Véssey Miklós: Világítani – Apa, kezdődik!
„Kicsiny kis fényemmel világítani fogok” – üvöltötte a fiam torkaszakadtából a kanapén ugrálva, miután hazajött az óvodából. Keresztény csoportba jár, ott tanították neki ezt az éneket. Úgy kiabálta, mint egy rocksztár a színpadon, az előadásmód és a dal tartalma annyira elütött egymástól, hogy mosolyognom kellett. Ő nyilván el sem gondolkodott a szavain, csak mondta azt, ami a fejében lüktetett. Én viszont írói szemmel rögtön elemezni kezdtem magamban a szöveget.
Még videó is van erről az interneten, sok-sok óvodás áll gyertyával a kezében, és öntudatosan énekli, hogy világítani fogok. Milyen naiv dalocska ez, mosolyogtam gúnyosan magamban. Persze örülök, hogy ezt tanítják a gyereknek, és nem valami nihilista, depresszív szöveget. Nekik erre van szükségük.
Minél később tudják meg, hogy a világ valójában milyen, és mennyire esélytelen az ő kis fényük a sötétséggel szemben, annál jobb.
Mert mégis mit ér néhány gyertyát tartó kisgyerek az örökös háborúval, korrupcióval, környezetszennyezéssel, diktatórikus elnyomással szemben? Ha felállítjuk a hadi képletet, az egyik oldalon a lőfegyverek, a másikon a gyerekek, melyik fog győzni? Mit ér az ártatlanság a családon belüli erőszak, a gyerekkereskedelem vagy az éhezés ellen? Nyilván semmit. A gyengeség, a kicsinység elbukik az erővel szemben.
Mire idáig jutottam a gondolatmenetben, a gyerekeim már együtt táncoltak. A másfél éves lányom, mint az angyali létforma földi megtestesítője, kuncogva nevetett és lépkedett, gügyögte a dalt. A fiam tanítgatta neki, javította, amit rosszul mondott. Ennek láttán teljesen elborzadtam a saját belső világomtól.
Milyen reménytelen sötétség lakozik belül, ha én, aki az ártatlanság és a feltétlen szeretet légkörében élek nap mint nap, én, aki minden reggel széles babamosolyra ébredek, nem tudok hinni a gyerekek erejében? Te jó ég, még a harctérre is odaállítottam őket fejben. Milyen logika szerint gondolkodom?
Hát, hogy ne győzhetne az ő fényük, ha nem is a világban, de legalább bennünk, felnőttekben?
És akkor leesett egy másik verssor értelme, amely napok óta nem hagyott nyugodni.
Pilinszky János írja Utószó című versében: „Segítsetek hófödte háztetők! / Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva, / a semmi napja mielőtt / megjelenne. Ragyogjatok hiába!” Miért hiába? Kattogott bennem a kérdés. Mert az ártatlanságnak, a szépségnek nincsen gyakorlati értelme, kaptam meg végre a választ. A felnőtt logika szerint hiába világítanak a gyerekek, hiába szépek a háztetők: a történelem, a rideg tények koordinátarendszerében ez valóban semmit sem ér. Ráadásul teljesen céltalan, nincsen semmilyen szándéka, hogy ezt vagy azt fogja elérni. Egyszerűen csak ragyog, mert ez a fény természete. És minden szándék és cél nélkül mégis óriásit képes fordítani az emberek életén. Tehát csak látszólag hiába.
Végül én is beálltam táncolni. Sőt, azon kaptam magam, hogy éneklem is a dalt, és önkéntelenül magamra értelmezem. Világítani fogok. Ennél többet úgysem tehetek, azt hiszem.
Az írás eredetileg Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetők el.
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>