Hamis örömöt lopni, gyötrő bűntudatért cserébe – Van-e kiút a kleptománia útvesztőjéből?

Miután egy közeli ismerősöm megosztja velem a fenti történetet, hogy újságíróként kezdjek vele valamit, az első döbbenet után Demetrovics Zsolt klinikai szakpszichológust, addiktológust, az ELTE Pszichológiai Intézetének egyetemi tanárát tárcsázom. Szeretném elméleti, tudományos oldalról is megérteni, mi történhetett. Egyelőre feltételezve, hogy az ismerősöm barátja „csak” jogi értelemben véve bűnelkövető, valójában segítségre szorul, mert betegséggel küzd. Jobb ezt hinni, mint azt, hogy a bizalommal visszaélve, tervszerűen lopott. Mindkét változat lehangoló, de előbbire létezhet gyógyír – így amikor e cikknek nekifogok, jóhiszeműen abból indulok ki, hogy nem manipulatív tolvaj az illető.

Mindig újra „soha többé”

„A kleptománia korántsem az élvezetről szól, bár van egy kielégülés-faktora is – kezdi a megkérdezett szakember. – Ez egy impulzuskontroll-zavar, hivatalosan is betegség, nem egy rossz szokás. Az érintett személy legyőzhetetlen kényszert érez arra, hogy az eltulajdonító cselekedetet végrehajtsa, és nem tud ellenállni a késztetésnek. 

Nem elhatározza, hogy lopni fog, hanem képtelen megálljt parancsolni a viselkedésének. Ráadásul vissza-visszatérő inger ez, aminek, ha enged, azaz elköveti a lopást, azzal átmeneti kielégülést él át.

Megnyugszik, oldódik a feszültsége, ám utána bűntudat jelentkezik nála, megbánja a tettét. Ilyenkor akár vissza is csempészheti az ellopott tárgyat a helyére, ha van rá módja. De idővel újra megjelenik a késztetés, és megint nem tud ellenállni. Feszültség, késztetés, képtelenség az ellenállásra, a cselekedet végrehajtása, kielégülés, bűntudat – így zajlik le újra meg újra a ciklus.”

Közben olvasom, hogy a kleptomániásokat valóban az sem állítja meg, ha ismerős, barát vagy rokon az áldozatuk. Azokban a pillanatokban nem mérik fel, kit károsítanak meg, mert a károkozás nem a céljuk, csupán a ténykedésük kínos eredménye. Ám ezt akció közben felülírja a bennük felgyülemlett feszültség oldásának szándéka, hiszen kimondottan szorongó állapotban követik el a tettüket, hogy csökkentsék a stresszt. Demetrovics Zsolt arra is rávilágít, hogy a betegséggel küzdőknek általában nincs szükségük az ellopott tárgyra, abból akár több tucat is lehet nekik otthon, csak ritka esetben használják, hasznosítják. A bűntudattól persze könnyebben szabadulnak, ha magától a bizonyítéktól is megválnak, így az gyakorta másnál vagy a kukában landol. Nem az értékszerzés tehát a motiváció, és nem is a másik fél megkárosítása, ám hiába fogadják meg: „soha többé”, ezt nem tudják betartani.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Jutalom, figyelemfelkeltés vagy lázadás?

„A kleptománia legközelebbi rokona a pirománia, bár korábban a szerencsejáték-függőséget is rokonították vele – folytatja a pszichológus. – A piromániás ugyanilyen legyőzhetetlen kényszert érez a tűzgyújtásra, holott ő sem akar kárt okozni, és nem is politikai vagy ideológiai állásfoglalás a célja. Egyszerűen nem tud ellenállni annak, hogy valamit lángra lobbantson. A kényszeres hajtépegetés, a trichotillománia is hasonló zavar, ami szintén nagyon súlyos szintre tud jutni. Illetve egyes kényszeres szexuális viselkedések is idetartoznak, amiket az érintett nem az örömszerzés miatt visz véghez újra és újra, hanem mert nem tud nemet mondani rájuk. A kleptománia más impulzuskontroll-zavarokkal is összekapcsolódhat, ezek általában önszabályozási problémák, de hangulatzavarokhoz, depresszióhoz, szorongáshoz is társulhat.” 

„Lényeges, hogy ezeknél az embereknél léteznek morális gátak, tudják, mit szabad, mit nem, bűntudatot is megélnek, de a késztetésük esetenként erősebb a morális gátaknál.”

Még jobban utánaolvasok a témának, és azt találom, hogy például az USA-ban minden huszadik bolti lopásért a kleptománia felelhet, maga a betegség pedig világszerte akár minden kétszázadik embert érinthet. Az Amerikai Pszichológiai Intézet (APA) becslése alapján az ország lakosainak hét százaléka látens vagy diagnosztizált kleptomániás – a rejtőzködésre még visszatérek. Az összefoglaló cikkekből az is kiderül: a jelenség a 30–40 év közötti nők körében a leggyakoribb, és a hátterében – jellemzően szeretethiányból eredő – lelki trauma állhat. Tudományos oldalról szerotoninhiányt, megnövekedett dopaminszintet is emlegetnek kiváltó okként. A motivációt kutató elméletek felvetései érdekesek: ha az élet átlagos örömforrásai már nem váltanak ki elég izgalmat, megjelenhet a lopás gondolata, mint egyfajta önjutalmazás? A kleptomániás mintha azt a kihívást állítaná maga elé, hogy kisajátítsa azt, ami tiltott – ettől megkönnyebbül, még ha később lelkifurdalást érez is. Tudat alatt azt is remélheti, rácsapnak a kezére, ez a figyelemfelkeltés módja is lehet. Vagy egy olyan – például szülői – tekintély elleni lázadás kifejeződési formája, amelyet gyerekként vagy fiatalon nem volt képes elfogadni.

A fentiek persze csak találgatások, mi vezet ahhoz a kockázatkereső magatartáshoz, amely révén az érintett akár lopásról lopásra nagyobb rizikót vállal, s végül egészen értékes, jól védett tárgyakat is megpróbálhat elemelni. De ha rendkívüli értéket zsákmányol, akkor sem a hasznot nézi, hanem a cselekmény endorfin-, azaz öröm-, sőt eufória-felszabadító hatása ejti rabul. 

Átmeneti sikerként élheti meg az ügyességét, hogy nem bukott le, majd szabadulna a tárgytól, mert az a társadalmilag elfogadhatatlan tettére emlékezteti. 

„Törvénytisztelő emberként” közben fokozódhat a szorongása, mivel tart a jó híre elvesztésétől. Az illető bizonyos mértékben a társadalomtól is elszigetelődhet, illetve más mentális betegségei is kialakulhatnak: sokaknál étkezési zavarok, fóbiák jelentkeznek.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Megtölteni az űrt: lehetőleg szeretettel

Ezeket internetes forrásokból böngészem ki, de a „Van-e kiút az ördögi körből?” kérdésemmel ismét Demetrovics Zsolthoz fordulok. „Nehéz az érintettek útját követni, hiszen rejtőzködő magatartást folytatnak, a többségük nem betegségként tekint a viselkedésére. Ha mégis, akkor is titkolja, nem fordul orvoshoz, ha meg elkapják, nem a kutatók látókörébe kerül, hanem az igazságszolgáltatás malmaiban köt ki. Holott, ha szakemberhez fordulna, lenne számára segítség: gyógyszeres, illetve pszichoterápiával, kognitív viselkedésterápiával, de más megközelítésekkel is hatékonyan kezelhető a probléma, megelőzhetők a büntetőjogi következmények és a társas kapcsolatok csorbulásai is.”

Az érintettek többsége szégyelli e „sötét oldalát”, ha rajtakapják, a végsőkig tagad. Pedig egy terápia a társuló szorongáson, depresszión is segíthet, feltárhatja a háttérben húzódó okokat, és megtaníthatja a kóros késztetés uralását, a szorongásoldás új módjait. Nagy kérdés, ha rájövünk, hogy a szerettünk kleptomániával küzd, hogyan segíthetünk rajta, hiszen a betegségnek több elszenvedője is van: a beteg, a károsultak és az aggódó hozzátartozók. 

Fontos, hogy ne jellemhibaként, hanem pszichés problémaként kezeljük, mert az érintett az állapotából – amelyről nem tehet – csak ítélkezés nélkül, türelemmel és szeretettel emelhető ki.

Nem okolni kell, hanem okulni a történtekből, és támogatni, hogy szakszerű segítséghez jusson, hogy a betegség ne okozhasson több kárt se a karrierjében, se a magánéletében. Ha ugyanis sikerül átírnia a berögzült mintákat, a késztetésnek való ellenállás olyan sikerélményt, büszkeséget okozhat, amely a lopással ellentétben legális, ártatlan módon fokozza a dopamintermelését és – a boldogságát. Amennyiben az is kiderül, a kényszer milyen tekintély ellen szolgált lázadásként, mely belső űrt volt hivatott kitölteni, az a bizonyos űr is megtelhet szeretettel.