Hat gyerekkel egy Isten háta mögötti tanyán – „Nem csinálhattam azt, amit szeretnék, hát megpróbáltam azt szeretni, amit csinálok”

Az összkomfort kezdete: a gémeskút és egy szál villanykörte

Mi még a múlt rendszer gyermekei vagyunk, nem kényeztettek a szüleink, keményen megküzdöttünk mindenért. Amikor megérkeztünk a férjemmel Tompára, a tanyánkra, a gémeskút és egy csupasz villanykörte jelentette az összkomfortot. Egy időben kőolajat kerestek a környékünkön, helyenként – így az udvarunkon is – lefúrtak a földbe és robbantottak. A kútból lement a víz, és három-négy napba telt, míg összegyűjtögettem egy adagot a mosáshoz. Itt szembesültünk azzal, hogy bizonyos helyzetekben mennyire kiszolgáltatottak vagyunk. Amikor végre kész lett a fürdőszoba, a férjem előleget kért a főnökétől, hogy karácsonyra meglephessen egy automata mosógéppel, és megkímélje a beteg gerincemet. Biciklin tolta haza hét kilométeren át, és fél év alatt dolgozta le az árát. Mindent a két kezünk munkájával készítettünk, ketten bővítettük a házat. Hála Istennek, a férjem egy ezermester, villanyt, vízvezetéket szerel, kőművesmunkát végez. Amikor a lovaskocsival építőanyagot hozott, leszállt a kocsiról, és a kis pónival együtt húzta, ha kellett. Mindig számíthattam rá az évek során. 

A kecske nem tiszteli a villanypásztort

Bizonyos szempontból beszűkült az életem. Pesten szerettem a kulturális lehetőségeket, kubai és afrikai diákokkal találkoztam; tágasabb, elfogadóbb és széles látókörűbb volt az életem.

A vidéki gondolkodás másfajta, a tradíciók és a helyi szokások jobban behatárolnak. De akiben van alkotó energia, az bármilyen területen fel tudja használni.

Ha nem csinálhattam azt, amit szeretnék, akkor megpróbáltam azt szeretni, amit csinálok. A tanyán alázatot tanultam. Rájöttem, hogy ki vagyok szolgáltatva az időjárásnak, és öt perc jégeső elég ahhoz, hogy odavesszen az egész éves munkám. Azt is megtanultam, hogy melyik gyom ehető, ha minden kötél szakad. Egyik tavasszal elfagyott mindenünk (mínusz 13 fok volt áprilisban), a tavalyi gazokon vastag zúzmara ült. Megcsillant a reggeli napfény, és olyan volt a kép, mint egy műalkotás. Pedig semmi hasznuk, a gazok némelyike mérgező, de mindegyik egy kis üzenet számomra a Jóistentől, az ő szeretetének a lenyomata. 

Egy bionövény-termesztő képzésen azt tanultam, hogy a biogazdálkodás legnagyobb vívmánya nem a vegyszermentesség, hanem az önrendelkezés. Tényleg nagy segítség, ha nem kell mindenért a boltba menni, és másutt megkeresni az árát. 3400 négyzetméter tartozik hozzánk szőlővel, gyümölcsössel, udvarral, virágoskerttel, és egy közeli tanyán is termelünk mindenfélét, a földimogyorótól a görögdinnyéig. Ahogy elkezdenek érni a gyümölcsök, beindul az én kis házi konzervgyáram, és ellátja a famíliát.

Kép

Fotó: Zsilinszkiné Rozmann Judit

Amikor a legidősebb lányunk érzékeny lett a tehéntejre, miatta még kecskét is tartottunk. Egyébként a kecsketartás nagyon hasonlít a gyerekneveléshez. A legtöbb állat megtanulja a villanypásztort, ellenben a kecske, ha százszor látja, százszor próbálja meg, és ha egyszer elfelejtjük bekapcsolni a villanypásztort, boldogan megy világgá. A frissen fejt házi tej azért sokat jelentett, készítettem belőle túrót, sajtot.

Nem szabad kiszámolni, hogy megérte-e, de számunkra értéke volt annak, hogy elláttuk magunkat, és nem függtünk a multiktól.

„Te jó ég, már megint nincs baba a háznál!”

Ha azt nézném, milyen áron, mennyi erőfeszítéssel, mennyi hitel kinyögésével neveltük fel a gyerekeket, mondhatnám, hogy senki ne vállaljon gyereket, vegyenek inkább kutyát – bár az sem olcsó. Mi mindig is nagycsaládot szerettünk volna. Néha jöttek kételyek, de amikor a legkisebb hároméves lett, újra ránk tört: „Te jó ég, már megint nincs baba a háznál!” Azzal együtt, hogy fárasztó, és anyagilag, fizikailag, logisztikailag sem egyszerű, van benne valami fantasztikus. Ugyanaz a fészekalj, külsőre hasonlítanak, de mindegyik más jellem, más habitus. Ami az egyiknél beválik, az a másiknál dacot vált ki, és fordítva. Például a nagyok a mai napig nehezményezik, hogy a kicsit kevesebbszer büntettem. De rá elég volt csúnyán nézni, és sírva fakadt. A két legkisebb közt öt év van. Ennyi idő alatt úgy tűnt, nem akar több testvér összejönni, hiába szerettem volna, ezért jelentkeztem a főiskolára. Aznap, amikor pozitív lett a teszt, megérkezett a levél, hogy fölvettek. Morfondíroztam egy kicsit, de ezt olvassuk az Igében: „…nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy győzzünk”. Az első féléves vizsgaidőszak után pár héttel szültem, kértem egy év halasztást, és folytattam tovább. Volt, hogy vittem magammal a kicsit a főiskolára. A csoporttársaim azzal viccelődtek, hogy hamarabb elvégzi a főiskolát, mint az óvodát.

Kép

Fotó: Zsilinszkiné Rozmann Judit

Azért megyünk ki a hidegbe, hogy nézzük a csillagokat

Az ember vesz egy nagy levegőt, és mondjuk húsz évre lemond az alvásról. A hat gyerekem közül három kruppos volt, és egy-két óra körül jöttek a fulladós rohamok. Hajnali kettőkor azóta is felébredek.

Amikor a legkisebbel kirohantam a levegőre, azt mondtam, azért megyünk ki a hidegbe, hogy nézzük a csillagokat. Később már várta, hogy mikor megyünk újra.

Az egyik húgom ebben a betegségben halt meg, illetve nem magában a fulladásban, hanem egy kórházi fertőzéssel kapott súlyos tüdőgyulladásban. Ezért én mindig aláírtam saját felelősségre, hogy nem hagyom bent a kórházban a gyereket.

Az óvodából és az iskolából délben elhoztam őket. Tompára jártak általános iskolába, Kiskunhalasra zeneiskolába és úszni. Nem mindig volt autónk vagy pénz a benzinre, általában busszal közlekedtünk. Odaúton egy ismerős azt mondta: „Nem vagy te normális, mindig mész a gyerekekért délben, ahelyett, hogy dolgoznál, és kicsit jobban élnétek.” Aznap hazafelé egy másik ismerős is megszólított: „Úgy csodállak téged, mennyire szeretheted a gyerekeidet, hogy ezt az örökös utazgatást vállalod értük.” És akkor megnyugodott a lelkem.

Kihívást jelentett, hogy mindenki jóllakjon, de a gyerekek ételérzékenysége is közrejátszott. Amíg itthon voltam, mindennap főztem, a kenyeret és a gyerekek tízóraiját is én sütöttem. Most már az az úri luxusom, hogy a legkisebb lányom nálunk lakik a párjával, és megfőz helyettem. Nyaralások helyett a közelben bicikliztünk, kirándultunk, programokat szerveztünk, itthonról vittük a szendvicseket, és nem hisztiztek az étteremért. Az élményért mentünk. Élveztem, amikor kicsik voltak, és azt is, amikor kamaszodtak. Viták közben sokszor elnevettem magam, mert annyira vágott az eszük, és viccesen szóltak.

Adódtak konfliktusok, de olyanok nem, amikkel komoly csalódást okoztak volna. Lakást, autót nem adtunk a kezükbe, de lett diplomájuk, szakmájuk, nyelvvizsgájuk, jogosítványuk.

Arra próbáltam nevelni őket, hogy legyenek elfogadók mindenkivel, és az iskolában a takarító néni munkáját ugyanúgy becsüljék, mint a tanárét.

A kamasztól kapott elismerés, a csóró egyetemista ajándéka és a gyász feldolgozása

Öt élő gyermekünk van, négy lány és egy fiú. A legkisebb húszéves. Anna meteorológus, Bálint szoftverfejlesztő, Mirella orvos, Virág közgazdász, Laura Eszter pedig állattenyésztési technikus, de épp asztalos szakvizsgára készül. Én is beiratkoztam vele együtt, nemsokára vizsgázunk.

Amikor a nagylányunk egyetemre járt, egyik hétvégén a késői vonattal jött haza. Egy nő összeesett a metrómegállóban, a peronon, és senki más nem ment oda hozzá. Kiderült, hogy három napja nem evett. Elkísérte, hogy vegyen neki ennivalót, így lekéste a vonatot. Egy másik lányunk középiskolásként azt javasolta a szobatársnőjének, aki nagy hibát követett el, hogy hívjanak fel engem, velem mindent meg lehet beszélni. Ennél nagyobb elismerést nem is kaphattam volna egy kamasztól. A fiam csóró egyetemistaként fillérenként spórolta össze egy új serpenyő árát, mert látta, hogy a réginek letört a füle.

Kép

Judit és férje – Fotó: Zsilinszkiné Rozmann Judit

A legnagyobb fiúgyermekünket kilencéves korában veszítettük el autóbalesetben. Nehezen dolgoztuk fel a tragédiát; hibáztattuk magunkat, hogy ha másképp csináljuk, talán... A többiek fájdalmát is hordoztam, tartottam bennük a lelket, a saját gyászomra idő sem maradt.

Benne akkora szeretet és tisztaság volt, talán ki sem bírta volna, mivé változott mostanra a világ. Képes volt sírva fakadni azon, ha a testvére letépett egy virágot, hogy miért nem hagyta élni.

Mindig meghatott, hogy a Jóisten viszonylag fiatalon a szeretetünkre bízza a törékeny kis életeket, akik abszolút kiszolgáltatottak, és egy rossz mozdulat elég, hogy baj legyen. Ahogy a kisbaba az anyukájára néz, annak a feltétel nélküli szeretetnek nincs párja a világon. Nem is értem, miért darálják be az embereket a hétköznapok. Bennem is vannak kételyek, és hibázom, de ha nem létezne Isten és a mennyország, akkor is a szeretet oldalán állnék, mert nincs másnak értelme. Ha mindenki csak azt a picit megtenné, ami hatalmában áll, szebb lenne az élet.