„Példaképnek kell lennünk keresztényként, bárhol élünk a világban” – interjú Tellis Katalinnal
Tellis Katalin, bár több diplomával rendelkezik, és korábban semmi nem kötötte „Kelethez”, most keresztény pakisztáni férjével, négy gyermek édesanyjaként Dubajban él – ideiglenesen, ám immár tíz éve. Élete az állandóság és a változás különleges elegye, amelyben a következetes hit mindig, mindenütt irányjelzőként szolgált.
Lengyel–magyar szakos bölcsész vagy, pakisztáni férjeddel és négy gyermeketekkel Dubajban éltek. Milyen út vezetett idáig?
A lengyel szakot tulajdonképpen véletlenül választottam. A 2001-es budapesti Taizéi Találkozón találkoztam először lengyelekkel, és izgalmas ötletnek tűnt felfedezni a kultúrájukat. Miután felvettek a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a lengyel–magyar szakra, nagymamám elmondta, hogy élnek rokonaink Lengyelországban, de megszakadt velük a kapcsolat a második világháború alatt; és arra kért, hogy keressem meg őket. Az unokatestvére, Lajos bácsi zongoraművész volt, amikor egyszer Észak-Lengyelországban, Gdańsk környékén koncertezett, és beleszeretett egy panzió tulajdonosának a lányába. Összeházasodtak, és Lengyelországban telepedtek le. A világháború kezdetén szerettek volna átjönni Magyarországra, de a repülőgépüket Katowicénél leszállásra kényszerítették, így végül nem sikerült átjutniuk a határon. Jóval a diplomázásom után váltottam be a nagymamámnak tett ígéretemet, és akkor sikerült megtalálnom az elveszettnek hitt családtagokat. Visszagondolva meggondolatlannak is tarthatom a pályaválasztásomat, de talán ez a családi szál, amelyről akkor én nem is tudtam, valahol ott volt a háttérben, nem véletlenül irányított a Jóisten erre az útra.
Voltak szakmai terveid, mielőtt családot alapítottál és elmentél Európából?
Skóciában, Hollandiában és Lengyelországban is dolgoztam. Néhány évig multinacionális vállalatoknál voltam könyvelő, és a Szejmben is voltam ösztöndíjas. Közben rendszeresen hazajártam, 2012 nyarán például egy barátnőm esküvőjére jöttem Magyarországra...
És ezen az úton találkoztál egy pakisztáni fiatalemberrel, aki éppen turistaként járt itt…
Igen, ő akkor már évek óta Dubajban dolgozott, és a szabadsága idején turistáskodott Közép-Európában. A Lengyelországba tartó buszon ismerkedtünk meg.
Kiderült, hogy bár pakisztáni útlevele van, ő is keresztény, sőt római katolikus, mint én. Ez azt jelenti, hogy az egy százaléknyi keresztény kisebbség töredékéhez tartozik, mert a pakisztáni keresztények többsége protestáns.
Amikor elhatároztuk, hogy összeházasodunk, a legfontosabb a templomi szertartás volt, erre itt került sor Magyarországon. Visszagondolva minden bürokratikus eljárás gyorsan és zökkenőmentesen zajlott, pedig nemcsak a magyar hatóságok engedélyét kellett megszerezni, hanem a vőlegényemnek hivatalos szülői beleegyezésre is szüksége volt. Egyébként Pakisztánban államilag elismert a templomi esküvő.
Mit lehet tudni a férjed családjának történetéről, hátteréről?
Karacsiból, egy 16 millió lakosú városból származik. Családja apai ágon portugál eredetű, amint a vezetéknevünk is jelzi. Katolikus vallású portugál gyarmatosítók és misszionáriusok telepedtek le a dél-indiai Keralában és Goában évszázadokkal ezelőtt, a helyi lakosság körében térítettek, valamint házasodtak is velük. Dél-Indiából aztán a jobb élet reményében északra vándoroltak, ez még India és Pakisztán szétválása előtt történt. A férjem nagyszülei Karacsiban telepedtek le, így később, a szubkontinens felosztásakor pakisztáni állampolgárok lettek. A Karacsiban élő keresztények többsége hasonló történettel rendelkező dél-indiai betelepülő, a férjem édesanyja ugyanakkor feltehetőleg Kasmírból származik.
Mit jelent számukra az, hogy keresztények?
Ez az elsődleges identitásuk. Minden mást, nyelvi és kulturális kötődést megelőz. Keresztényként vannak jelen az életük minden területén, ez áthatja például azt, ahogy dolgoznak, a munkaetikájukat, hiszen ahogyan egy többségében más vallású közegben viselkednek, azzal egyben a kereszténységet is minősítik a többiek szemében.
A férjem munkahelyén például nagyon kevés keresztény dolgozik, az ő viselkedésük és hozzáállásuk alapján alakul ki egy kép a muszlim és hindu kollégákban arról, hogy mit is jelent kereszténynek lenni.
De ez, úgy vélem, mindannyiunkra igaz, akik a mienktől eltérő közegben élünk. Példaképeknek kell lennünk. Karacsiban jártamkor a Szent Patrik-székesegyházban többeket láttam rózsafüzérrel a nyakukban, az autókra rá volt ragasztva az egyházi iskola nagyméretű matricája – miközben gépfegyveresek őrizték a székesegyház bejáratait, hogy megelőzzék az atrocitásokat.
Pakisztánban milyen a társadalmi státusza a keresztényeknek?
A férjem családja szerény anyagi háttérrel rendelkezett, az anyósom varrónő volt, apósom pedig vendégmunkásként dolgozott Ománban. A férjemet azonban taníttatták, keresztény iskolába járt, ahol nagyon jó oktatásban részesült, és később egyetemen folytatta a tanulmányait, pénzügyi szakember lett. Pakisztánban egyébként a muszlim vallású elit egy része missziós alapítású keresztény iskolákban taníttatja gyermekeit az oktatás magas színvonala miatt. A férjem osztályában is több volt a muszlim, mint a keresztény, pedig ugye katolikus iskoláról beszélünk. Kevéssé ismert tény, hogy például Benazir Bhutto, Pakisztán első és máig egyetlen női miniszterelnöke is szerzetesek által működtetett lányiskolába járt. A férjem édesanyja a karacsi keresztények fehér esküvői ruháit varrta, éjjel-nappal dolgozott, hogy a gyerekei tanulhassanak. A testvérei taníttatásának felelőssége később a férjemre mint a legidősebb gyermekre hárult. Az édesapjuk halála után egyébként is ő lett a családfő.
Az esküvő után rögtön Dubajba mentetek?
Igen, a férjem akkor már évek óta ott dolgozott, én pedig rugalmasabb voltam. Akkor még csak egy évben gondolkodtunk, azután szerettünk volna visszajönni Európába. Ezt az elképzelést módosította később, hogy a szakmájában nagyon jó eredményei vannak, és a Pakisztánban élő családját is támogatva bizony szükség van az itteni bevételekre. Így aztán az egy évből mostanra már majdnem tíz lett. Dubajban minden külföldi munkavállalónak (az ország lakosságának a 80 százaléka) a munkaadója a szponzora, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy az országban dolgozhasson.
Olyan ez, mint egy klasszikus vendégmunkásrendszer?
Lehet így is fogalmazni.
Ha a munkaszerződést felbontják, akkor el kell hagyni az országot, mert a vízumot is törlik. Ez egy furcsa átmeneti jelleget ad az ottlétnek, akkor is, ha évtizedekig tart.
A kint dolgozó, külföldi nemzetiségű közösségek összetétele is folyamatosan változik. Nagyon nehéz tartós emberi kapcsolatokat kialakítani, hiszen mindenki csak „átmenetileg” van ott, nem lesz állampolgár, és csak olyan távban gondolkodik, ameddig az éppen aktuális vízuma érvényes. Az utóbbi években elsősorban az arab világban történt események következtében rugalmasabb lett a rendszer, de az átmenetiség érzete megmaradt.
Többdiplomás magyar nőként hogyan tudtál ebbe a világba beilleszkedni?
Sok furcsasággal szembesültem. Például azzal, hogy a vízumom szerint a foglalkozásom hivatalosan „háziasszony”. A férjemnek kellett engedélyeznie, hogy munkát vállalhassak, ahogy azt is, hogy amikor vezetni tanultam, férfi oktatóm lehessen. A helyi törvények szerint a férjem tulajdonképpen a „szponzorom” is. Ezt szinte minden Dubajban élő „háziasszony” átéli, függetlenül attól, hogy vegyes házasságban él-e vagy nem. Először mentálisan kell túltenni magad azon, hogy ugyan odahaza többdiplomás, önálló nő voltál, itt viszont az lett bepecsételve az útleveledbe, hogy „housewife, not allowed to work”. Aztán körbenézel, és megtalálod a lehetőségeket, én például a Lengyelországban megtanult könyvelésnek köszönhetően kaptam munkát, amelyhez akkoriban szintén a férjem írásbeli engedélye kellett. Később sorban születtek a gyerekek, én pedig az ellátásuk mellett fennmaradó időmben fordítással, kiadványszerkesztéssel tudok foglalkozni, de korábban magyar nyelvet is tanítottam.
Van kint olyan közösséged, ahol otthon érzed magad?
A kinti magyarok példásan összetartanak, a gyerekeknek például sok közös programot szerveztek még a pandémia előtt, így magyar Mikulást és farsangot is, és jól működött az éneklős baba-mama klub. A gyermekeink magyar anyanyelvűek és elsődleges identitásuk is magyar, ez természetesen adódik abból, hogy én töltöm velük a legtöbb időt.
A templom is nagyon fontos számunkra. A hárommilliós Dubajban két római katolikus plébánia van, a Szent Mária-templom bent a belvárosban és az Assisi Szent Ferenc-templom egy külvárosban, egy kifejezetten erre rendeltetett negyedben. Itt számtalan kisebb-nagyobb felekezet temploma kapott helyet, például vannak evangélikusok, görög ortodoxok, szír ortodoxok, anglikánok, koptok, de a szikhek imaháza is itt épült fel. A kisebb lélekszámú felekezetek világi épületekben, például hotelekben tartanak rendszeresen összejöveteleket.
Mindkét katolikus templomhoz százezrek tartoznak, és főként angol nyelven tartják a szertartásokat. A harang nem szólhat, az épületek egyszerű, modern lapos tetejűek. A katolikus hívek többsége a Fülöp-szigetekről származik, alig látni fehér bőrű embert.
Az európaiak és észak-amerikaiak hiánya számomra elgondolkodtató. Velük ellentétben mind a szegényebb országokból származó keresztények, mind pedig a muszlimok nagyon ragaszkodnak vallási hagyományaikhoz.
A katolikus gyermekek hitoktatására hétvégén, misék előtt vagy után van lehetőség. A muszlim gyerekek számára van vallásoktatás az iskolában, s míg ők azon vesznek részt, a többiek számára az osztályfőnök szabadabb foglalkozást tart, ismételnek, játszanak.
Nem érzed magad elszigeteltnek?
Sok feladatom van, nincs sok időm magányosnak lenni, de a hazai közeg természetesen hiányzik. A gyerekeket délután 3 óra körül el kell hoznom az iskolából, a legkisebb még csak másfél éves, ő velem van otthon. Pénteken pedig csak 8-tól 11:30-ig van iskola, így teljes munkaidőben sehogy sem tudnék elmenni dolgozni, azért sem, mert az itteni szokásokkal ellentétben nem alkalmazunk háztartási kisegítőt; fontosnak tartom, hogy én foglalkozzak a gyerekekkel. Ehhez még hozzáadódik, hogy a háztartás minden kis és nagy problémájának megoldása rám hárul. Pakisztánban a férfi dolga, hogy eltartsa a családját, a nőé pedig az, hogy gondot viseljen az otthonra. Igaz, ott könnyebbség, hogy a családok és a szomszédok összedolgoznak, ez hiányzik nekem az Emírségekből. Szerencsére minden nyarat Magyarországon tudunk tölteni.
A kulturális különbségeket hogyan tudjátok áthidalni a házasságotokban?
Vannak helyzetek, amelyekben európai nőként több segítséget várnék, és a gondokat is más perspektívából szemléljük. Időnként nem könnyű megegyezni abban, hogy mi a legjobb megoldás. De vannak megmosolyogtató különbségek is, mint például az, hogy Pakisztánban az első gyümölcs, amit kisgyerek eszik, a mangó, nem pedig az alma vagy barack, mint nálunk. A hagyományaikban sok értékeset találtam, például a babamasszázs elterjedt alkalmazását, hogy egy konkrét példát mondjak.
Az életszemléletükben pedig a ráhagyatkozás Isten akaratára az, ami nagyon megragadott.
Ennek a hátterében természetesen az húzódik, hogy ők keresztényként egy más vallási többségű országban soha nem tudták igazán, hogy mit hoz a holnap. Ez nagyon más, mint a mi stratégiánk a (hosszú távú) tervezésre. Mindig a jelenben élnek, a jövőt Istenre bízzák a kis és nagy dolgokban egyaránt.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Ha elkezdek arabul beszélni, annak mindig nevetés a vége” – Al-Gharati Magyed egy ország szívét nyerte meg
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
