Ha leteszi a szert, nagy az üresség, ezért kell a közösség – Hogyan szerveződik újra a felépülő függő élete?

Csodálatos érzés lehet elégedetten hátradőlni, amikor egy függő gyógyulttá válik, és visszatérhet az életébe, ott folytathatja, ahol elakadt.

Tóth Balázs: Inkább a felépülő függő kifejezést használom, mert a függőség egy olyan betegség, ami nem gyógyítható, de tünetmentessé tehető. Úgy érdemes tekinteni rá, mint az allergiára, ami, ha egyszer megjelent, akkor nem szabadulunk tőle. Egy allergiás ember súlyos állapotba kerülhet, ha az allergiát kiváltó anyag bejut a szervezetébe, de ha ezt elkerüli, teljes életet tud élni. Amikor valaki már elkezdte a felépülést, elkötelezett a józanságra, azon dolgozik, hogy újjászervezze az életét, akkor a családjának is alkalmazkodnia kell ehhez a változáshoz. Ha még mindig úgy kezelik, mint egy tehetetlen embert, akiben nem lehet bízni, vagy aki nem vállal felelősséget önmagáért sem, akkor lehet, hogy egy idő után visszaveszi a korábbi szerepét, megfelel az elvárásoknak, és újra inni kezd. 

Ha sikerül leküzdeni a függés szomatikus okait, akkor sem csak az a feladat, hogy ellen kell állni a sóvárgásnak? 

Tóth Balázs: Nem, az önmagában kevés. Át kell alakítanunk a gondolkodásunkat, a szokásainkat, a kapcsolatainkat, a problémákhoz való viszonyunkat. Ha valaki azt gondolja, hogy néhány hét vagy hónap szermentesség után ő már „leszokott”, csalódni fog. Amíg veszteségnek érzi a szer elhagyását, vágyakozik utána, például szomorú, hogy mások sörözhetnek, ő pedig nem, addig nem indult el az a belső változás, amire szükség van a tartós józansághoz. Majd, ha őszintén azt tudja mondani, amikor társaságban megkínálják alkohollal, hogy „köszönöm, nem kérek, szeretek józan lenni”, akkor már jó úton halad.

Hogyan szerveződik újra egy felépülő függő élete? Akinek addig minden napja a függésről szólt, a szer nélkül ki ő? 

Tóth Balázs: Amíg valaki úgy tekint magára, hogy ő a szer által lesz elégedett, a szer adja neki a nyugalmat, a mindennapi örömöt, addig nagyon nehéz azt letenni. 

Amikor változtatni szeretnénk valamilyen szokásunkon, először a magunkkal kapcsolatos meggyőződéseinken kell változtatnunk. 

Például valaki azt gondolja, a napi stresszt csak az este elfogyasztott alkohol tudja oldani. Ezt a meggyőződését kell megváltoztatnia, úgy, hogy megkeresi azokat a tevékenységeket, amik oldják a feszültségét, és az ivás helyett azokat végzi. Mondjuk elmegy futni, meditál, zenét hallgat, talál egy közösséget, ahol jól érzi magát. Ha ezeket beépíti az életébe, akkor egy idő után ezek fogják meghatározni őt, és nem a mindennapi ivása. Idő kell, míg ez rutinná válik, de a jó szokásokra ugyanúgy rá lehet szokni, mint a rosszakra. Ez egy belső munka, meg kell tanulnia, hogy mit kezdjen a szomorúságával, mit kezdjen az örömével, az idejével, az unalmával, a csalódottságával, azokkal a helyzetekkel, amik addig az iváshoz kötődtek. Ez nem egy szenvedéssel és lemondással kikövezett út, hanem csodálatos élmény, a szabadság útja. A józan élet színesebb, teljesebb, valódibb, ennek megtapasztalása a legjobb dolog, ami történhet vele. 

Az emberek közötti kötelékek meggyengülése, a magány mennyire állhat a függés hátterében? Ha a függés is elszigetel, mi történik a leszokás után az addigi kapcsolatokkal?

Tóth Balázs: A függők sokszor magányos emberek. A szert az őszinte, intim kapcsolatok pótlására használják, így nem olyan nehéz erre rászokni. Ha valaki leteszi a szert, akkor viszont meg lehet tanulni, hogy nem kell magányosnak lenni. Van közösség, ahol elfogadják, szeretik, kíváncsiak rá, ahol ő számít. Kapcsolatában sérült ember a függő, és kapcsolatban, közösségben is gyógyul. Nem mindenki megy rögtön közösségbe, sok kliensünk előbb egyéni terápiában válik képessé erre a pillanatra. Nem is muszáj a mi közösségünkbe mennie, megtalálhatja a saját közösségét, a saját embereit, akikhez tud kapcsolódni. Persze, az jó, ha ez nem a kocsmai közösség, mert ott nehéz a józanságot fenntartani. 

Lehet, hogy változnia kell a szakmai nyelvnek is: lehajoló gesztus helyett közösségi tanulásról kellene beszélni? A függésből való gyógyulás során a segítőmunka egyfajta közösségépítés lesz? 

Nagy-Kapás Rita Szilvia: A segítés elsősorban egyéni folyamat.

Mi abban segítjük a felépülésben lévő függőket és a hozzátartozókat, hogy képessé váljanak kapcsolódni másokhoz, új közösségekhez. 

Beszélgetünk azokról a nehézségekről, illetve örömforrásokról, amik tudják segíteni a személyes fejlődésüket. Ehhez pedig hozzátartozik, hogy közösen keresünk számukra egy olyan biztonságos közeget, ahol ki tudják fejezni az érzéseiket, meghallgatásra találnak, képviselni tudják az értékeiket, igényeiket. Emellett pedig egy új közösséghez csatlakozás előtt megbeszéljük, hogy miről is szól egy közösség, hogyan épül fel, illetve, hogy lesznek olyan helyzetek és emberek, akikkel nem feltétlenül fognak egyet érteni. Ebben az esetben fontos, hogy képesek legyenek megérteni, mit gondol a másik ember az adott dologról.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Miért van szükség ehhez közösségre? Miért nem ülhetek otthon, nézhetem a megfelelő témájú filmeket, és húzhatom ki a hajamnál fogva magamat a mocsárból? Mit tud a közösség, amit én nem?

Nagy-Kapás Rita Szilvia: Az ember társas lény, ez az élmény evolúciósan belénk van kódolva. A közösségbe azt tudjuk beletenni, ami az erőforrásunk. A felépülő függő is közösségben tudja kibontakoztatni a talentumait, az életútját megosztani, megértésre találni, közösen gondolkodni. A közösségnek megtartó ereje van. Azt viszont érdemes szem előtt tartani, hogy egy toxikus közösség is válhat meghatározóvá a tagjai számára. Munkatársaimmal nap mint nap találkozunk olyan élethelyzettel, ahol egy destruktív közösségi helyzet benntartja az egyéneket a függő folyamatban, félelem tölti el őket, ha a közösségüket el kell hagyniuk, és egyfajta hiányt és izoláltságot élnek meg, ha ők távolodnak el egy közösségtől. 

Ha egyedül nézünk egy filmet, annak van egy hátulütője: a film nem válaszol. Küld egy üzenetet, amit nincs kivel értelmezni, így nincs párbeszéd. 

Mi történik bennünk a közösség hatására?

Nagy-Kapás Rita Szilvia: A legfontosabb a bizalom kialakulásának lehetősége, a minták, amiket követhetünk vagy elvethetünk, a közös identitás és annak a megtapasztalása, hogy a saját világunk alakítói lehetünk. Ebben tanulhatunk szabályokat, lehetnek példaképeink, kaphatunk ötleteket. Egy közösség hatására az egyén megtapasztalhatja, hogy nincs egyedül az adott élethelyzetében, megismerkedhet mások hiányosságaival is, fejlődhet az empátiás készsége, fokozódhat benne a bizalom. A közösséghez tartozás a személyiségünket tudja fejleszteni, az erőforrásainkat tudja növelni, emellett pedig biztonságos határokat és keretet biztosít az egyénnek.

Említetted, hogy a közösségbe a saját erőforrásainkat tudjuk bevinni. Feltételezem, hogy egy gyógyuló függőnek pont ebből lehet kevés. 

Nagy-Kapás Rita Szilvia: Viszont azzal, hogy jelen van, emlékeztetheti a többieket arra, hogy ők is voltak mélyponton, nekik is voltak nehéz pillanataik, fájdalmas veszteségeik. A gyógyuló függők elképzelhető, hogy nem is tudják, milyen erőforrásokkal rendelkeznek egészen addig, amíg el nem mennek csoportba, és ott hallhatják a többieket. Ezeknek a történeteknek a hatására és a csoporttagok visszajelzésére elindulhat egy olyan folyamat, ahol a felépülésben lévő függő újra felfedezheti önmagát. 

Tóth Balázs: Sok függő jelentéktelennek érzi magát, és ezt a romboló érzést oldja azzal, hogy iszik. Ő az az ember, aki nem oszt, nem szoroz, nem tudja megoldani az ügyeit, aki nem kapcsolódik senkihez, és ezeket a fájó élményeket oldja alkohollal. Ha valaki leteszi a szert, akkor nagyon érződik az üresség. Valaki mondja meg, hogy ki vagyok – ez a kérdés.  Erre kell a közösség. Itt mindenki nyertes, mindenki értékes. 

Valóban ennyire ritka kincs az, hogy valahol elfogadják az érzéseinket?

Tóth Balázs: A függőknél hihetetlenül ritka, hiszen ők gyerekként ritkán kapták meg a feltétel nélküli elfogadást. 

Akit feltétel nélkül elfogadnak, annak nemcsak a pozitív érzéseit fogadják el, hanem a negatívokat is, például a haragját, a szomorúságát, a sértettségét is. 

De ha például egy kisfiúnak azt mondják a szülei, hogy „a jó fiúk nem mérgesek”, akkor a gyermek annyira szeretne megfelelni a szüleinek, annyira szeretne „jó fiú” lenni, hogy leválasztja magáról a dühét, úgy kell tennie, mintha az nem létezne. Szülőként akkor járunk jó úton, ha nem utasítjuk el a gyerekünk kritikusságát, a haragját, hanem megnevezzük és elfogadjuk. Ez nem azt jelenti, hogy a gyerek minden kívánságát teljesíteni kell, lehet azt mondani: „Megértem, hogy most dühös vagy, mert nagyon szeretnéd ezt, de sajnos nem tudom teljesíteni.”

Akit nem fogadnak el teljesen, annak önmaga egy részét kell megtagadnia, ezért nem tudja magát teljesnek érezni. Kivéve, amikor a szert használja, akkor ugyanis fellazul a kontrollja önmaga felett, és végre átélheti a megtagadott részeit. A jó közösség viszont azt mondja: elfogadlak a dühöddel, sértettségeddel, szomorúságoddal és mindazzal együtt, amit nem szeretsz magadban, ezekkel együtt vagy értékes és nagyszerű ember. Ha ezt ő elhiszi, és előbb-utóbb biztosan elhiszi, akkor visszaveszi a megtagadott érzéseit, és újra egésznek érzi magát alkohol vagy más szerek nélkül is. Ez a folyamat nem egyik napról a másikra megy, de működik. 

Nincs ennek egy kicsit csapatépítéshez hasonló íze?

Tóth Balázs: Ez messze áll a csapatépítéstől. 

Az Anonim Alkoholisták első közösségét két alkoholbeteg hozta létre, akik ismerték egymást, próbáltak józanok maradni, de mindig megbuktak. Beszélgetéseik során fogalmazták meg azt, hogy amíg beszélgetnek, nem jelentkezik a sóvárgás. 

Ez a csupán kétfős közösség megtartotta őket, és így csatlakoztak melléjük egyre többen. Ez alulról jövő, szerves kezdeményezés volt, nem mesterséges felépítmény. 

Isten is közösségben működik. Te ezt hogy látod? 

Tóth Balázs: Van egy nagyon érdekes könyv, egy ferences szerzetes írta, Richard Rohr, a címe: Az isteni tánc. A könyv elején a szerző az orosz festő, Andrej Rubljov Szentháromság-ikonjáról ír. Az ikonon három alak ül egy asztalnál, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Az asztalnál azonban van egy negyedik hely is, ami üres, és az egyik alak erre a helyre mutat, mintha a nézőt invitálná: gyere közénk, legyél részese a közösségünknek. Az emberi közösség ilyen értelemben lehet a Szentháromság képmása, egy élő, dinamikus kapcsolaté. Ülünk az asztalnál, és beszélgetünk.