Viharos válások és öngyilkosságok egy házasoknak szóló társkereső bukása után – Az Ashley Madison-jelenség

„Az élet rövid. Lépj félre.” Így hangzott az Ashley Madison házasoknak szóló társkereső portál jelmondata, amely világszerte emberek tízmilliót szólította meg. Az oldal fókuszában olyan férjek és feleségek álltak, akik nem voltak elégedettek a kapcsolatukkal – különös tekintettel a szexuális életükre –, ám pusztán emiatt nem szerették volna felbontani azt. Diszkréciót és maximális titoktartást ígérve az online felület lehetőséget biztosított arra, hogy a környékükön élő partnerekből válogassanak, akiknek a személyes adatait, fényképeit, preferenciáit megtekinthették a profiljukon. 

Mivel az oldalt többségükben férfiak használták (busás összegért cserébe), a cég oly módon igyekezett bevonni a női érdeklődőket, hogy számukra ingyenessé tette a szolgáltatást.

2015-ben azonban hekkertámadás érte az oldalt, és a titoktartásról elhíresült cég felhasználói listája nyilvánosságra került.

A Netflix legújabb dokumentumfilmje ezt a történetet mutatja be, egykori felhasználókat, csalódott házastársakat és a cég alkalmazottait megszólaltatva. 

Kérdés, hogy mi inspirálta az alkotókat, hogy filmet készítsenek valamiről, ami tíz évvel ezelőtt történt. Joggal vetődik fel a gyanú, hogy a háromrészes minisorozatban egy ügyes reklámfogással találkozunk, az egyik alkalmazott ugyanis nyíltan beismeri, hogy a botrányok és kritikák marketingszempontból kifejezetten hasznosnak bizonyulhatnak. „A lényeg, hogy beszéljenek rólunk.” Talán hibázok azzal, hogy most magam is így teszek, ám a sorozatban több olyan állítás elhangzik, amikre fontosnak tartom, hogy reagáljunk.

A házasság valóban lehet nehéz, de ez nem a megcsalásra indok, hanem a segítségkérésre

A dokumentumfilm több olyan személyt is megszólaltat, aki valamilyen formában érintett volt a botrányban: vagy azért, mert megcsalták, vagy mert ő maga döntött úgy, hogy regisztrál a társkeresőre. Az egyik gondolat, amely a nyilatkozatok elején ismétlődik – hol mentségként, hol őszinte megdöbbenésnek hangot adva –, hogy a házasság nehéz. A válási statisztikákból ítélve, azt gondolom, sokan tudnak azonosulni az állítással, és valljuk be, nem ok nélkül. 

Egy olyan kötelékről beszélünk, amellyel kapcsolatban rengeteg illúzió és hollywoodi forgatókönyv él az emberekben, ám hogy milyen nehézségek vetődhetnek fel egy kapcsolatban (és azokkal hogyan küzdhet meg egy pár), már ritkábban hangzik el. Ez nem mentség a hűtlenségre, inkább egy jelenség, ami belejátszhat abba, miért elégedetlenek ennyien a házasságukkal. 

Mert másra számítottak. Mert nem esett szó arról, hogy a szürke hétköznapok bizony elérkeznek. Mert a nehézségek felkészületlenül érték őket. Mert azt gondolták, hogy a házasság kizárólag róluk szól. 

Az igazság ellenben az, hogy a házasság néha valóban nehéz. Áldozatot követel, lemondást és kompromisszumokat. Ám a küszködés segítségkérést indokol, nem megcsalást. Utóbbi nem megoldás, tévedés annak tekinteni. 

Képkocka a filmből – Forrás: Netflix

Valóban jótékony hatással bírhat egy házasságon kívüli viszony?

A cég alkalmazottai rendre azzal érvelnek, hogy nem állt szándékukban házasságokat tönkretenni, sőt! Noel Biderman egykori CEO például meggyőződéssel állítja, hogy egy affér kifejezetten jótékony hatással bír a megfásult kapcsolatokra. Szépen cseng, mégsem elég meggyőző az állítás. Miért? Mert az állítólagos terápiás hatást a moralitás fölé helyezi. Azaz, ami bármiféle pozitív változást eredményez, az helyes, ami negatívat, az helytelen. A valóság azonban más elvek alapján működik. Egy tevékenység járhat rövid távon pozitív következményekkel, ám attól még nem feltétlenül jelenti, hogy helyes is. 

Például, ha valaki feszültségoldás céljából drogokhoz nyúl, talán átmenetileg valóban eléri a kívánt hatást, mégsem neveznénk az ilyen fajta „gyógyírt” valódi megoldásnak. Érdemes lehet definiálni, hogy mit értünk jótékony hatás alatt, hiszen minden olyan „haszon”, ami hazugságra és a bizalom lábbal tiprására épül, hamis. Úgy is mondhatnánk, hogy a másik fél aligha egyezett volna bele abba, hogy ilyen borsos áron „fejlődjön” a kapcsolata. 

Az is több mint valószínű, hogy a cél más eszközökkel is elérhető lett volna, például párterápiával és tudatos munkával – ám ezt mindhárom epizód elfelejti megemlíteni. 

Egy másik problémás üzenet, amit a sorozat közvetít, hogy érdemként kezeli, amikor valaki hűtlen, de nem bontja fel a házasságát. Nem állítom, hogy aki megcsalja a párját, az valójában nem szereti. Amellett sem érvelek, hogy a megcsalást automatikusan válás kell, hogy kövesse. Azonban visszaélni a másik bizalmával nem hasznos, és nem is érdem. Ami igazán dicséretes, és valóban jótékony hatást gyakorol egy házasságra, az az odaadás és a megbecsülés, nem a hazugságok.

Szükséges volt-e a felhasználók megszégyenítése?

A második epizód során a szereplők arra reflektálnak, hogy vajon mennyiben volt etikus a nyilvánosság fokozott érdeklődése a kiszivárgott felhasználói lista iránt. Tekintve, hogy a nevek megjelentetése tragikus öngyilkosságokhoz és számtalan házasság felbomlásához vezetett, felvetődik a kérdés, hogy valóban szükség volt-e a megszégyenítésre. Azt gondolom, a válasz komplexebb annál, mint hogy igennel vagy nemmel feleljünk.

Tagadhatatlan, hogy a káröröm egyszerre szolgálhat szórakoztató célokat és lehet hatalmi eszköz, ám ez a történet látszólag többről szólt. Egyházi személyek, politikusok, köztisztviselők éltek egy olyan szolgáltatással, amely éppen azok szemében tette őket hiteltelenné, akiknek a szolgálatára szerződtek. Egész tömegek sérültek, csalódtak és inogtak meg a bizalmukban, s érthető módon felelősségre akarták vonni azokat, akik ebben szerepet játszottak. 

A felelősségre vonást pedig egy dolog különbözteti meg a kárörömtől: a bűnbocsánat lehetősége. Az, hogy készen állunk második esélyt adni annak, aki bánja a tettét. Elszámoltatás nélkül nincs őszinte bocsánatkérés sem, amit viszont joggal vártak azok, akik becsapva érezték magukat. Az, hogy ez a folyamat az érintettek számára szégyenérzettel járt, nem a társadalom hibája, hanem inkább az adott tevékenységben keresendő. 

Hiszen, ha a tettük büszkeségre adott volna okot, nem egy anonim, teljes titoktartást biztosító oldalt választottak volna. 

A szégyent nem a társadalom generálta, hanem az emberi együttélés kezdeteitől létező morális kategóriák. Mert nem minden relatív, és ezt pontosan érezzük. Létezik helyes és helytelen, s a megcsalás emberemlékezet óta az utóbbi kategóriába esik. A szégyen tehát alapból ott volt, ezért is volt szükség a titkolózásra. 

Ilyen esetben nem a társadalom érzékenyítése jelenti a megoldást, hanem az alapvető erkölcsi normák megerősítése és betartása. Mindenki hibázhat, gyarló emberek vagyunk. De nagy különbség van aközött, hogy a legjobb szándékunk ellenére beleszeretünk valaki másba, vagy tudatosan regisztrálunk egy házasoknak szóló társkeresőre.  

A dokumentumfilmben az Ashley Madison alkalmazottai jellemzően hárítják a felelősséget, inkább a hekkert és a médiát vádolják. Azonban fontos látni, hogy egy olyan portálról beszélünk, amely látszólag azt a „nemes” feladatot vállalta magára, hogy ítélkezés nélkül kielégítse az emberek elnyomott vágyait. Ami lefordítva annyit jelent, hogy teret adott a hűtlenségnek, a hazugságnak és a hálátlanságnak. Nincs az a kapcsolat – romantikus, baráti vagy kollegiális –, ami ezek bármelyikéből profitálna.