A vadon élő gyermekek tragédiája, avagy az „igazi Mauglik” története

Már az ősi legendákban is megjelent az állatok által nevelt, vadonban felnőtt gyermek karaktere. Az egyik legismertebb Romulus és Remus legendája, de a sumér és a görög mitológiában is felbukkannak hasonló figurák. A modern irodalomban a legismertebb gyermek, akit állatok nevelnek fel, Maugli. Rudyard Kipling Indiában született angol író fejében született meg a farkasok által nevelt indiai kisfiú karaktere, akit egy medve és egy fekete párduc vesz pártfogásába. Maugli története az elmúlt évszázadban számtalan adaptációt élt meg, Disney-mese lett belőle, és a mai napig újabbnál újabb verziói születnek.

A 19. században a vadonban felnőtt gyerekeket nagy érdeklődés övezte, mivel Darwin elméletei nagy hatással voltak a gondolkodásra, a természet és az ember kapcsolatát evolúciós szemszögből kezdték vizsgálni.

A vadonban felnőtt gyermekeket afféle egzotikumként kezelték.

A dzsungel könyvének állatai az emberire hasonlító társadalomban élnek, ahol törvények vannak, és Mauglinak még két készséges tanítója is akad. Azonban Kipling története legalább annyira tündérmese, mint a varázslatos lényekkel benépesített történetek. Ellentétben A dzsungel könyve kedves és ötletes kisfiújával, aki a rajzfilmváltozatban a mese végén könnyedén besétál az emberek falujába, az igazi vadonban felnőtt gyermekek élete szinte kivétel nélkül tragikusan alakult. A leghíresebb vadonban felnőtt gyermek egy indiai kisfiú volt, akinek az életsztorija valószínűleg Kiplingre is hatást gyakorolt.

A „farkasfiú”

1867-ben Uttar Prades tartomány dzsungelében egy csoport vadász zsákmány helyett egy kisfiúra bukkant. A gyermek farkasokkal élt, négykézláb közlekedett, vicsorgott, és a farkasok láthatóan maguk közé tartozónak tekintették. A vadászok kifüstölték a vadállatok barlangját, és elhozták a kisfiút. A gyermek származására nem derült fény, de valószínűsíthető, hogy nem kívánt gyermek volt, akit a sorsára hagytak a dzsungelben, esetleg elveszett.

A kisfiút egy keresztény missziós árvaházba vitték, ahol Dina Sanicharnak nevezték el, a vezetékneve azt jelenti: „szombat”, mivel aznap érkezett. A misszionáriusok próbálták emberi viselkedésre oktatni az akkor 6 év körüli kisfiút. Ma már nagyobb a tudásunk arról, micsoda károkat szenvednek el az olyan gyermekek, akiket súlyosan elhanyagolnak a szüleik az életük elején.

Az 1870-es években azonban a jó szándékú árvaházi dolgozók valószínűleg nem sok tapasztalattal rendelkeztek, és nem tudták, mit kezdjenek egy kisfiúval, aki úgy néz ki, mint egy ember, de úgy viselkedik, mint egy farkas.

Az árvaház vezetője, James Erhardt feljegyezte róla, hogy nem tudott beszélni, amikor hozzájuk került, és bár kommunikálni képtelen volt, időnként az értelem jeleit mutatta. A fiú neveléssel leszokott a farkasok között megtanult szokásainak egy részéről: megtanult két lábon járni, ruhákat hordani és főtt ételt enni. Beszélni azonban soha nem tanult meg, és nem tudott beilleszkedni az emberek közé. Értelmileg egy kisgyermek szintjén maradt. Erhardt a 15 esztendős fiúról már úgy nyilatkozott, hogy az képes volt a környéken egyedül közlekedni, de semmi kisebb munkát nem tudott felügyelet nélkül csinálni. A misszionárius azt is lejegyezte, hogy Dina váratlanul szimpatizálni kezdett egy másik fiúval, akit az árvaházba hoztak, akire szintén a vadonban leltek rá, és például megtanította a kisfiút pohárból inni.

Kép

Dina Sanichar – Forrás: Wikipedia

Dináé nem volt egyedi eset, a History Extra cikke szerint az Indiát uraló Brit Birodalom hivatalnokai több hasonlót is feljegyeztek. Egyszer írtak egy kislányról, akit állítólag egy medve szoptatott, és készültek még feljegyzések olyan indiai gyerekekről, akiket farkasok és medvék „neveltek”. Rudyard Kipling, aki Indiában nőtt fel, valószínűleg hallott a történetekről és a hozzájuk kapcsolódó legendákról.

Dina Sanichar A dzsungel könyve kiadása után egy évvel, 1895-ben halt meg tuberkulózisban, felnőtt élete jelentős részében egyébként láncdohányos volt.

Modern Mauglik

Dina Sanichar élettörténete sajnálatos módon egyáltalán nem számított ritkának, több hasonló eset előfordult még a 20. században is. Egy brit fotós, Julia Fullerton-Batten sorozatot is készített a „vad gyermekek” feljegyzett esetei alapján. A fotós a BBC-nek elmondta, hogy általában két helyzetről lehet hallani: „Az egyik esetben egy gyermek valahogyan a vadonban köt ki, és van a másik, amikor a gyerek valójában otthon él, de annyira elhanyagolják, és úgy bántalmazzák, hogy több kedvességet kap az állatoktól, mint az emberektől.” Az egyik történet, amelyet a fotós feldolgozott, Ukrajnában zajlott a kilencvenes években.

Egy Oxana nevű kislány kétéves korától nyolcéves koráig a családi farmon a kutyák között élt, miután alkoholista szülei nem foglalkoztak vele.

A kislány csak az „igen” és a „nem” szavakat ismerte, ugatott, és nyújtogatta a nyelvét. A ma már felnőtt Oxana a mai napig egy klinikán él, ahol a kórház állatait gondozza.

Fullerton-Batten projektjében szerepelt egy Dina Sanicharéhoz igen hasonló eset. Indiában 1972-ben találtak egy Shamdeo nevű kisfiút, aki farkaskölykökkel játszott az erdőben. Négyesztendősnek tippelték, és a Mauglit ihlető gyermekhez hasonlóan élesek voltak a fogai, nyers véres húst evett, és soha nem tanult meg beszélni, bár fejlettebben tudott kommunikálni, mint Dina. Ő sem tudott azonban beilleszkedni az emberi társadalomba, és 1985-ben meghalt.

A dzsungel könyve egy könyvillusztrációja – Forrás: Picryl

Vajon mi játszódott le ezekben a gyermekekben? Mivel egyikük sem tanult meg beszélni az állatok közötti élet után, elmondani sem tudták, hogy mit éltek át valójában. Van néhány modernkori eset, amelyek során már nagyobb gyerekek kerültek vadállatok közé, és be is számoltak a tapasztalataikról, ezek valós voltát azonban sokan kétségbe vonják. A legismertebb eset Marina Chapmané, akit elmondása szerint ötéves korában elraboltak Kolumbiában, majd magára hagyták az erdőben, ahol majmokkal élt öt éven át. Chapman memoárt is írt az életéről. A már óvodáskorú kislány állítólag megtanulta, hogyan kommunikáljon a majmokkal, s bár beszélni elfelejtett, emberi identitását nem vesztette el. A Guardiannek adott interjúban elmondta, hogy a majmok „nem szerették őt, de tolerálták a jelenlétét”.

Beszámolója szerint nem gondoskodtak róla, hanem ő volt az, aki igyekezett leutánozni a szokásaikat.

Később Chapman önként menekült el a majmoktól, és vadászoktól kért segítséget, akik azonban eladták egy bordélynak. Történetét sokan nem hiszik el a bizonyítás lehetetlensége miatt.

A vadonban felnőtt gyermekek történetei szinte kivétel nélkül tragikusak. A mesékkel ellentétben az ember a valóságban nem tud az állatok között élni, a vadon nem a természetes környezete, és ha egy gyermeket az emberek kegyetlensége az állatvilág szintjére alacsonyít le, soha nem fog tudni normális életet élni.

Források:

• Disability Care & Education in 19th Century India: Dates, Places & Documentation, with Some Additional Material on Mental Retardation and Physical Disabilities up to 1947: https://files.eric.ed.gov/fulltext/ED408747.pdf
• History Extra: „Raised by wolves: the history of feral children” https://www.historyextra.com/period/general-history/history-feral-children-mowgli-wild-raised-wolves/
• BBC, Feral: The children raised by wolves https://www.bbc.com/culture/article/20151012-feral-the-children-raised-by-wolves
• https://historyofyesterday.com/real-life-mowgli-the-feral-boy-who-was-raised-by-wolves-3d1c67b554ed
• The Guardian: Was Marina Chapman really brought up by monkeys? https://www.theguardian.com/science/2013/apr/13/marina-chapman-monkeys