A Kennedy lány brutális agyműtétje, amelyet évtizedekig titkoltak
Ha egy nagy hatalmú családnak „problémás” gyereke születik, az gyakran tragikus következményekkel jár. Ez történt Rosemary Kennedyvel, a későbbi amerikai elnök húgával is, akit fogyatékossága miatt a világ egyik legkegyetlenebb műtéti eljárásával szinte élőhalottá tettek, majd szégyenükben elrekesztettek egy pszichiátriai intézményben. Olyan sikeresen, hogy a világ évtizedekig semmit nem tudott az egészről.
Barbarizmus az orvoslásban
Az 1949-es Nobel-díj átadóünnepségén egy karakteres arcú portugál férfi vette át a Fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat. António Egas Moniznak hívták, és több más eredménye mellett ő dolgozta ki az első olyan eljárást, amelynek során radioaktív kontrasztanyag befecskendezésével láthatóvá váltak az agy belső erei. A díjat azonban nem ezért kapta, hanem egy olyan módszer kidolgozásáért, amelynek következtében később sok százan meghaltak, és több tízezer ember nyomorodott meg egy életre.
Ez az eljárás egy lobotómia nevű műtéti beavatkozás volt. Olyan, ideg- és elmeproblémákkal küszködő emberek „megsegítésére” dolgozta ki, akiken az orvostudomány akkori állása szerint már nem lehetett segíteni. A gyakorlatban ez akár elmebeteg, akár egyszerűen csak nehezen kezelhető vagy depressziós pácienseket jelentett, akiket a családtagjaik nehezen tudtak elviselni, ezért valamiféle látványos csodamódszert kerestek. Moniz skizofréniás betegeken próbálta ki a technikát, mivel gyakran az ön- és közveszélyes, erőszakos rohamokkal járó skizofrén állapot kezelésére akkoriban nem létezett megfelelő módszer.
Ugyanakkor ez a „varázslatos” kúra a mai ésszel szinte felfoghatatlanul barbár volt.
Két lyukat fúrtak a páciens koponyájába, alkoholt öntöttek a homloklebenyre, hogy elpusztítsák az idegeket, majd üreges tűkkel – gyakorlatilag találomra – eltávolították az agy egyes részeit.
A szerencsésebbek túlélték, és viszonylag kezelhető károsodásokkal átvészelték a beavatkozást, sokan belehaltak, a többség azonban önálló életvezetésre képtelenül, elmegyógyintézetben vegetálta végig a hátralévő életét.
Az első ilyen műtétet Moniz 1935-ben hajtotta végre, és ettől kezdve – akármilyen értelmetlen és félelmetes volt – hamar népszerűvé vált. Az elmebetegségek stigmája olyan erősen befolyásolt mindenkit, hogy az érintett családok elkeseredésükben bármilyen radikális megoldást hatalmas megkönnyebbüléssel fogadtak. A legtöbben nem gonoszságból küldték a családtagjaikat a műtőasztalra, nem megszabadulni akartak tőlük, hanem őszintén bíztak ebben a csodakúrának tekintett új eljárásban.
„Hiba” a Kennedy-gépezetben
A viselkedészavarok és az elmebetegségek persze a leggazdagabb és a legnagyobb hatalmú családokat sem kímélik. Így történt, hogy az amerikai arisztokrácia csúcsragadozói, a Kennedy klán tagjai is szinte megoldhatatlan dilemmával találták szemben magukat. Joseph Kennedy és a felesége, Rose 1918-ban várta a harmadik gyermekük, Rosemary születését. Két ígéretes fiuk már volt, így örömmel fogadtak egy kislányt is, a szülés azonban nem a várakozásoknak megfelelően zajlott.
A szülészorvos nem ért idejében a család házához, mivel az éppen dühöngő spanyolnáthajárvány foglalta le minden percét. A vajúdás alatt mindössze egy ápolónő tartózkodott a kismamával, és rémületében mindent megpróbált megtenni, nehogy egyedül kelljen levezetnie a szülést.
Mintha valami morbid humorú anekdota szereplője lett volna, arra utasította Rose-t, hogy minden erejével szorítsa össze a combját, és ne engedje megszületni a gyereket.
Ez persze csak ideig-óráig működött, így egy idő után minden egyes tolófájáskor erővel nyomta vissza a csecsemőt az édesanya testébe. Ez a küzdelem két óra hosszat tartott, így mire megérkezett az orvos, a kis Rosemary oxigénhiányt szenvedett.
A fejlődésében hamar megmutatkoztak a hiányosságok. Kétévesen még nem tudott felülni, járásról hároméves koráig pedig szó sem volt. Iskoláskorára kiderült, hogy komoly hiányosságai vannak, így a tanulással is nagyon lemaradt. Iskoláról iskolára küldözgették abban a reményben, hogy valahol majd csak beleverik a gyerek fejébe a szükséges tudást – nem sok eredménnyel.
A családfő, Joseph Patrick Kennedy nem az az ember volt, aki jó néven vette a lányától a fogyatékosságát. Magas társadalmi státuszú üzletemberként dominálta a család életét, és már fiatalon óriási vagyont szedett össze. Huszonöt évesen egy bank elnök-vezérigazgatójaként tevékenykedett, az I. világháborúban pedig az amerikai hadihajók gyártása körüli üzleti vállalkozásokba fektette a pénzét.
Megismerkedett Franklin Delano Roosevelttel, a későbbi elnökkel, miközben – meg nem erősített források szerint – alkoholcsempészettel is foglalkozott. Tőzsdeügyletei is rengeteg pénzt hoztak a konyhára, és még a nagy világgazdasági válságból is megerősödve került ki, mivel az összes, rendelkezésére álló bennfentes információt vagyonszerzésre használta fel.
Sok küzdelem és egy kis remény
A kis Rosemary ehhez képest nem nézett túl ígéretes jövő elé. Az iskoláiban bukdácsolt, és az egymás után születő fiatalabb testvérei lassan mind megelőzték őt. Hiába járatták a többiekkel együtt elit magániskolákba, semmi nem segített. Nehézségei voltak a mozgáskoordinációjával, és nehezen tanult meg tányérról, késsel-villával enni. Rövidesen már fogyatékos gyerekeknek fenntartott iskolába járatták, ahol a társas viselkedés normáit megtanulta, de ennél nem sokkal jutott tovább. Ráadásul a saját képességei miatti frusztrációja egyre gyakrabban dührohamokat okozott, amiket nehezen tudtak kezelni.
Pszichológusokhoz járatták, nyugtatózták, iskoláról iskolára hurcolták, ő pedig minden erejével azon volt, hogy megfeleljen az apja teljesíthetetlen kívánalmainak.
A családja kifelé azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy Rosemaryvel minden rendben van. Mivel nagyon szép lány volt, könnyedén mutogathatták a nagyközönségnek és a sajtónak is. Társas eseményekre járt, és azt híresztelték róla, hogy óvónőnek tanul. Ha kellett, lelkes és intelligens hangzású leveleket mondtak neki tollba, amiket ő hűségesen lekörmölt, majd elküldték őket a sajtónak. Miközben a valóság az volt, hogy a fiatal nővé érett Rosemaryt vállalhatatlan viselkedése miatt az utolsó magániskolából is eltávolították.
Ebben az élethelyzetben érte a családapát élete legkomolyabb megtiszteltetése: kinevezték az Egyesült Államok nagykövetének az Egyesült Királyságba. Itt Rosemarynek újabb iskolák és frusztrációk után végre sikerült beilleszkednie. Egy, az akkoriban hipermodernnek számító Montessori-módszerrel tanító iskolába íratták, ahol Rosemary végre kibontakozhatott. Nem erőltették semmire, hagyták a maga tempójában haladni.
Segített a kisebb gyerekek ellátásában, és az iskola mindennapi munkáit végezte. Szabad idejében bálokra, estélyekre, színházi előadásokra járt, ahol az emberek megcsodálhatták a szépségét. A dührohamok megszűntek, boldog volt, a brit nagyközönség imádta, a sajtó a tenyerén hordozta. Úgy tűnt, megtalálta azt a közeget, amelyben a legjobbat hozhatja ki magából.
A sors azonban, úgy látszik, nem kedvezett Rosemarynek. Kitört a világháború 1939-ben, a család pedig hazautazott Amerikába. Rosemary hiába könyörgött, nem maradhatott Angliában. Joseph Kennedy ráadásul hirtelen nagyon kellemetlen helyzetbe került, mivel Roosevelt elnök tudomást szerzett a politikai álláspontjáról.
Kiderült, hogy csodálta Hitlert, és a zsidóüldözésekkel az volt az egyetlen problémája, hogy rossz színben tüntetik fel a nácizmus rendszerét.
Antiszemita kijelentéseit már nem lehetett eltitkolni a sajtó elől, így kénytelen volt lemondani a nagyköveti megbízatásáról.
A végzetes műtét
Rosemary ezalatt minden korábbinál rosszabb állapotba került: éjjelente megszökött a bentlakásos iskolából, otthon tört-zúzott, és egy különösen vad kitörés alkalmával még a saját nagyapját is megtámadta. Epilepsziás rohamai voltak, alvajáró lett, és az egész létezése egyre kínosabb lett a családja számára. Ráadásul az apja – mivel a személyes hitelét nagyrészt elveszítette a politikai életben – minden energiáját a két legidősebb fia, Joseph és John előmenetelére fordította, így különösen kellemetlennek találta a lánya jelenlétét.
A szülők kétségbeesetten kerestek valamiféle megoldást, amelynek segítségével megszabadulhatnak ebből a csapdahelyzetből.
Már semmitől nem zárkóztak el, akár radikális módszerekhez is hajlandók lettek volna folyamodni. Ekkor ismerték meg a korabeli orvostudomány egyik szupersztárját, dr. Walter Freemant. Freeman neurológus-pszichiáter volt, aki lelkesen érdeklődött a Moniz-féle lobotómia iránt, és elhatározta, hogy a repertoárja részévé teszi. Bár semmiféle sebészi végzettsége és gyakorlata nem volt, először holttesteken gyakorolt, majd végrehajtotta élete első lobotómiáját egy hatvanhárom éves asszonyon. Alice Hood Hammattnek annyi volt a problémája, hogy szorongásos és depressziós panaszai voltak, a műtét után azonban már rohamai lettek, és örülhetett, hogy túlélte a beavatkozást.
Mire az idősebb Kennedyvel megismerkedett, Freeman elismert szakembernek számított a lobotómia területén, és készséggel vállalkozott arra, hogy Rosemaryn is végrehajtsa a műtétet. Meggyőződése volt, hogy a betegeknek egyetlen problémájuk van: túl sokat gondolkodnak, emésztik magukat a saját problémáikon.
Úgy gondolta, hogy az agyban találomra végzett metsző, kaszáló mozdulatok megszakítják ennek a gondolati folyamatnak az egységét.
1941 novemberében – enyhe bódításban – végre is hajtotta a beavatkozást Rosemaryn. Az anyjának nem is szóltak, Joseph egyedül hozta meg ezt a döntést. Amint a fiatal nő magához tért, azonnal világossá vált, hogy a végeredmény katasztrofális lett. Nem tudott se beszélni, se lábra állni. Pelenkázni kellett, és teljesen alkalmatlanná vált még a legalapvetőbb önálló cselekvésre is. Valószínűleg az egyik agyi artériáját szaggatta szét a barbár műtét, amelynek következtében súlyos agyvérzést szenvedett.
Freemant nem vonták felelősségre, ennyi rizikó benne volt minden lobotómiában. A szülők pedig menteni próbálták a menthetőt. Hosszú hónapok teltek el fizikoterápiával, amelynek eredményeképpen Rosemary meg tudott tenni néhány lépést, és szólni tudott egy pár szót. A bal oldala béna maradt, és bottal, sántikálva járt. Ennél többet azonban élete hátra lévő hatvanhárom évében nem sikerült elérni nála.
A családot ért szégyen kezelhetetlennek tűnt. Rosemaryt titokban egy eldugott pszichiátriai szanatóriumba szállították a családtól ezerhatszáz kilométernyi távolságra. Az apja saját házat építtetett neki az intézmény területén. Két apáca viselte gondját, és egy sofőr szállította saját autóján. Ebből az őrizetből azonban már soha többé nem került ki. Az anyja megfeledkezett róla, húsz évig meg sem látogatta, az apja soha. Húsz évig a saját testvérei sem tudták, hol van, és majdnem harminc év telt el, mire először kihozatták az intézményből, hogy részt vehessen egy-egy közös programon. A család kiterjedt levelezésében többé nem szerepelt; úgy kezelték, mintha nem is létezett volna.
A világ csak negyvenhat évvel később, 1987-ben szerzett tudomást a lobotómiáról.
Walter Freeman a műtét kudarca után sem gondolta úgy, hogy el kellene gondolkodnia. Ellenkezőleg: „forradalmasította” az eljárást. Ahelyett, hogy koponyát lékelt volna, hamarosan már a betegek szemüregén át, a szemgolyó fölött, a szemfenék papírvékonyságú csontlemezén keresztül hatolt be az agyba. Ehhez egy otthoni jégvágót használt. Az eljárását transzorbitális lobotómiának nevezte, a köznép azonban inkább jégvágós lobotómiaként emlegette. Így minden sokkal gyorsabban és kevesebb vesződséggel történt.
Utazóorvos lett belőle, aki saját, Lobotomobil nevű teherautójával szállította a hevenyészett műtőjét, járta Amerika útjait, megrendelésre érkezett, és naponta akár húsz-huszonöt lobotómiát is elvégzett. Egy beteggel nagyjából tíz perc alatt végzett. A legfiatalabb páciense egy Howard Dully nevű tizenkét éves kisfiú volt, akire dühös volt az apja, mivel „sokat álmodozott”, és „engedetlen volt”. Mire az ötvenes években a lobotómia csillaga elkezdett leáldozni, Freeman már több ezer embert lobotomizált. Ekkor abbahagyta az operálást, és pszichiátriai magánpraxist nyitott Kaliforniában.
Rosemary Kennedy hosszú évtizedekig, csöndesen, észrevétlenül élte a mindennapjait, miközben a család viharos időket élt meg. A legidősebb fiú, Joseph meghalt a világháborúban, aztán 1961-ben John amerikai elnök lett, a testvére, Robert főállamügyész, majd elnökjelölt. Mindkettőjüket meggyilkolták. Az idősebb Joe Kennedy kilenc gyermeke közül összesen négyet temetett el, mire 1969-ben agyvérzésben meghalt.
Rosemary nyolcvanhat éves koráig, 2005-ig élt. Amikor meghalt, az apja és az anyja mellé temették. Még halálában sem szabadult meg tőlük.
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Egy amerikai hercegnő a sosem volt aranykorból – Jackie Kennedy Onassis tragikus élete
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
