Vajon van mentális betegségre való hajlamod? – Egy új magyar startup a beszédedből segíthet kideríteni

Nagyjából kilenc óra időeltolódásban te éppen a reggeli kávédat iszod, itt pedig idő közben már besötétedett. Merre jársz éppen, és min dolgozol jelenleg a tengerentúlon?

Korábban sokszor jártam már szakmai rendezvények miatt az USA-ban, szeptemberben azonban véglegesen San Franciscóba költöztem. A startupom miatt élek most itt, mert a londoni tanulmányaim végére érve úgy döntöttem, hogy kvázi vállalkozás formájában folytatom a doktori kutatásom témáját, és erre a legmegfelelőbb helyszínnek Kalifornia bizonyult.

Hogyan jutottál el az egyéni kutatástól a startup alapításig?

Ez a téma nagyon sok szempontból megközelíthető. Ami engem illet, a végzettségemet tekintve pszichológus vagyok, az élet mégis úgy hozta, hogy a King’s College-ben a disszertációm miatt sokat foglalkoztam kutatással. Már akkor tudtam, hogy ezt az elméleti alapot tovább szeretném majd vinni valamilyen más formában, lehetőleg intézményi kereteken kívül.

Miről szólt a disszertációd?

Londoni tanulmányaim alatt a mesterséges intelligenciával történő beszédelemzést kutattam. Igazából azért érdekelt ez különösen, mert úgy tűnt, hogy a beszédből ki lehet vonni olyan jeleket, úgynevezett vokális biomarkereket, amelyek megelőző jelleggel meg tudják mondani, hogy valakinek lesznek-e nagyon súlyos mentális problémái, milyen erős hajlamokkal bír bizonyos mentális betegségekkel kapcsolatban.

Sok esetben persze ezzel sem kerülhető el a betegség kialakulása, de a szélsőségekig való eljutás, a szociális veszteségek és a rossz prognózisok nagy része megelőzhető. 

A pszichotikus, súlyos mentális betegségek világában már ez is csodálatos eredmény.

Korábban nem gondoltam, hogy lehet eredményesen kutatni és innovatív terméket fejleszteni intézményi kereteken kívül is, de időközben lett egy ismerősöm, aki csinált egy céget, ami azzal foglalkozott, hogy Alzheimer-kórt detektált beszédből. Ezen a ponton teljesen ledöbbentem, mert ezelőtt nem volt rá példám, hogy vállalkozások ilyen tudományos mélységeket is elérhetnek, ráadásul az akadémiához képest jelentősen rövidebb idő alatt. Miután kicsit jobban beleláttam abba, milyen is a kutatáson és fejlesztésen alapuló, úgynevezett deep-tech startupok világa, már nem is volt bennem kérdés, hogy ezt szeretném-e csinálni. Csak egy bökkenő volt: mindenképpen kellett egy jó üzlettárs.

Időközben két alapítótársad is lett. Hogyan találtatok egymásra?

Tudtam, hogy szeretnék egy olyan alapítótársat, aki az üzleti részével foglalkozik a vállalkozásnak, ő lett Ed, akivel egy szakmai kapcsolatépítő eseményen találkoztam. Nagyon jót beszélgettünk, aztán elmentünk sörözni, és egyszer csak kialakult közöttünk egyfajta kémia… Ezt úgy tudom a legjobban leírni, hogy bár egyértelműen nem romantikus jellegű, mégis érzed, hogy ez az ember meg fogja változtatni az életedet.

Együtt mentünk el egy befektetői versenyre, amit szerencsére meg is nyertünk, ám még ennél is nagyobb pozitívum volt, hogy itt ismertük meg Raheemot, a harmadik társalapítónkat. Ő eleinte két hónap „próbaidőt” dolgozott velünk, de elég hamar összecsiszolódtunk, és egyértelművé vált, hogy hárman szeretnénk az egészbe belevágni.

Ahogy körvonalazódtak a konkrétumok, úgy az is egyre világosabbá vált, hogy Anglia helyett Amerikában szeretnénk folytatni, ahol sokkal kevésbé centralizált az egészségügy, így a módszereink is sokkal gyorsabban érhetnek célba. 

Utóbbi a gyakorlatban is bebizonyosodott, mert több ohiói városban, Bostonban, San Franciscóban és New Yorkban már használják is a módszereinket, sőt a Harvarddal és a Yale-lel közösen elkezdtünk egy kutatást is.

Kép

Júlia a team tagjaival − Forrás: dr. Oláh Julianna

Jelenleg milyen betegségeket tudtok ezzel a módszerrel felismerni?

Először a skizofrénia és a bipoláris zavar volt általunk detektálható, ami már magában nagy érték, de ennél többre volt igény, így kiterjesztettük a módszer használatát az OCD-re, az ADHD-ra, a szorongásos zavarokra, az autizmusra, a depresszióra, és a PTSD is vizsgálható már.

Hogyan tudtok beilleszkedni az egészségügybe?

Leginkább a pszichiáterek munkáját segítjük diagnózissal és kezelésajánlással. Ez részben azért jó, mert a pszichiátriai diagnosztika elsőre sokszor nem pontos, a megfelelő kezelés megtalálása pedig ennél is több időt vesz igénybe, és sokszor próba-szerencse alapon működik.

A beszédalapú biomarkerek hatalmas segítséget jelenthetnek a pszichiátereknek, mert jól dokumentált a kiindulópont, a teszt maga akár hetente vagy naponta megismételhető, preventív jelzéseket ad, de a visszaesés esélyeit is mutatja. A legtöbb pszichiátriai döntés szubjektív értékelési eljárásokon (interjúk, önbevalláson alapuló tesztek) alapul, sokszor két szakember teljesen más következtetéseket von le ugyanabból az anyagból, vagy nagyon más módon vezet egy interjút. Az emberek természetes módon kitettek a nemi, szexuális, etnikai, kulturális előítéleteknek a pszichiátriában is.

Mi ezzel szemben egy megismételhető, emberi munkaerőt nem igénylő, szenzitív, objektív, rövid és online elvégezhető tesztet nyújtunk. Fontos, hogy jelenleg monológ jellegű beszédből tudunk biomarkereket detektálni, így a feladat általában egy szöveg felolvasása, kép leírása vagy egy álom elmesélése. Ezekből több mint 250 különböző beszédmarkert tudunk levonni és vizsgálni, amit az olvasók érdekében most inkább nem sorolnék fel. 

Talán a leghétköznapibb példa a beszédtempó, illetve a hangmagasság változtatása, az artikuláció, de az összetett mondatok, a névelőhasználat, a koherencia és a passzív kifejezések is információval bírnak számunkra. 

Már több mint kétezer embert vizsgáltunk, és az is nagyon izgalmas tud lenni, hogy ki milyen érzelemdúsan beszél, mennyi emócióra utaló kifejezést használ.

Mi okozza a fejlesztésben a legnagyobb nehézséget?

Ez a modell egyelőre csak angol nyelven fut, azon belül is elsősorban az anyanyelvi beszélők körében. Felső- és középfokú, nem anyanyelvi beszélők esetében is működik, de ott értelemszerűen kevésbé adnak pontos választ az algoritmusaink. Egyelőre nagyon izgalmas kérdés, hogy más berendezkedésű nyelvek esetében a program hogyan működne, de először angolul szeretnénk tökélyre fejleszteni. 

A piacszabályozási kihívások is jelentősek, a mi eszközeink orvosi szoftvernek, eszköznek minősülnek, így át kell mennünk az FDA (Food and Drug Administration) szabályozási kritériumain. Pszichiátriában ennek eddig egy MI-alapú eszköz sem felelt meg. Magabiztos vagyok, hogy nekünk ez sikerülni fog, de úttörőnek lenni a szabályozások terén nem leányálom. Egy másik kihívás, hogy minél több klinikára eljusson ez a szoftver, ami nem mindig zökkenőmentes. Egyrészt a használatát meg kell tanulni, illetve az is fontos, hogy adott esetben tudjanak a józan eszükre hallgatni a klinikai dolgozók, és megtanulják felülbírálni az eredményeket. Másfelől az innovatív technológiának mindig van egy felfutási ideje…

Talán általános attitűdnek mondható a mesterséges intelligenciához egyfajta szélsőséges viszonyulás. Az emberek egyszerre üdvözlik örömmel az AI-t, ám mindenkiben van egyfajta szkepticizmus is. Ez a ti munkátok fogadtatását mennyiben érinti?

Fontos, hogy a kérdés kapcsán meg tudjuk különböztetni a generatív és a prediktív mesterséges intelligenciát, amelyek közül mi az utóbbit használjuk. Ehhez azért kevesebb negatív prekoncepció tapad, de azt gondolom, hogy nem is magától az algoritmustól félünk, hanem azoktól az emberektől, cégektől vagy erőktől, akik nem megfelelően használják. Attól, hogy az emberi méltóság, a tapasztalatok elvesznek, hogy a személyek adatpontként fognak létezni, vagy éppen attól, hogy a technológia fog döntést hozni olyan helyzetekben, amelyeket embereknek kellene megoldania. Minket ez utóbbi érint talán leginkább, és ezek teljesen indokolt félelmek is, amíg valaki nem látja át a módszer egészét, nem tanulja meg használni, és nem ismeri a cégünk etikáját, adatkezelési elveit. 

Fontos, hogy van, amire tényleg alkalmatlanok ezek a szoftverek: nem tudnak terápiás kapcsolatot kialakítani, mély empátiát kínálni, nem tudnak megölelni, ha szomorú vagy, sem veled örülni. 

Ellenben szakmai hátteret és módszertárat kiválóan tudnak biztosítani, például a mi esetünkben, de nyilván itt is rengeteg emberi munka áll a háttérben. 

Kép

Fotó: Kőszegi Tamás

Van egy másik „szerelemprojekted”, amit 2021-ben alapítottál. Ez egy kezdő pszichológusokat foglalkoztató vállalkozás, ahol a terápiák csak online formában elérhetők. Miért érezted szükségesnek egy ilyen szolgáltatás életre hívását?

Részben, mert amikor alapítottam, éppen Covid volt, és akkor minden az online szférában zajlott, így ez volt a legkézenfekvőbb megoldás. Másfelől az is szempont volt, hogy a lehető legtöbb ember számára váljunk elérhetővé. Ha valaki Budapesten él, annak rendkívül könnyű dolga van, mert szó szerint minden sarkon talál egy jó pszichológust. Vidéken már korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Hogy egy egyszerű példával éljek, az én szülővárosomban, Komáromban szerintem mindössze két pszichológus praktizál, azok közül is az egyik kizárólag gyerekekkel foglalkozik. Ez számszerűen is tragikus, tekintve, hogy állami ellátás sincsen. 

De miért fontos, hogy legyen lehetőség válogatni a pszichológusok közül? Hát azért, mert a pszichológus sem Isten, nem tud mindenkin segíteni. Könnyen előfordulhat, hogy szakember és páciens nem tud egymásra hangolódni, így a pszichológus nem tud igazi segítséget nyújtani. Ez persze függhet a módszertől, az előképzettségtől, magától a problémától, amivel a beteg küzd. Hogyha ezek a tényezők nincsenek szimbiózisban, az egy szuboptimális ellátáshoz vezethet, és sokszor csak a pszichológusok etikai érzékén múlik, hogy vissza tudnak-e utasítani olyan pácienseket, akiket valójában nem tudnak ellátni.

Ezzel szemben nálunk válogatni lehet életkor, nem, módszer vagy előképzettség alapján. Továbbá tudnak személyes ajánlást kérni és ebben az esetben mi ajánlunk számukra olyan szakembert, akit megfelelőnek és kompetensnek tartunk. Előny továbbá az online konzultációk mellett, hogy sok kliensünk mondjuk kisgyerekes, pánikbeteg vagy mozgáskorlátozott, így sokkal több nehézséggel jár számukra az otthonuk elhagyása. 

Amikor praktizálni kezdtél, párhuzamosan már kutattál is. Hogyan találtad meg az egyensúlyt a kettő között? Kiegészítették egymást?

Szerintem abszolút kiegészítik egymást, ennek ellenére megküzdöttem velük. Az jó, hogy a kutatások révén stabil elméleti hátterem és széles módszertani eszköztáram van, de az meg rettenetesen nehéz, hogy a kutatás statisztikai szemszögből közelít az emberek felé, kis túlzással ők az empirikus kutatás során csak számok. Ezzel szemben a terápiás folyamat a másik véglet, ahol nagyon erős kapcsolat van a terapeuta és a páciens között. Egy olyan kapcsolat, amelyben mindkét fél biztonságban érzi magát és lehet benne gyógyulni. Ebből a szempontból kicsit hiányzik is a praktizálás, a személyesség.

Mit gondolsz, te vissza fogsz még térni a praxisodba? Hogyan látod magad és a szakmai utad a következő öt–tíz évben?

Abból kiindulva, hogy az elmúlt tíz évben mennyit alakultak a terveim, nehéz megjósolni a következő tízet. Meglepődnék, ha egyáltalán nem térnék vissza a praktizáláshoz, de egyelőre a startup van fókuszban. 

Olyan ez, mintha nagyon szeretnél futni, mindent megtennél, hogy a legjobb versenyfutó legyél, de aztán lesz egy lehetőséged azon dolgozni, hogy megváltoztasd a futás káros szabályait, hogy jobbak és igazságosabbak legyenek. 

Azt szeretném, ha a következő öt évben az emberek használnák a vokális biomarkereket, ez jobb diagnózisokat és kezeléseket eredményezne a mostaniaknál, tudnák előre jelezni, ha valakinek lesz egy pszichiátriai epizódja, és reaktív helyett megelőző kezelést adnának az arra rászorulóknak. Hogy ebben én hol leszek? Ott, ahol ezt a folyamatot a leginkább előre tudom mozdítani.