Véssey Miklós: Részt venni, vagy segíteni? – Apa, kezdődik!
Egy velem készült interjú alatt olvasom a kommentszekciót. A legnépszerűbb hozzászólás azt firtatja, hogy úgy fogalmaztam: segítek a feleségemnek, amiben csak tudok. A hozzászóló szerint ugyanis nem segítenem kéne, hanem részt vennem a közös feladatokban. Ezzel teljesen egyet tudok érteni. Ezt is teszem nap mint nap, csupán máshogy fogalmaztuk meg ugyanazt.
A szóhasználat természetesen fontos. Ha a segítség azt jelöli, hogy én nagy kegyesen leereszkedem a mosogatógéphez, és kipakolom, utána pedig elvárom, hogy megdicsérjenek, akkor ez nyilvánvalóan nem viszi előre a kapcsolatot. Ha viszont teljes természetességgel, rutinszerűen teszem ezt mint közös feladatot, ugyanakkor segítségnek hívom (esetleg csupán azért, mert a jelölt tevékenységet a feleségem kezdte el, és aki elkezdi, annak a másik segít, tehát lehetett volna ez fordítva is), azzal semmi gond sincsen. A feleségem is szokott segíteni nekem az olyan család körüli feladatokban, melyeket nagyrészt én végzek.
De képzeljük csak el az alábbi jelenetet. A férj, aki semekkora részt sem vállal a házimunkából, egyszer csak megvilágosodik, hogy nem jó ez így. Odalép a feleségéhez, és megkérdezi: Drágám, miben segíthetek? Válaszul a feleség pedig ezt böki oda: Ne segítsél, hanem vegyél részt!
Mit érez ekkor a sértődékeny férfiember? Hát azt, hogy végre megpróbált közeledni, és válaszul kapott egy szúrást.
Vajon mitől ekkora a feszültség köztünk, férfiak és nők között, hogy egy kifejezésen nem látunk túl (illetve a legapróbb megjegyzések miatt sebzett vadként elsomfordálunk), és nem tudjuk a nagyobb képet nézni?
Minden feladat ugyanis nem lehet közös. Patikamérlegen ki lehetne számolni, hogy amikor egy szöget kell beütni, akkor igazság szerint felváltva kellene ütnünk a szög fejét, egymásnak adogatva a kalapácsot. Ahogy teregetés közben is otthagyhatnánk a másik ruháit a mosógépben, mondván, hogy az ő dolga a sajátját kiteregetni. Talán célravezetőbb ennél, ha felosztjuk a feladatokat. Persze háborús frontvonalakat sem szabad húzni. Megbeszéltük, hogy a gyerekeket te öltözteted, hiába érek éppen rá, ez a te dolgod! A számlákat is te szoktad befizetni, hiába megyek a postára délután, én helyetted biztos nem fogom. Ha így éljük a mindennapjainkat, akkor előbb-utóbb biztosan felőröljük egymást.
A feleségem nem azért végez nálam több házimunkát, mert nőből van, és ez a dolga, hanem mert úgy döntöttünk, hogy ő megy gyesre (mehettem volna én is), így többet van otthon. Én pedig nem azért keresem a pénzt, mert férfiként ezt szabta rám valamilyen társadalmi norma, hanem mert nem én maradtam otthon a gyerekekkel.
Felosztottuk a feladatokat, szabadon és közösen. Ami nem azt jelenti, hogy a feleségem ne segítene nekem a pénzkeresésben, vagy én neki a házimunkában.
Olyan jó érzés, amikor ott állunk egy feladat előtt, aztán hirtelen belép valaki, és leveszi a vállunkról, nem? Talán nem baj, ha ezt segítségnek hívjuk. De mindegy is, milyen szót használunk, a lényeg, hogy hányszor tesszük meg. Nekem az a tapasztalatom, hogy ha ez a belépés rutinszerűvé válik, elmosódnak a határok, és sem nekünk, sem a házastársunknak nem lesz ez téma többé. Mert ugyanabban a rendszerben, egyetlen közös ügyért dolgozunk.
Az írás Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának része. A sorozat további cikkei itt érhetők el.
Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>