget. Aztán kiderült, hogy korábban senkinek nem beszélt róla, és csak apránként állt össze a kép, hogy miért. Már felnőtt volt, amikor az 1950-60-as évek fordulóján a rendszer mindenkit belekényszerített a termelőszövetkezetbe, ha boldogulni akart, neki sem nagyon volt más választása, mint betagozódni.

Azzal a titkolt lelkiismeret-furdalással élte le az életét, hogy annak a rendszernek a haszonélvezője volt, amelyik az apját halálra kínozta.

Kép

Ez a történet azt mutatja meg, hogy a diktatúra miként tolta be a családi térbe az általa gerjesztett konfliktusokat, hogyan teremtett olyan csapdahelyzeteket, amelyekben sikeresen hárította át a felelősséget az egyébként is kiszolgáltatott emberekre, generációkon átívelő kibeszéletlen traumákat okozva.

– Sok ilyen történetet göngyölít fel a NEB. Emlékszik arra, hogy melyik érintette meg a leginkább?
– Brusznyai Árpád története talán nem ismeretlen sokak számára. Egy fiatal veszprémi tanár volt, tipikus vidéki értelmiségi, akit azért ítélt a Kádár-rendszer első fokon életfogytiglani börtönbüntetésre, mert 1956-ban, a törvényességet és a közrend biztosítását végig szem előtt tartva, kiállt a forradalmi követelések mellett. Letartóztatásától kezdve a felesége, egy 27 éves fiatalasszony egyedül nevelte hároméves kislányukat. A börtönidőszak alatt az asszony naplót vezetett azzal a céllal, hogy ennek segítségével fog majd beszámolni szabaduló férjének a kislányuk növekedéséről. Ez a napló fennmaradt, a Brusznyai Alapítvány a NEB segítségével adta ki. A megrendítő írás arról szól, hogyan imádkozik a kislány nap mint nap, miket üzen az édesapjának, hogyan ünneplik kettesben anyukájával a karácsonyt. Az elsőfokú ítélet után a feleség azt taglalja, milyen boldog, hogy a férjét – teljesen ártatlanul – „csak” életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, mert ez az életet, a reményt jelenti számára. Egyszer megengedték a házaspárnak, hogy a börtönben találkozzanak, ekkor arról beszélgettek, hogy ha a családfő férjként, apaként nem is állhat most mellettük, él a remény, hogy egyszer újra találkozhatnak.

Megrendítő úgy olvasni a naplót, hogy közben már tudjuk, nem ez volt a „dráma csúcsa”, hiszen az ítéletet másodfokon súlyosították, és Brusznyait felakasztották.

Rendszeresen viszem a naplót rendhagyó történelemórákra, iskolákba, rendezvényekre, kevés ennél megrázóbb dokumentumot ismerünk a megtorlás idejéből.

Kép

– Mit szólnak a gyerekek?
– Ez a történet mindenkit megérint, nemcsak azért, mert teszem azt az ő tanáruk is annyi idős, mint Brusznyai Árpád volt, hanem azért is, mert bele tudják magukat képzelni egy apját elvesztő gyerek helyzetébe, így válik számukra az ’56-os történésekből átélhető valóság. A NEB-ben dolgozó történészként feladatunk, hogy ezeket a történeteket feltárjuk, segítsük a traumák feloldását, és mindenkinek megmutassuk, hogy a rendszer milyen sokféleképpen tehetett valakit áldozatává.

– Nyugaton, ahol nem volt kommunizmus, sok olyan fiatallal találkozhatunk, akik kommunistának vallják magukat, és ezt „trendinek” is érzik. Mennyire alakítják a nemzetek különböző rendszertapasztalatai a politikai gondolkodást?
– A II. világháború vége Nyugat-Európa számára a választás lehetőségét hozta el, Kelet-Közép-Európának pedig egy újabb diktatúrát.

A náci diktatúra közös európai tapasztalat, a kommunista diktatúrát viszont csak a mi régiónk élte meg.

Számos tanulmány szól arról, hogy amikor a Nyugat, még 1945 előtt, hiteles információkhoz jutott a Szovjetunióban felállított Gulag-táborokról, a baloldali politikusok és értelmiségiek megpróbálták félresöpörni ezeket, mert nem akarták a Szovjetunió nimbuszát, illetve a náciellenes egységet megtörni. A kommunista rendszer bűnei a háború után még sokáig nem váltak a nyugati közbeszéd részévé. A kommunizmus pozitívabb megítélése emellett abból is fakadhat, hogy ’68 után felnőtt egy olyan generáció, amelyik a kapitalizmus alternatíváját a kommunista utópiában látta. Ezért történhet meg 2020-ban, hogy a Rajna-vidéken Lenin-szobrot akarnak állítani. Úgy gondolom, ha közös európai emlékezetről akarunk beszélni, fontos feladatunk, hogy ezeket a történeteket a nyugati országokban is elmeséljük. 

Kép

– Az USA-ban a demokraták és a republikánusok is szívesen lobogtatják az amerikai zászlót, nálunk viszont még mindig sokan összemossák az egészséges patriotizmust a szélsőséges gondolkodásmóddal. Mekkora felelőssége van ebben a kommunista diktatúrának?
– A kommunista diktatúra egy hamis internacionalizmus jegyében működött. A kommunisták 1956-ban megtapasztalták, hogy akár el is veszíthetik a hatalmukat, s a Kádár-rezsim levonta belőle a saját következtetéseit.

Azt is látták, hogy a Rákosi-diktatúra közel tíz kőkemény éve után is mozgósító erővel hat a nemzeti szabadság gondolata, emiatt mindenfajta nemzeti érzéstől féltek.

Nem véletlen, hogy a pártállam évtizedekig tudomást sem vett a határon túli magyarok sérelmeiről, és az sem, hogy ennek ellenére a rendszerváltoztatás egyik legszimbolikusabb eseménye éppen a Ceaușescu-féle falurombolás elleni tiltakozás volt. De említhetjük akár Csoóri Sándor híres előszavát, amelyet Duray Miklósnak a csehszlovákiai magyar kisebbség megpróbáltatásairól szóló könyvéhez írt, s amelyért utóbb a hatalom szilenciummal sújtotta. Vagy emlékezzünk csak az Advent a Hargitán című Sütő András-dráma megrendítő bemutatójára a Nemzeti Színházban, a táncházmozgalomra és az „Erdély-járásra” is! Mind arra példák, hogy a nemzeti érzés kifejezése, a törődés a határon túli magyarokkal fontos építőkövei voltak a rendszerváltáshoz vezető útnak, de amikor 1990-ben hirtelen ez a téma a pártok közötti küzdelem porondjára került, óhatatlanul átpolitizálódott. Hátrányból indulunk, de ennek ellenére úgy gondolom, hogy az elmúlt harminc évben változás kezdődött el ezen a téren, és ha csak a nemzeti összetartozás napjára gondolunk, mi is érezzük, hogy az egészséges patriotizmus és az összetartozás megélése szép lassan a helyére kerül. Történészként az a feladatunk, hogy a patriotizmus mögé hiteles, átélhető, de történetileg pontos tudást adjunk, és segítsük értelmezni a mögöttünk hagyott évtizedeket.