Hogyan lehet „normális” gyerekeket nevelni? – Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató
Hogyan lehet egészséges személyiséggé válni, „normális” gyerekeket nevelni, megőrizni a kíváncsiságunkat, motiváltságunkat, sikeresen megoldani a konfliktusokat és a feladatokat úgy, hogy közben toleránsak és megértőek legyünk másokkal? Uzsalyné dr. Pécsi Rita tanár, neveléskutató ezek megvalósításához kínál járható utat.
– A nevelés szó negatív konnotációkat is hordoz. Ez mennyire nehezíti meg egy nevelő dolgát?
– Igaz, hogy rossz gyakorlatok és tapasztalatok is tapadnak hozzá, de nincs nagyon más szavunk rá, talán a fejlesztés, vagy a növelés, amit Karácsony Sándor használt.
– Például egy szülő-gyerek kapcsolatban a hierarchia milyen szerepet kell, hogy kapjon?
– A gyerek nem partner, és ezt tisztázni kell. Minden nevelő vezető: előtte járunk, ez hierarchiával jár.
Josef Kentenich – a Schönstatt családi és nevelési lelkiség alapító atyjának – egyik alapgondolata, hogy használjuk fel, amit az emberről tudunk: pl. tudatosítsuk, hogy egy ötéves gyerek nem döntőképes egyéniség, először nevelni kell az akaratát; hogy az érzelmi tanulás élményeken keresztül és nem a nagy magyarázatok nyomán történik.
– Sokszor hivatkozik Kentenich atyára. Hol találkozott a pedagógiájával?
– Mindig is a nevelés területén dolgoztam: zenepedagógusként indultam, aztán a Pécsi Tudományegyetemen általános módszertant tanítottam, és folyton azzal találkoztam, hogy a hallgatók a szakmai részt nagyon jól tudják, de ennek az átadása már nehezebben megy. Az volt a kérdésem, hogyan válik élővé, mikor hatékony a nevelés, hiszen annyi mindent tud a tudomány. Kerestem a választ, és először arra jöttem rá, hogy az egész embert kell elérnünk. Kutattam, a szakirodalmon keresztül találkoztam Kentenich atya írásaival, pedig a családommal akkor már évek óta tagjai voltunk a Schönstatt mozgalomnak. Nála éreztem, hogy ez az ember valahol ott van annál a gyökérnél, ahol összetalálkozik a legmodernebb neveléstudomány, az idegtudomány, az agykutatás, a zenepedagógia, a pszichológia – mindez életrevaló, kézzelfogható formában. Elkezdtem a felnőttképzésben és a gyereknevelésben is alkalmazni, de természetesen gyorsan bebizonyosodott, hogy minden nevelői munkát magunkkal kell kezdeni.
A cél pedig, hogy hidat képezzünk a tudomány és az élet között.
– Ez a szemléletmód mennyire fakad a keresztény emberképből?
– Kentenich atya az életből és a keresztény antropológiából indul ki, de mindenkihez szól, aki az élet mélyét akarja megragadni, aki teljesebbé szeretné tenni azt a személyiséget, akit nevel: akár magát, akár mást. És a szemlélete nagyon előremutató: az általa kijelölt úton a mai eredményekkel találkozunk: pl. Freund Tamás kutatásaival, a memóriába való bevésés módjáról. Ez egy nem vallásos ember számára is vonzó, mi több, hasznos tudás. Kentenich atya tényleg az életről beszél. Mária nagyon fontos számára, Ő a nagy Nevelő, aki mindenkor mellettünk áll. Aki hívő ember, annak ez a szövetség mintegy megkoronázza a módszert. Úgy látom, egy hívőnek könnyebb magát nevelni, mert ezt könnyebben össze tudja kapcsolni a hitével, az emberképével.
– Önnevelés és nevelés hol találkozik?
– Minden nevelés önnevelés. Olyanra nem lehet nevelni, amit mi magunk nem élünk, nem alkalmazunk. Mintán tanulunk, azonosulással, mondhatnánk, utánzással: mi magunk vagyunk a legközelebbi minta. Ma talán kimondottabb igény is van az önnevelésre. De a nagy nevelőknél is ugyanezt látjuk. Egy keleti mondás szerint a gyerekek a szülők hátát nézve nevelkednek. Tehát: megfigyelik, vajon mit csinál Apa, amikor ráüt az ujjára…? A példaképektől tanulunk. De ez nem egy elérhetetlen ideál, hiszen, ahogy Tilmann Beller fogalmaz, „a jó nevelő nem mintakép a tökéletességben, hanem példakép a törekvésben!” Ez lesz a döntő!
– Vannak „példaképei”?
– Az édesapám mindenképpen az: ének- és magyartanárként dolgozott, sokszor igen mostoha szakmai körülmények között, de az utcán máig meleg szeretettel köszöntik tanítványai, sőt diákjainak gyermekei is! De lehet sorolni: Don Bosco, Karácsony Sándor, Forrai Kati néni, Tilmann Beller schönstatti atya.
– Egyik kutatási területe az érzelmi intelligencia humántőkévé alakítása: ez mit jelent?
– Az érzelmi intelligencia a szív intelligenciája: sok minden tartozik bele, pl. mások érzelmeinek megértése, a motiváció, vezetői képességek, a tolerancia, a kötődésképesség, vagy a kíváncsiság. Mindez a mai oktatásból kiszorul, vagy legalábbis gyakran esetlegessé válik, pedig ez a terület nemcsak dísz, fel kellene használni, a javunkra fordítani. A mesékben is legfőképpen az érzelmi intelligenciájának köszönhetően találja meg a jó megoldást a főhős.
A fejvadászcégek is ezt keresik: az IQ-t 20 perc alatt felmérik, ezt követően az EQ-t jelentő kreativitás, nyitottság stb. alapján választanak, mert tudják, hogy az információkat lehet pótolni, de ha ezek a képességek hiányoznak, nagyon keserves lehet a közös munka.
– De nekik mindig van céljuk, tehát kellőképp motiváltak…
– A motiváció lelki izomzat: ha nem mozgatjuk, elsorvad. A kíváncsiság pl. minden gyerekben benne van, ezt kellene fenntartani. Az oktatási rendszer ezt irtja ki, és aztán csodálkozunk, ha a gyerek már tizenévesen sem motivált, ha nem érdekli a körülötte lévő világ és a társai sem.
– És hogy lehet magunkat sikeresen motiválni?
– Ez is egy elég komplex dolog: kell hozzá kitartás, akaraterő, a nagy célok kisebbre bontása, hogy az apró lépésekben megtaláljuk az értelmet. Ezek nem mennek áldozatok nélkül, nincs biztos recept, de tanulható készség.
– Hogyan tud megjelenni értékként a társadalomban az önnevelés, a nevelés tanulása?
– Azt szeretem Kentenich atyában, hogy az ilyen irányú félelmeinket szépen feloldja: a minőséggel kell törődni, úgy működni, mint a kovász. Felelősek vagyunk természetesen egymásért, így a társadalmi folyamatokért is, de minden kicsiben kezdődik: a családomban, az önneveléssel. A mi részünket kell megtenni. Jézus is 12 emberrel dolgozott, és nem volt jó a társadalmi közeg… Ez nagy kísértés, de a magunk szintjén meg kell tenni, amit tudunk: úgy dolgozni, hogy a gyerekeknek a legjobb legyen. A szülők mindig jól akarnak nevelni, az ő kezüket kell megfogni. Amikor arra hivatkoznak, hogy különösebb képzés nélkül nagyanyáink milyen klassz embereket neveltek, nem szabad elfeledkezni róla, hogy mögöttük egy nagy közösség volt. „Egy ember felneveléséhez egy egész falu kell” – tartja egy régi bölcsesség. Szépen megfogalmazza, hogy az együttélés során a működő és nem működő példákat is látták a gyerekek, amiből tanulni tudtak. Másrészt pedig nagy remény, hogy nincs elrontott ember: az idegpályák átírhatók, az EQ sokkal képlékenyebb, mint az IQ. Azokhoz tudunk szólni, akik egy kicsit is akarnak. Most az oktatásirányításban is megfigyelhető az a törekvés, hogy a tanítás lélekformáló is legyen, persze vannak hibák, nehézkes a rendszer. De a lassú munka képes átalakítani a közeget. Először erős családokat kell építeni. Ez nem idealizmus, mert igenis vannak szép számmal, akik törekednek erre, őket kell megerősíteni, mert ők majd fel tudnak karolni másokat is. Kentenich atya is kicsiben kezdte, mégis beszélünk róla, sőt, például nekem is nap mint nap konkrét segítséget nyújt. A hatás nem betervezhető.
A végcél, hogy az ember olyanná teljesedjen ki, amilyennek az Isten teremtette, igent tudjon mondani az énje legboldogabb formájára.
Ebben kell segíteni, akár úgy, hogy kétévesen szabályokat adok, akár úgy, hogy 25 évesen ténylegesen elengedem, már nem mosom ki a zokniját, stb. Kentenich nevelési rendszere ebben segít. És persze ez jó kommunikációt, döntőképességet, jó tanulmányi eredményeket is jelent.
– A gyerekek az idejük nagy részét az iskolában töltik, a tanárok szerepe óriási…
– A tanár személyiségformáló szerepben van, nem ismeretanyag-közlőben. A saját személyiségével is dolgozik. Rengeteg kutatás bizonyítja, hogy a szavak a mondanivalónk mindössze 7%-át közvetítik. Az fog alakítani, ami átjár. Jézus a tanítványokkal élt, és közben történeteket mesélt nekik. Az ember ilyesmit tanul a művészetben is: belehelyezkedést, leszűrt élethelyzetek és feloldásaik érzelmi síkon való megélését. A mese is ilyen. A művészeti nevelés célja, hogy érzelmi intelligencia-formáló legyen, átélhetővé tegyen olyan tapasztalatokat, amik mentén majd az életünket tudjuk alakítani, éles helyzetben használni. De az olyan ártatlan időtöltések, mint társas- és csapatjátékok játszása, a kórusba vagy színházba járás is mind ezt teszik lehetővé. A beszélgetésről nem is beszélve… erre nem szabad sajnálni az időt!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>