Egy paradicsomi sziget és gondviselője – A világ legkisebb nemzeti parkjának igaz története

Egy brit szerkesztő Afrikában  

Az 1950-es években Nagy-Britannia még mindig makacsul küzdött az utolsó afrikai gyarmatai megtartásáért. Az idős Winston Churchill – aki kritikusai szerint egy letűnt, régi világot próbált elkeseredetten életben tartani – latba vetette minden tekintélyét, hogy legalább Kenyát és Tanzániát ne érje utol a gyarmatok szükségszerű sorsa. A második világháború azonban fenekestől felforgatta a világot, mindkét országban olyan változások indultak meg, amelyeket nem lehetett feltartóztatni.  

Ebben az időben dolgozott szerkesztőként kenyai és tanzániai brit lapoknál egy Brendon Grimshaw nevű angol fiatalember. Gyakorlott újságíró volt, hiszen a szakmát mindössze tizenöt évesen kezdte hazájában, mivel nem volt kedve iskolába járni, viszont tehetsége és eltökéltsége hajtotta előre. Később a helyi afrikai közéletben befolyásos férfiként tartották számon, azonban egy idő után ő is sejtette, hogy a gyarmati világ már nem tart sokáig. Az éppen zajló történelmi folyamatok nem kedveztek az általa elképzelt, kényelmes életformának.  

Kenyában az ötvenes években a Mau Mau-felkelés során Nagy-Britannia még egyszer kegyetlenül megfélemlítette a helyieket. 

Több mint tizenegyezer embert öltek meg a harcok során, az elfogott szimpatizánsokat pedig koncentrációs táborokba zárták. 

A legveszélyesebbnek tartott harmincezer felkelőt kényszermunkatáborokban dolgoztatták: velük végeztették az ország legfontosabb infrastrukturális fejlesztéseit.  

Az új évtized elejére Grimsaw tisztán érzékelte, hogy az elkövetkezendő években neki itt nem sok babér terem. A szomszédos Tanzánia 1961-ben elnyerte függetlenségét, de olyan események zajlottak le az elborzadt britek szeme előtt, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Az új miniszterelnök, Julius Nyerere – akivel Grimshaw egyébként kiváló kapcsolatot ápolt – gyakorlatilag százszázalékos többséget szerzett a parlamentben, azt csinálhatott, amit csak akart. 

Tisztában volt azzal, hogy irányíthatatlan káoszt eredményezhet a hirtelen megszűnő gyarmati státusz, ezért egyfajta szocialista-nacionalista hibrid egyeduralmat vezetett be. A fehér alkalmazottak jó részét elbocsátották az állami hivatalokból, és Tanzánia megkezdte önálló életét. Grimshaw nem akarta kivárni, amíg neki is dicstelenül távoznia kell. Mivel azonban Afrika nagyon a szívéhez nőtt, merész lépésre szánta el magát. Elhatározta, hogy a keleti partoktól nem messze fekvő Seychelle-szigetek egyikét megvásárolja.  

Távol a „Paradicsomtól”  

A természet csöndes magányát akarta maga körül tudni, nyugalomra és harmóniára vágyott. Vakációzni utazott 1962-ben az egyre népszerűbbé váló turistaparadicsomba, és érdeklődni kezdett eladó szigetek iránt. Ekkoriban a száztizenöt Seychelle-sziget közül mindig volt éppen megvehető, azonban Grimshaw megrettent az áraktól. Már éppen letett volna az ambiciózus tervről, amikor megkereste őt egy ismeretlen fiatalember, és felajánlotta neki megvételre a szigetcsoport egyik legkisebb darabját.  

A Moyenne-sziget a Seychelle-szigetek legnagyobbikától, Mahétől néhány kilométernyire helyezkedik el. Olyan apró, hogy az szinte már kiábrándító.  

Nagyjából négyszáz méter hosszú, és háromszáz méter széles, a területe nem egészen egytized négyzetkilométer. Abban az időben már évtizedek óta teljesen lakatlan volt, legföljebb halászok szálltak néha partra ott. Grimshaw viszont azonnal beleszeretett ebbe a tenyérnyi földdarabba. Nem is sokat gondolkodott, nyolcezer angol fontért megvásárolta.  

Amikor birtokba vette a szigetet, egy csepp víz nem volt rajta, és olyan sűrű dzsungel borította, hogy kikötni is alig lehetett a partjainál. Gyakorlatilag semmi olyasmi nem volt itt, amelyre egy trópusi álomsziget tulajdonosai számítanának. Ahogy macsetével próbált előrehaladni a szinte áthatolhatatlan aljnövényzetben, kezdett rádöbbenni, mit is vett valójában. A szigetvilág többi részén megtalálható gazdag növényvilágból szinte semmi nem élt meg itt, a szedett-vedett őserdő egészen a tenger vonaláig nyúlt. Kókuszpálmák ugyan akadtak, de a kókuszdiók le sem tudtak hullani a földre a buja növényzet miatt. Állatok egyáltalán nem éltek a Moyenne-szigeten, ha nem számítjuk azt a rengeteg patkányt, amik szinte elborították a területet.  

Grimshaw élete új szakaszához érkezett. Mint később elmondta, azt érezte ekkor, hogy a korábbi, civilizált életét már éppen eleget élte, nem volt többé szüksége rá. Életet akart lehelni ebbe a kietlen környezetbe. Úgy akart nyomot hagyni maga után a világban, hogy létrehoz valami harmonikusat és szépet, ami majd a halála után is sokaknak szerez örömet. Mivel azonban a szigeten még közlekedni sem lehetett, először utakat kellett vágnia a dzsungelben. Felbérelt egy tizenkilenc éves, helyi fiatalembert, Antoine Lafortune-t, aki egy halász fiaként éppen állást keresett.  

Kétkezi munkával  

Ketten kezdték meg a munkát. Már az is kétévnyi megfeszített küzdelembe került, hogy egyetlen megfelelő szélességű ösvényt vágjanak a szigeten. 

Az elkövetkezendő években aztán majdnem öt kilométernyi utat építettek, olyasmiket, amelyeket ma valószínűleg tanösvénynek neveznénk. 

Munkájuk közben megtalálták egy a századelőről származó nyaraló romjait, valamint két régi sírt. Ők pedig azt feltételezték, hogy a sírok a környező tengereken garázdálkodó egykori kalózok nyughelyei lehettek. Ettől kezdve gyermeki lelkesedéssel kezdtek kalózkincsek után is kutatni, de legnagyobb sajnálatukra semmi ilyesmit nem találtak. Eközben a két férfi között komoly barátság alakult ki. Házat építettek, és megpróbálták lakhatóvá tenni ezt az elvadult földdarabot. A következő évtizedeket kemény fizikai munkával töltötték, és saját bevallásuk szerint minden korábbinál elégedettebben, jobb fizikai kondícióban élték az életüket.  

Nekiláttak bozótot irtani, ezzel a munkával is csak évek után végeztek. Amikor egy kicsit átláthatóbbá vált a terület, olyan faültetési programba kezdtek, amely bármely kormánynak becsületére vált volna. Először tízesével, húszasával, később százszámra vásárolták és ültették el a legkülönbözőbb fajú trópusi fákat. A hajdani kusza bozót helyén ma már tizenhatezer egészséges fa él. Egyes becslések szerint a területen arányaiban több fafaj található, mint a világ bármelyik nemzeti parkjában.  

Kép

A Moyenne-sziget egy 2015-ös felvételen – Forrás: Profimedia – Red Dot

Madarak és teknősök  

Néhány év alatt a munkálatok egyre ambiciózusabbak válták. Brendon és Antoine nagyon hiányolták például a madárcsicsergést. A környező szigetekről átszállítottak tíz különböző fajtájú madarat, hogy szaporítsák őket, de azok hamar visszarepültek otthonukba. Grimshawék megismételték a kísérletet, de ismét nem jártak sikerrel. Aztán egyszer csak mégiscsak megjelentek a madarak a Moyenne-szigeten. Nemsokára rendszeres vendégekké váltak, ezért a két szigetlakó etetni kezdte őket. Hamarosan megtelepedtek, és elszaporodtak. 

Ma több mint kétezer madár hangja hallatszik a sziget minden szegletéből.  

Mindketten végleg a szigetre költöztek 1972-ben, így tényleg „teljes munkaidőben” az ideális trópusi álomsziget megteremtésére koncentrálhattak. Az állatvilágot például más fajokkal is gazdagítani akarták. Elhatározták, hogy teknősparadicsomot hoznak létre. Grimshaw beszerzett néhány frissen kikelt aldabrai óriásteknőst. Ezek az állatok nagyon hasonlítanak a galápagos-szigeteki óriásteknősökre: a páncéljuk százhúsz centiméter hosszúra is megnőhet, a súlyuk néha a kétszázötven kilogrammot is eléri. 

A legfiatalabb példányokat Grimshaw a saját hálószobájában nevelgette, majd amikor már elég erősnek és fejlettnek találta őket, szabadon eresztette mindegyiket a szigeten. Hamarosan elszaporodtak, ma már legalább százhúszan élnek békében és nyugalomban. Aki sétára indul az ösvényeken vagy a tengerparton, bármelyik pillanatban szembe találhatja magát egy lassan, megfontoltan cammogó óriásteknőssel.  

Kép

Brandon Grimshaw és René Lafortune a szigeten – Forrás: Profimedia – Red Dot

A megvalósult álom  

A nyolcvanas évek elejére a Moyenne-sziget mindenben megfelelt tulajdonosa elvárásainak. A madárfüttyös nyugalom annyira betöltött mindent, hogy Grimshaw csak nagy ritkán hagyta el rövid időre. 

Elhatározta, hogy halála után sem akar máshol lenni, ezért megásta a saját sírját, és kőből egyfajta szarkofágot készített magának. 

Amikor 1981-ben maghalt az édesanyja, megkérdezte az apját, nem akar-e odaköltözni hozzá a trópusokra. A legnagyobb meglepetésére a nyolcvannyolc éves öregúr igent mondott. Az elkövetkezendő öt évet a legnagyobb harmóniában, soha korábban nem tapasztalt barátságban töltötték, majd amikor az idős férfi meghalt, Grimshaw a már elkészült sírba temette.  

Ahogy teltek az évtizedek, a környező szigeteken egymás után épültek az ötcsillagos szállodák és a méregdrága üdülőkomplexumok. Mivel Grimshaw több szomszédos szigetre is „rálátott”, figyelemmel kísérhette, hogy azokon miképp szorul háttérbe a háborítatlan, trópusi természet. Ő maga is állandó nyomás alatt állt, hogy beálljon a sorba. Mégis ellenállt: semmiféle csábítás és érvelés ellenére sem volt hajlandó feladni eredeti álmát.  

A Moyenne-sziget fenntartása ráadásul komoly összegeket emésztett föl: az erőszakosan terjeszkedő bozót folyamatos irtása, az állandó faültetés, a madarak és a teknősök etetése, a víz és az elektromos áram bevezetése hatalmas rezsiszámlákat eredményezett. Grimshaw kénytelen volt korlátozott számban beengedni a turistákat, hogy beindítsa az idegenforgalmat. Naponta csak egy-két tucat látogatót fogadott, akik jó pénzért részesülhettek a kiváltságban. Mivel még egy móló sem épült, mindenkinek a part menti hullámokon keresztül kellett a szigetre gázolnia, ahol gyakorlatilag semmiféle szolgáltatás nem állt a rendelkezésükre. 

Idővel aztán Grimshaw beadta a derekát, és engedélyezte egy étterem működését, majd alkalmazott egy helyi idegenvezetőt is, aki gondját viselte a látogatóknak, és körbevezette őket a szigeten. Grimshaw 2009-ben végleg egyedül maradt. Barátja, Antoine Lafortune, akivel hosszú évtizedekig együtt dolgozott, elhunyt. Mivel ekkor már ő maga is a hetvenes éveiben járt, egyre erősebben foglalkoztatta a sziget jövője. Folyamatosan bombázták a különböző befektetők, ő azonban minden ajánlatot visszautasított. 

Egy szaúdi üzletember ötvenmillió dollárt ajánlott a szigetért, de Grimshaw hajthatatlan maradt.

Elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra biztosítja a Moyenne nyugalmát. Addig lobbizott a Seychelle-szigetek hivatalainál és vezetőinél, amíg végül elérte a majdnem lehetetlent. A szigetet nemzeti parkká nyilvánították, ezzel világrekorderré is tették, mivel ez lett a világ legkisebb nemzeti parkja.  

A mai napig is legföljebb napi háromszáz turista teheti a partra a lábát. A csend és a nyugalom megmaradt, az egyetlen szerény étterem mögött a gondnok kunyhója áll. Ennyiből áll a sziget infrastruktúrája. Brendon Grimshaw 2012-ben halt meg, holttestét édesapja mellé helyezték el, abba a sírba, amelyet még ő ásott korábban. Élete utolsó percéig vallotta, amit egy 2010-es dokumentumfilmben mondott a szigetről: „Isten a tulajdonos, én csak a gondviselő vagyok.”  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.