„Ami a mi korunkban érték volt, azt próbáljuk átörökíteni az ő életükbe is” – Gulyás Dénes és Szekeres Judit mesélnek házasságukról

Dénes: Amikor először találkoztunk, egyetemista voltam, Judit pedig még kislány, tizenkét-tizenhárom éves. Akkoriban együtt dolgoztam az édesapjával, Szekeres Ferenccel, aki az egyik próbán elküldött egy otthon felejtett Haydn-kottáért. Elsiettem a Villányi úti lakásukhoz, és bekopogtam az ajtón. A rácsos ablakon egy pufók, szeplős lány nézett ki, két copffal. Kiadta a kottát, és gyorsan be is csapta az ablakot. Hat évvel később találkoztunk újra, amikor én Bartók Cantata profanájának felvételén dolgoztam a Magyar Televízióban.

Judit: Kamasz lányként gyakran estem szerelembe, de nem voltam fiúzós típus. Dénest is nagyon jóképűnek találtam, aki mindehhez még tehetséges is volt. Rajtam kívül még sok nőnek tetszett – el sem tudtam képzelni, hogy engem választ. Ráadásul úgy tudtam, házas, de akkor már válófélben volt.

Dénes: Amikor a tévéfelvétel szünetében megpillantottam, egyből felfigyeltem rá az aranyszőke hajával, a tengerzöld szemével. 

Ezek csak a látható dolgok, de a lényeg abban rejlik, ami szemmel nem érzékelhető, csak érezhető.

Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy plakátkiállításon sétáltam, és egy kisebb terembe tévedve valami azt súgta, hogy nézzek oldalra, ahol egy Picasso-kép függött a falon. Judit halk szavú volt, és decensen tartózkodó, a szemében némi riadtsággal, amely előhozta belőlem a lovagot. 

Juditnak tizenkilenc éves lányként addig nem volt komoly kapcsolata, míg Dénes, befutott énekesként már túl volt egy házasságon. Hogyan csiszolódtak össze?

Judit: Dénes hihetetlenül érzékeny és lobbanékony természet – biztos vagyok abban, hogy amiatt is, mert a művészeknek más az idegrendszerük. Ezzel persze nem olyan könnyű együtt élni, de rengeteget változtunk az évek során. Másrészt úgy működhet jól hosszú távon egy kapcsolat, ha az ember nagyon szereti a másikat.

Dénes: Szerintem minden nőben lakozik egy „boszorkány”, a szó pozitív értelmében. A férfin múlik, melyik énjét hozza ki belőle, az angyalszárnyút vagy a tüzesebbet. Gyakran mondogattam tréfásan, hogy engem nem az olcsó találós kérdések érdekelnek, amelyeket azonnal meg tudok válaszolni, hanem amelyek feneketlen titkokat rejtenek, nehezen feltérképezhetők, akár álmatlan éjszakákat is okoznak és megizzasztanak. 

Tehát egymás közt is előfordultak talányok, titkok?

Judit: Kórosan őszinte emberek vagyunk, nem rejtegettünk egymás előtt semmit, mert az nagyon veszélyes tud lenni. Persze elakadások voltak a mi kapcsolatunkban is, negyvennégy év alatt háromszor, ami viszont elég jó arány. Vannak helyzetek, amiket túl kell élni, ki kell beszélni és orvosolni. Nekünk a párterápia segített, ahol kontroll mellett tudtuk megvitatni a problémákat. 

A köztünk lévő kapocs titok, amelynek feltérképezéséhez négy évtized is kevésnek bizonyult.

Az mennyire volt nehéz, hogy Dénest gyakran szólította külföldre a munkája?

Judit: A külföldi útjaira én is gyakran vele tartottam. Ilyenkor rengeteget segített az édesanyám, illetve egy szomszédasszonyra, Ilakra is számíthattunk, aki gyakorlatilag nagymamaként funkcionált a családunkban. Később néha a gyerekeket is vittük magunkkal a külföldi utakra, Amerikába úgy utaztunk ki, hogy egyéves volt a fiunk, és már vártuk a testvérét – a rémálmaimban néha megjelenik ez a repülőút. 

Dénes: Amerikában egyszer több mint fél évet töltöttem egyedül, ahol több produkcióban is felléptem különböző városokban. Gergő, a legnagyobb gyermekünk akkor volt két és fél éves. Amikor hét hónap után hazajöttem, és meglátott, azt mondta, „Bácsi!”. Akkor feltettem magamban a kérdést, vajon mennyit kell még szenvednem és fizetnem azért, hogy énekelek. Hiszen hiába a tengerentúli sikerek, a taps, mindent felülírt a gondolat, hogy ilyen hosszú ideig nem volt a fiamnak apja, ez pedig később ki fog hatni az életére. Ez mostanában szinte naponta eszembe jut. Ami segít könnyebbé tenni a terhet, az az unokánk, Marci érkezése – igyekszem neki megadni mindent, amit akkor Gergőnek nem tudtam.

Judit: Eleinte még nem volt telefonunk, Dénes pedig minden követ megmozgatott, még az akkori kulturális minisztert is megkereste, de nem tudtak segíteni. Végül szállodákból, drága pénzért tárcsáztuk egymást. Amikor pedig először töltött külföldön hosszabb időt, mindennap írt levelet, igaz, csak tőmondatokat – megesett ugyanis, hogy azzal a felirattal érkezett meg a boríték, „nemzetbiztonsági okokból egy százados felbontotta”.

A közös utazások viszont kellemes élményeket is tartogattak. 

Dénes: Montrealban dolgoztam 1989-ben, ahol a Faustot énekeltem. Az előadás előtt elkezdtem köhögni, valami ledöntött a lábamról. Telefonon Juditnak is elpanaszoltam, aki elhatározta, hogy repülőre ül, és elutazik hozzám, hogy ápoljon, de nekem nem mondta el, nehogy lebeszéljem róla. Az előadás előtt az ágyamban feküdtem, amikor kopogtak az ajtón. 

Kiszóltam, hogy nem kérek takarítást, mire Judit hangja válaszolt. Az érkezése megszépítette az ott töltött időt. 

Aztán ketten repültünk tovább Japánba, ahol újabb fellépés várt. 

Kép

Fotó: Éder Vera

Mindketten elvált szülők gyerekeként nőttek fel. Ez hogyan formálta a házasságról alkotott képüket? 

Dénes: Bennem a negyvenes éveimet taposva tudatosult, mekkora hiány, hogy már nem létezik a családi fészek a jól ismert ajtóval és kilinccsel, amelyet gyerekkoromban érintett a kezem. Rossz érzés, hogy a saját otthonunkon kívül nincs még egy hely, ahová hazatérhetek – mintha az ember gyökereiből kihúztak volna egyet a földből.  

Mindig fontosnak érezték, hogy kövessék az idősebb generáció tanításait? 

Judit: Én fiatal feleségként a már említett idős szomszédasszonytól, Ilaktól tanultam el mindent: a háziasszonyi feladatoktól kezdve a gyereknevelésig. A férjével együtt rengeteget segített. Amikor Dénes huzamosabb ideig volt távol, minden este átjöttek, amit nem éreztek kényszernek, és a jelenlétük sosem vált terhessé. 

Három gyermekük született, akiknek a zenei nevelésére is nagy hangsúlyt fektettek. Miért tartották ezt lényegesnek? 

Dénes: Egy évig igazgattam Nagykovácsiban egy alapfokú művészeti iskolát, és akik nálunk tanultak zenét, azoknak egy jeggyel jobb volt az osztályzata az iskolai tantárgyakból, mint a többi diáknak. A művészetek emellett rengeteg értékre is megtanítanak, kórusban énekelve például képessé válnak egymásra figyelni – olyan dolog ez, ami nélkül nehezen létezhet az ember. 

Dénes életében nagy próbatételt jelentett, amikor asztmás lett. Judit, hogyan tudta támogatni? 

Dénes: A betegség miatt három évig nem énekelhettem. 

Ha nincs Judit, már jó eséllyel nem a szakmámban dolgoznék. Nagyon sok múlik azon, hogy a Jóisten milyen segítőket, családot, barátokat tesz az ember mellé. 

Rengeteg művész képtelen feldolgozni, ha már nem tud úgy teljesíteni, mint korábban. Amikor néhány éve Pécsen A denevér című előadásban szerepet kaptam, reggelente feszülten gondoltam az esti előadásokra. Nem lubickoltam benne, hanem feladatot végeztem. Ekkor azt mondtam Juditnak, akinek nagyon jó füle van: „Figyelj ide, ha az éneklésem közben úgy érzed, ezt már abba kéne hagynom, biccents a fejeddel, amikor jövök le a színpadról!” A denevér után mindketten ezt éreztük. Nem szabad megvárni azt a pillanatot, amikor a közönség már csak szeretetből hallgat meg. 

Judit: Hatalmas dolog, hogy ezt Dénes fel tudta dolgozni, hiszen az éneklés volt az élete negyvennyolc évig. 

Három unokájuk is született. Hogyan élik meg a nagyszülői szerepet? 

Judit: Ugyan még van két évem a nyugdíjig, befejeztem a munkámat, hogy Orsi lányunknak tudjak segíteni. Fontosabb volt, hogy ő vissza tudjon menni dolgozni.  

Aggódós nagymama vagyok, jobban féltem az unokákat, mint annak idején a saját gyerekeinket, még nagyobb a felelősség. De a hasonló korú nagyszülő barátnőim megnyugtattak, ők is ugyanígy vannak ezzel. 

Dénes: Amikor mi vigyázunk rájuk, igyekszünk mindent úgy csinálni, ahogy a szüleik kérik. Ezt néha nehéz betartani, de számunkra szent, hiszen az ő gyerekeik, akiket ők ismernek a legjobban. Vannak nagyszülők, akik ezt nem veszik figyelembe, és mindennel elkényeztetik az unokákat, ez azonban súlyos konfliktusok melegágya lehet, emellett a gyereket is kínos helyzetbe hozzák, ha le kell tagadnia, hogy például fagyit evett a nagypapánál. 

Kép

Fotó: Éder Vera

Judit: Marci unokánk nagy kihívást jelent nekünk, mivel elképesztő szókinccsel rendelkezik – olyan dolgokat mond, amikről életemben nem hallottam! 

Egyébként azt vallom, hogy nem szabad leereszkedni a gyerekekhez, és halandzsanyelven beszélni hozzájuk, hanem úgy, mintha felnőttek volnának. 

Sokat mesélünk, olvasunk és énekelünk nekik, én például nagyapám nótáit, amelyeket aztán a két és fél éves Emma is elénekelt a bölcsiben.

Minden nagy művész művészete egyetemes harmóniát hordoz, ami katarzist ad a közönségnek, vallja Dénes. A házasságukban mi jelentette a legnagyobb katarzist? 

Judit: Nekem egyértelműen a három gyerekünk születésének a pillanata. Bevallom őszintén, nagyon sajnálom a férfiakat, amiért a szülés élményét, amely semmihez sem fogható, nem tapasztalhatják meg. Hasonlóan felfoghatatlan a köztünk lévő kötelék is. Annyi mindent megéltünk együtt, jót is, rosszat is, hogy úgy érzem, már a levegővételéből tudom, hogy mit akar mondani. 

Dénes: A katarzist az ember nem tapasztalja nap mint nap, hanem egyhuzamban negyven éven keresztül. Azt érzi, hogy az arányok a helyükön vannak, és megnyugvást ad neki, amikor hazatérve otthon van a másik mellett, biztonságban. Ma egy pár kapcsolatát sajnos az teszi figyelemre méltóvá és kívánatossá a tömegek szemében, ha minél több zűrrel, problémával van tele, míg az kevésbé érdekes, ami jól működik a rendszerben. Én viszont azt gondolom, hogy ha van két ember, aki leél egymás mellett fél évszázadot, a problémákat megoldva, ez az igazi szenzáció, és valójában mindenki erre vágyik.  

Az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. áprilisi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.