Zsurzs Kati: „Akkor is el tudjuk játszani a darabot, ha meghalt az anyánk előző nap, mert abban a néhány órában mindent kizárunk”

Úgy gondolom, ezek a díjak az emberi értékeidnek is szólnak, hiszen a közönségdíjak kapcsán például az is fontos, hogy a színész szerethető legyen.

Éppen ezért szeretetdíjaknak hívom őket, mert ezek mind a közönségtől, a hallgatóimtól és a kollégáim részéről jöttek. De legyünk őszinték: minden díj arról szól, hogy kiért mozdul meg egy csapat, ki mellett mozgósíthatók az emberek. Hiszen sokaknak járna, sokan megérdemelnék, de sajnos nincs mögöttük egy harcos kolléga vagy egy színház, és akkor nem jön össze. Mielőtt a Halhatatlanok Társulatának tagja lettem, megható volt látni a kollégákat, ahogy videón üzentek a közönségnek, vagy Pásztor Erzsikét, ahogy minden előadás után kiállt a színpadra, és kérte, hogy szavazzanak rám. 

Ebben nemcsak a közönség irántam érzett szimpátiája, hanem az Erzsike irányába áradó szeretet is benne volt. 

Hogyha ő kéri, akkor igen, megtesszük.

Egyre ritkább a hétköznapokban, hogy valaki nyíltan kiáll, méltatja a kollégáját, és tesz azért, hogy a munkatársa teljesítményét kitüntessék. Te is úgy tapasztalod, hogy többen azt hiszik, ha rossz színben tüntetik fel a kollégát, akkor a saját teljesítményük nagyobbnak hat? 

Sajnos rengeteg ilyennel találkozom, és iszonyúan elszomorít. Pedig tapasztalom, hogy mennyit tud jelenteni a hétköznapokon egy apró dicséret is. Ha csak annyit mondok a kolleginának, hogy „Milyen csinos vagy!”, már attól sokkal jobban érzi magát. 

A környezet elismerése vagy a belső meggyőződés nyom többet a latban?

Fontos a külső megerősítés, mert amit kívülről hallunk, azt könnyedén elhisszük. De ha másról hallunk valamit, azt is hajlamosak vagyunk igaznak venni. Ez olyan, mint amikor valaki felmagasztalja saját magát, hogy ő milyen jó színész/rendező/akármi, egy idő után már hiába látod, hogy ez nem így van, még a környezet is az ő meggyőződését igazolja vissza: ez az ember hirtelen ott lesz mindenhol, kapja a lehetőségeket, ott lesz a plakátokon. Sajnos ugyanígy működik a megsemmisítő kritika is: karriereket tehet tönkre a közmegvetés.

Te el tudod ismerni a saját teljesítményed? Tudod jólesően lapogatni a saját válladat egy jól sikerült előadás után?

Nálunk ez úgy alakult, hogy gyakorlatilag nem volt olyan díj, amelyet anyám (Zsurzs Éva filmrendező – a szerk.) ne kapott volna meg. Tehát nekem – ha úgy tetszik –, mindenből volt otthon, ha nem is az enyém. 

Nagyon érdekes volt, ahogy anyu a díjakra reagált: örült is nekik, mosolygott, elment az átadóra, de amikor előfordult, hogy kérdeztem, „mennyi pénz jár ezzel?”, azt mondta, hogy semmi, csak a szégyen – mindig nevettünk ezen. 

A díjai közül egyeseknek nagyon örült, másokat pedig rezignáltan fogadott. Így egyszerűen abba nőttem bele, hogy a díjaktól nem kell hanyatt esni. A pályám elején nem is jutott eszembe, hogy akár kaphatnék is valamit, mert én a játék öröméért játszottam. A kollégáim mondogatták állandóan, hogy nekem is kellene már kapnom valamit. Amikor pedig jött a rendelet, hogy a művészeti díjas kollégáknak megemelik a nyugdíját, sokak számára akkor derült ki, hogy én azért nem adom be a kérvényt, mert nem kaptam díjat – ezen sokan meglepődtek. Az, hogy most sorra jöttek az elismerések, fantasztikus érzés, mert mind közönség-, illetve szakmai díj.

Kép

Zsurzs Éva rendező (középen) és Zsurzs Kati (az asztalnál) a Csongor és Tünde próbáján, 1976-ban 
Kép: Fortepan / Szalay Zoltán

Hogy a saját teljesítményemet mennyire tudom értékelni egy előadás után, az nem csak tőlem függ. Attól vagyunk professzionálisak, hogy akkor is el tudjuk játszani a darabot, ha meghalt az anyánk előző nap, mert abban a néhány órában mindent kizárunk, csak a játékra figyelünk. De ez teljesen más, mint amikor megtörténik a varázslat: az összes színész és a közönség finomhangolásban van, értjük egymás rezgéseit, és pontosan megtaláljuk azt az egyensúlyt, hogy még tudjuk figyelni a nézőtéren a reakciókat, de ne telepedjünk rá a közönségre, ne akarjunk nyomást gyakorolni. Nagyon sok összetevője van a színházi élménynek, annyi mindennek kell stimmelnie: zakatol-e a tudatalattinkban olyan dolog, amit nem tudunk kizárni? Tudjuk-e a közönséget a darab „plusz” szereplőjeként kezelni – ez nagyon fontos! 

Valóban nehéz feladat lehet úgy kialakítani a kapcsolatot egy embertömeggel, hogy nem nézel rájuk, csak a hatodik érzékeddel figyeled őket.

Képes vagyok a legkisebb reakciót is kiszűrni. Van olyan kolléga, aki úgy játszik, hogy a tudatából teljesen kizárja a közönséget, de ezt én el sem tudom képzelni. Éppen ez a színház lényege: az élő kapcsolat, hogy együtt csinálunk valamit, amiben ők a puszta jelenlétükkel vesznek részt.

Mindig eszembe jut, amikor színházban vagyok, hogy ez a jelenség, hogy szájtátva nézzük, ahogy más emberek eljátszanak egy történetet, gyakorlatilag az idők kezdete óta velünk van, és az ókortól számítva szinte változatlan formában történik. Ez döbbenetes!

Egyszer megkérdezték tőlem, hogy szerintem meddig lesz még színház. 

Biztos vagyok benne, hogy addig, amíg ember lesz, színház is lesz. 

Önkéntelenül rátapad a figyelmünk a rólunk szóló történetekre: hogy milyenek vagyunk, milyenek lehetnénk, mi hogyan reagálnánk erre a helyzetre? Ez egy nagy közös játék. Egy történész mondta, hogy lehet, hogy minden megváltozott körülöttünk az évezredek folyamán: fejlődik a technológia, a tudomány, az életvitelünk is egészen más, mint több ezer éve, de egy valami változatlan: az emberi természet. A legjobb bizonyíték erre a színház évezredes uralma. Ma már nagyon megoszlik a közönség: van, aki az elgondolkodtató, konfliktusos vagy éppen politikai darabokat keresi, mások viszont csak egy jó kikapcsolódásra vágynak – én ezt a részét is nagyon komolyan veszem, mert szerintem fontos, hogy tudjuk segíteni az embereket abban, hogy legalább arra a két órára, amíg a nézőtéren vannak, önfeledten nevethessenek. 

Kép

Zsurzs Kati - Kép: Földi Tamás / Wikipédia

Milyen szerepeket szeretsz játszani?

A nagy drámai szerepekről az alkatom miatt lemaradtam naiva koromban, és később is inkább a vígjátékok felé mozdult a pályám – talán a humorérzékem miatt. Olykor játszottam drámákat, és nagyon szerettem. Nagy élmény volt látni, hogy hatást gyakorolok a nézőre: eljutott oda, ahová én, tudott velem jönni. Igazán megfacsartuk a lelkét, megmozdítottunk benne valamit. Egyszer játszottam a Jóccakát anya… című kétszemélyes darabot, amely arról szól, hogy a lányom bejelenti, ma este öngyilkos lesz, és én minden eszközzel próbálom megfékezni. Ezt csak picike helyen lehetett játszani, ahol a nézők olyan közel voltak, mint most mi ketten itt, a kávézóban, egy kisasztal két oldalán.

Nagyon szuggesztív élmény lehet…

Kemény. Egy nagy kibeszélős este, amikor kiderül, hogy a lánynak is megvannak az okai, de az anyának, nekem is mindenre megvolt az okom, amit tettem. Isteni darab, nagyon mély; lehet rajta röhögni és nagyot sírni. Imádok ilyet játszani, ahol a közelség miatt érzem minden kimondott mondat hatását. 

Engem is megviselt minden alkalommal, és a nézők is úgy távoztak a végén, hogy nem azt mondták, milyen jó voltam, hanem hogy ez a beszélgetés még előttük áll az anyjukkal. 

Ez az igazi ajándék, amikor felszínre hozhatok valamit, ami nagyon mélyen van, és nem beszéljük meg! Jó látni, hogy hatni tudok, de mindig tisztában vagyok vele, hogy ez óriási felelősség is.

Sokak életére befolyással vagy, még többeknek pedig szinte a hétköznapi ismerőse lettél a Mi kis falunk óta. Hogy viseled ezt az ismertséget?

Valóban, egyre többen ismernek meg az utcán. Fiatalabb koromban, ha valahol megismertek a közértben, oda már nem mentem többet, mert annyira zavarba tudtam jönni. Most már nem kínzom magam azzal, hogy messzebbre menjek, hátha ott nem ismernek. A hangom alapján sokszor eddig is felkapták a fejüket, csak nem igazán tudtak hová tenni. A legjobb sztori a helyi kisboltban volt, amikor a csemegepultból kértem 20 deka párizsit. Az eladó rám néz, és azt mondja: „Mi? Mondja még egyszer!” Nem tudtam mire vélni, de csak elmondtam még egyszer, mire az eladó örömében a pultra csapott, és ezt mondta: „Maga egy magyar hang!”