Rettegés, ami elszigetel – élet a pánikbetegségen innen és túl

Sosem felejtem el, hogy az egyéves státuszon a védőnő úgy búcsúzott el, hogy „majd most kinyílik a világ”, és ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy éreztem, magunk mögött hagyhatunk egy nehéz időszakot.

Se ő, se én nem tudhattam, hogy néhány hét múlva beüt a covid, és hosszú hónapokra a saját lakásunk foglyai leszünk. 

Belegondolni is fura, hogy ez valóban megtörtént velünk. Leszoktam a tömegközlekedésről, a vásárlásról, a társaságról, úgy egyáltalán arról, hogy emberek közt legyek. A mindennapjaim részévé vált a szorongás – hogy fogalmunk sincs, mibe csöppentünk bele, meddig fog tartani, lesz-e még normális életünk, és hogy egyáltalán nincs a kezünkben az irányítás.

Amikor a járvány elcsitulni látszott, újra várandós lettem. Épp annyira volt még a levegőben a vírus okozta pánik, hogy a kismamákat minden téren óvatosságra intették, így hát maradt az alibim, miért nem megyek boltba, miért nem megyek emberek közé, miért gubózok be folyamatosan. Ez olyan jól ment, hogy saját magam is csak lassan vettem észre, hogy olyan szorongás lett úrrá rajtam, ami megakadályozza, hogy normális életet éljek.

A tüneteket, amelyeket általában a boltban – ha mégis muszáj volt bemennem – vagy a buszon éreztem, eleinte a terhesség számlájára írtam. Elgyengülés, heves szívdobogás, izzadás. A látásom is megváltozott, mintha nem tudtam volna fókuszálni, és mindent megtettem, hogy azonnal kijussak a szituációból. 

Kerülni kezdtem azokat a helyeket és helyzeteket, ahol rám tört ez a borzalom. És egyre több ilyen lett.

Aztán megszültem a második gyerekünket. Újabb gyermekágy, újabb szenzitív időszak. Újabb élethelyzet, ami elfedte, hogy tulajdonképpen pánikbeteg vagyok.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Ahogy telt az idő, eljutottam oda, hogy nem volt olyan bolt, ahova betettem volna a lábam, egyáltalán nem tömegközlekedtem, nem ültem volán mögé, és az életterem is kezdett beszűkülni, egyre kevesebb hely volt, ahová szívesen mentem el otthonról. Saját magam bénítottam le azzal a gondolattal, hogy rám tör a pánik valahol, elvesztem az uralmat a saját testem felett. És hiába tudtam az agyammal, hogy „ez csak pánikroham”, teljesen leépíttette az önbizalmamat az, hogy képtelen vagyok olyan átlagos dolgokat megtenni, amikre minden más normális felnőtt ember képes. 

Egy ponton betelt a pohár, elegem lett a kifogásokból, a szégyenérzetből, és beszélni kezdtem erről. És kiderült, hogy nem vagyok egyedül, nagyon nem. A közvetlen környezetemben is sokan tudták és értették, hogy miről beszélek, éltek már át hasonlót. De ezt mindenki cikinek érzi, és prímán maszkol. Ahogyan én is. 

A covid, a háború, a klímaváltozás és az apokaliptikus képek – amiket a média elénk vetít – hatalmas mértékű szorongást keltenek a mai emberekben. 

Ez megspékelve egy-egy nehezebb élethelyzettel vagy erősebb hormonális változással – mint amilyet a terhesség vagy a szülés utáni időszak hoz – könnyen felborítja az embert.

Terápia és hatalmas elszántság kellett, hogy megálljak a lejtőn, és felfele induljak vissza, oda, ahonnan jöttem. Ahol nem jelentett gondot beugrani a boltba kenyérért, ahol nem kellett vészforgatókönyveket gyártani arra az esetre, ha… Ahol szabadnak és teljesnek éreztem magam, ahol nem rándult görcsbe a gyomrom olyan dolgoktól, amik azelőtt örömöt jelentettek.

És hol tartok most? Rövidebb távokat már vállalok autóval – akár a gyerekekkel is –, kisebb bevásárlásokat megoldok egyedül, és három év után megvettem az első Budapest-bérletem. Még nem értem el a kitűzött célt, de azt hiszem, jó úton járok. Bontom le a falakat, amiket magam köré építettem, és ha nekem sikerül, neked is sikerülni fog.