Ezek a kincsek olyanok, mint a szépen megmunkált gondolatok

Olyan kislánynak képzellek el, aki órák hosszat csendben játszik, ékszereket készít magának mindenféle anyagból, ami csak a keze ügyébe kerül. Tévedek? 

Nagyon sokáig nem foglalkoztam ékszerekkel, csak rajzoltam. A rajzolás állt életem középpontjában. Ez okozta számomra a legnagyobb örömöt. Viszonylag korán elhatároztam, hogy grafikus leszek. Szerettem illusztrálni, mert ez a tevékenység összekapcsolódik az irodalommal, amely a mai napig meghatározó szerepet játszik az életemben. Tizenhét évesen jöttem rá, hogy a rajzaimban nem tudom pontosan úgy kifejezni magamat, ahogyan szeretném. Annak ellenére, hogy tökéletesen le tudok rajzolni bármit, az illusztrációim mégsem átütőek. 

Idős festőművész tanárom mindig mondogatta, menjek a képzőművészetire, rögtön felvesznek grafikusnak, de tudtam, hogy hiába sikerülne a felvételim, nem találnám meg az utamat. Egy grafikusnak tudnia kell elhangolt alakokat rajzolni, és én nem tudtam. Rájöttem, hogy térbeli, konstrukciós szakra kell mennem. Öt évet adtam magamnak arra, hogy megvalósítsam az új tervemet.

Persze tizenhét évesen nagy lelki törést okozott a felismerés, hogy nem a grafika lesz az utam, de a gyógyulásban segített apukám műhelye. Ő vésnök. 

Mindig szerettem körülötte lenni, és a munkaeszközei is lenyűgöztek. 

Innen már egyenes út vezetett a Magyar Iparművészeti Főiskolára? 

Nem. Az első fordulón sem jutottam túl. Fogalmam sem volt arról, hogy azoknak, akik kerámia, porcelán, üvegtervező vagy ötvös szakra jelentkeznek, rendelkezniük kell szakmunkás előképzettséggel. E nélkül ugyanis bármennyire jól rajzol valaki, nem nyer felvételt. Rögtön beiratkoztam egy aranyműves szakiskolába, de egy évet sem végeztem el, mert a következő felvételin maximális pontszámmal bejutottam a főiskolára. Ipari formatervező és fémműves szakon szereztem meg az alapdiplomámat.

Ritkaság, hogy valakinek sikerül tizenhét évesen tökéletes döntést hoznia a pályaválasztásban. Neked sikerült, ezt igazolja a Ferenczy Noémi-díj is. 

Nem a díjaktól lesz valaki jó iparművész. Persze öröm az elismerés. Visszaigazolás, amely megerősít a pályán, de engem sokkal inkább motivál, ha sikerül jó ékszert készítenem, olyat, amely a viselőjének ugyanolyan örömöt jelent, mint nekem, aki terveztem. Az ékszereimet, mielőtt megválok tőlük, mindig kipróbálom, hogy megtapasztaljam hogyan „működnek”.

Kép

Király Fanni iparművész − Forrás: Király Fanni Facebook oldala

Mindig örömteli folyamat az alkotás, vagy megesik, hogy megszenvedsz egy ékszerrel? 

Abban az esetben, ha nagyon megszenvedek egy ékszerrel, akkor azzal „büntetem meg”, hogy nem veszek gumiformát róla, így kizárom a sokszorosítás lehetőségét.

Ha ilyen bensőséges kapcsolatban állsz az alkotásaiddal, könnyen megválsz tőlük? 

A Csodakamra című sorozatomhoz, de más munkáimhoz is gyakran használok apró tárgyakat, akár több száz, de volt rá példa, hogy több ezer éveseket is. 

Különböző aukciókon veszek részt, régiségpiacokon, antikvitásokban, de akár padlásokon, pincékben is kutatok. Előfordul, hogy találok olyan tárgyakat, amelyeket nem adok oda senkinek. 

Ilyen volt a Csodakamra legeslegelső darabja, egy föníciai üvegfej beépítéssel, ami nagyon megszólított, emlékeztetett valakire. Egy aukción licitáltam egy kis római kori bronzfejecskére, és már akkor tudtam, hogy a lányom születésnapjára fogom ékszerbe zárni, hogy velünk maradjon a családban. Közel negyven ékszert őrzök otthon üvegtárlókban, fadobozokban. Ezektől nem tudtam megválni.

Kik viselik az ékszereidet? 

Egészen pontosan meg tudom határozni, mert személyes kapcsolatot ápolok velük. Diplomás, nyitott, kulturált, irodalom, színház, építészet iránt érdeklődő értelmiségi réteg vásárolja a munkáimat. Ha a korukra is kíváncsi vagy, akkor harmincöttől felfelé. Bár nemrégiben egy nagymama két Csodakamra-nyakéket készíttetett a két unokájának. Teljesen különböző karakterű lányokról beszélünk. Az egyikőjük még csak ötéves. Ő lehet a legfiatalabb Király Fanni-ékszertulajdonos. Tradicionális gondolkodású barátnőm, velem csináltatott a keresztlányának ékszert. A kislány csecsemőkorában kapta meg, és majd felnőttként fogja viselni. Egy kortárs ékszerrel, egy finom darabbal indította el útján a keresztlányát.

A Csodakamra-sorozat egyes darabjait akkor készítetted, amikor a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa voltál. Hogyan találtál rá erre a névre? 

Egyetemista lányaim ránéztek az ékszerre, és azt mondták: „Anya, ez egy Wunderkammer!” A csodakamra a német művészettörténeti szakszó tükörfordítása, nagyon szépen megmunkált, egzotikus bútordarabokat jelöl, amelyekben a tulajdonosaik számukra fontos tárgyakból álló gyűjteményeket tartottak. Korallágacskákat, egzotikus madarak tollait, tengeri állatok fogait, óraszerkezeteket. Tulajdonképpen ezek a Wunderkammerek voltak a múzeumok előfutárai a XVI., XVII., XVIII. században.

Kép

A Csodakamra sorozat egy darabja − Forrás: kiralyfanni.hu

Fontos, hogy nevet adj az ékszereidnek? 

Bő évtizeddel ezelőtt egy művészettörténész lány kérdőre vont, hogy miért nem adok nevet az ékszereimnek, miért hívom őket pusztán függőknek, gyűrűknek. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy művészettörténeti szempontból fontos, hogy az ékszereimnek legyen nevük, hiszen később nem fogják tudni beazonosítani őket. Azóta az addig csak sorozatokba rendezett ékszerek mindegyikének nevet is adok, mindig a tematikához kapcsolódóan.

Szerinted mitől válik értékké egy ékszer? 

Az ékszer értékét nem az anyaga határozza meg, hanem a mögötte álló gondolat. Ugyanúgy tekintek az ékszerre, ahogyan egy szép gobelinre vagy egy mívesen megformált bútorra. Egy használati tárgy is messze túlmutat az anyagi valóságon. Hiszen annyi gondolat sűrűsödik össze benne, annyi technikai tudás kell a létrejöttéhez, a formai felépüléséhez, hogy nevezhetjük kultúrkincsnek is. 

Számomra nemcsak egy újonnan létrehozott tárgy bír értékkel, hanem minden értékes, amit valaha valaki jóérzésből, szeretetből elkészített. 

Nagyon tisztelem ezeket a dolgokat még akkor is, ha már nem használhatók.

A fent említett gondolataidra épült a Talált kincsek című sorozatod. 

Ennek a sorozatnak az első darabjai az úgynevezett textilmentő ékszerek lettek. A pincénkben őriztem a dédszüleim elnyűtt, régi szőnyegét, amelyet már nem lehetett rendeltetésszerűen használni, de a szívemnek így is kedves volt. Be akartam építeni valahová. Így kezdődött a Talált kincsek-sorozat, amely elindított valamit az emberekben is, mivel különböző régi textíliákkal ajándékoztak meg a magyar hímzésektől kezdve a falvédőbe varrt ruhadarabokig. Az adományozók is azt gondolták, amit én, vagyis hogy ha ezek az anyagok bekerülnek egy ékszerbe, amelyre a tulajdonosa vigyáz, akkor újabb ötven évvel tovább élhetnek. 

Sokkal korábban kezdtem textilmentő ékszereket készíteni, mint ahogyan az újrahasznosítási mozgalom elindult. Fontos az anyagok újrafelhasználása, de én nem használok olyan anyagot, amely nem található meg a természetben. Fémekkel, fákkal, textilekkel, kövekkel dolgozom. Kísérletezem szokatlan anyagokkal, leginkább pergamennel, cserzetlen kecskebőrrel.

Egy rólad készült portréfilmben beszélsz arról a kutatásodról, amelyben a kortárs ékszert és az ékszer viselését pszichológiai, mentálhigiénés szempontból is vizsgálod. 

Ékszereink üzenete volt a címe a tervezési és kutatási témámnak, amellyel bekerültem a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjprogramjába. A végén rendeztem egy kiállítást azokból az ékszerekből, amelyek ebben az időszakban születettek. A kiállításnak idén ősszel lesz a folytatása, a cím marad, a tárlatot bővítem ki az eltelt két évben készült munkáimmal. 

Álláspontom szerint, az ékszer viselésével befolyásolni lehet egy ember mentális állapotát, önmagáról kialakult képét, önbizalmát. Megfigyeltem, hogy vannak olyan vásárlóim, kedves ismerőseim, akik, amikor elkezdtek tőlem ékszert választani, hihetetlenül félénkek, visszahúzódóak voltak. Ahogyan egyre jobban megismerték az ékszereimet, egyre merészebbek lettek a választásaik. Számukra igazi, vad kitárulkozás volt, hogy az addig viselt apró ezüst szívmedál helyett fel­vegyenek egy markáns, nagyobb darabot. 

Az ékszerviselés önkifejezés is. Elmondja például, hogy én, aki ezt a kortárs nyakéket viselem, azt gondolom, hogy nem minden a csillogás, vagy hogy fontos számomra a természet, hogy szeretem a finom részleteket. 

Ahogyan az öltözékünkkel is kifejezzük magunkat és kommunikálunk, ugyanúgy az ékszereinkkel is. Megfigyeltem, hogy az önálló, emancipált, vezető beosztásban lévő nők szinte mindig nagy méretű gyűrűt viselnek. Ezzel az önkifejezési eszközzel a kezükre terelik a figyelmet. Van, aki csak és kizárólag gyűrűt, van, aki csak nyakláncot vagy fülbevalót hord. Vannak, akik csak szettben gondolkodnak. 

Gyűjtöm a történeteket, amelyeket visszajelzésként kapok a vásárlóimtól. Némelyek nagyon mellbevágók, szívhez szólók, néha kacagtatók. Egy kedves ismerősöm szerint úgy működnek az ékszereim, mint a kutyasétáltatás. Az emberek megállnak, beszédbe elegyednek egymással. Egy társas eseményen felfedezi valaki, hogy a másik is Király Fanni-ékszert visel, megszólítják egymást, megismerkednek. Így a műtárgyak az emberek között is kapcsolódási pontok lesznek.

Említetted, hogy szívhez szóló visszajelzések is érkeznek hozzád. Megosztasz közülük néhányat? 

Egy édesanya elvesztette a gyermekét. A gyász nehéz időszakában abból merített vigasztalást, hogy időnként odament a szekrényéhez, kinyitotta, kivette belőle az ékszerét, és megsimogatta. Bármilyen hihetetlen, de az ékszerek sokféle érzelmet válthatnak ki a viselőikből. Egy építésznő vásárlómat a kortárs ékszer indította el azon az úton, hogy felvállalja a saját ízlését. Eljött hozzám, és választott magának egy darabot. Életének egészen eddig a pillanatáig az édesapja és a szerelme ajándékozott neki ékszereket, mindig más választott helyette. Aki kortárs ékszert választ, nem véletlenül teszi le a voksát amellett a darab mellett, amelyhez hozzányúl. Egy-egy döntés mögött mindig nagyon tudatos választás áll.  

Ez az interjú a Képmás magazin 2024. májusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.