„Gyönyörű munka volt az ateizmus ellen harcolni” – Godó Mihály, a hős lelkű jezsuita élete

„Legyen áldva a Jóisten, hogy elérkezett ez a nap is, hogy Krisztusért letartóztatnak” – tört fel a hála Godó Mihályból, amikor 1952 adventjében a román kommunista hatalom letartóztatta. Testamentum című önéletrajzi kötetében úgy emlékszik vissza a gyászos napra, hogy ötvennél is több rendőrt küldtek a provinciális atya és az ő letartóztatására. Ötven kettő ellen. Bukarestbe, a Securitatéra szállították, ahol bő egy évig tartották fogva, és próbálták rávenni rendtársai elárulására. Hatvannégy ember szabadsága, élete volt a kezében. 

Minden kérdésre kitartótan csak azt válaszolta: „a papok fölött kizárólag egyházi hatóság rendelkezhet”, és ab ovo megtagadott mindenféle együttműködést. Igyekeztek megtörni, nem hagyták aludni, s csak összetett lábakkal ülhetett vaságya szélén. Éhségsztrájkba kezdett, hogy legyengítse a szervezetét, megtudta ugyanis, hogy vallató injekcióval akarják szóra bírni. A szovjetek által kifejlesztett szernek volt egy mellékhatása: a legyengült szervezetet elpusztította. 

Mihály atya annyira erőtlenné vált, hogy egy alkalommal összeesett. Többé nem hallgatták ki. Tizenhat évre ítélték.

Püspökök titkos futára volt

Hogy megértsük, miért tett meg mindent a román kommunista állam Godó Mihály megfélemlítéséért, ellehetetlenítéséért, kiiktatásáért, ahhoz ismernünk kell a jezsuita szerzetes életét, hitvallását. Godó Mihály 1913-ban született egy Aradhoz közeli községben, Kisiratoson, amely a történelmi Magyarországon Csanád vármegyéhez tartozott. Tizenketten voltak testvérek, a felnőttkort heten élték meg. Bár szülei ellenezték, 1933-ban mégis belépett a jezsuiták román rendtartományába, a szatmári újoncházba. 

Tanulmányai befejeztével Szegeden szentelték pappá 1942 májusában. Első állomáshelye Hódmezővásárhely és környékének tanyavilága volt, onnan a rend 1945 nyarán vezényelte vissza Erdélybe, Szatmárnémetibe, mert jól beszélt románul. A határon a román határőr átkutatta a zsákját, kibontotta levelezését. Rögtön az első levélben az erdélyi román püspökség köszönetével találkozott, akik hálájukat fejezték ki a szerzetesnek, mert román katonákat kezelt, ápolta lelküket. A határőr bekötötte a zsákot, és biztosította Godó Mihályt arról: jöjjön bármikor, soha nem eshet bántódása. 

A jezsuita atya ki is használta a lehetőséget: Márton Áron püspök és Mindszenty József bíboros közt közvetített üzeneteket.

Szatmáron cigánypasztorációt folytatott, majd Márton Áron kérésére Kolozsvárott lett egyetemi lelkész. A fiatalságot minden áron meg akarta óvni a kommunizmustól. Szálka lett a rendszer szemében. A román kommunista állam folyamatosan szűkítette az egyházak mozgásterét, békepapsággal szabotálták munkájukat. 1949-ben internálták a szerzetesek jelentős részét, a jezsuitákat Szamosújvárra deportálták, közel a dési ferencesekhez. 

Godó Mihályt 1952 novemberében tartóztatta le ötven rendőr, egyévi előzetes letartóztatás után hazaárulás és lázítás vádjával tizenhat évi szigorított börtönre ítélték. A jilavai börtönbe került. 

Egy pókhoz beszélt éveken át

Jilaváról Piteştibe szállították át, onnan pedig egy időre Nagyváradra, ahol egy perben arra akarták kényszeríteni, hogy egyházi személyek ellen valljon. A tárgyaláson megtagadta a vallomást, ehelyett kérdőre vonta a bíróságot: miért remélik, hogy jezsuita létére katolikusok ellen vall? „Hogy én közreműködjek ebben a véres vallásüldözésben az egyház ellen, és tanúságot tegyek azok ellen, akik egész életükben Istent szolgálták?” – tette fel a költői kérdést a bírónak. 

Visszakerülve Piteştibe ólombányában dolgoztatták, ám Godó Mihály ezt kegyként élte meg, mert a nehéz fizikai munka miatt több ételhez jutott. Közben egy alkalommal Kolozsvárra vitték, ahol a kommunisták újra rá akarták venni, hogy a paptársai ellen valljon. Esze ágában sem volt! Meg is lett a büntetése: Râmnicu Săratba, a rettegett börtönbe szállították át, magánzárkába. Szalmazsákon aludt, hideg vízben fürdött. 

Az 1956-os magyar forradalom után tovább szigorították a fogvatartási körülményeket, a rabok olyan kevés kosztot kaptak, hogy csontsoványra fogytak. 

„Valóságos csoda, hogy túléltem azokat a kínzásokat, melyeket el kellett viselnem. A börtönszabály előírása szerint csak fél esztendeig szabad tartani a rabot abban a betonteknős magánzárkában, amelyben közel 8 évet töltöttem egyedül. Ebben a magánzárkában két kecskelábon álló két deszka volt az ágy. Előfordult, hogy beöntöttek 4–5 vödör vizet a betonteknőbe és büntetésből abban kellett állni. Nem találkozhattam senkivel, arról sem tudtam, hogy meghalt az édesapám. Ott nem volt semmiféle kedvezmény, jóindulat. A soványság miatt nem tudtam aludni, rongyot kellett a lábaim közé tenni, hogy ki ne sebesedjen. Rettenetes hideg szelek fújtak ott Moldovában. Ha egyszer rákezdte, általában 13 napig tartott. Ez a kegyetlen szél hószilánkokat fújt be a cella közepéig. Minden lélegzetvétel úgy hatolt be abba a legyöngült szervezetembe, a tüdőmbe, mint a kés. Szinte a csontokig hatolt, borzasztó szenvedést okozott. Ha megkérdezték volna tőlem, melyiket vállalnám, egy napi szenvedést, vagy a főbelövést, ha a Jóistent nem bántottam volna meg, a főbelövést választom.”

Kép

A szerzetes mégis úgy emlékezett vissza erre az időszakra, hogy Râmnicu Sărat lett „szenvedéseinek szentélye”, életének a „legdrágább emléke”. „Az ember érzi, hogy mellette van az Isten, és talán ez a legértékesebb a dologban, hogy érezzük, hogy nem vagyunk rá méltók. (…) Semmi jogom nincs, hogy az Isten törődjön velem a bűneimre nézve” – mondta rabtársainak. 

Egy pók volt a legjobb barátja, amellyel hosszú ideig élt együtt cellájában. 

A sokévi nélkülözést, a hideget, az alultápláltságot megsínylette a szervezete, szívrohamot kapott. Először boldog volt, hogy meghalhat végre, majd mély bánatot érzett, hogy a halálvágy boldogsága engedetlenség Jézus Krisztus iránt, akinek még tervei lehetnek vele. A nagy betegségből magát gyógyította ki: egy 17. századi jezsuita könyvben olvasottakat alkalmazva naponta egy órát hangosan nevetett, mert a nevetés jót tesz a szívnek és a vérkeringésnek, és valóban elmúltak a szívtáji fájdalmai. A rideg körülmények más szervét sem kímélték, tüdőgyulladást és tbc-fertőzést kapott. Bukarestbe szállították egy szanatóriumba, találkozhatott végre emberekkel. És nagy kincsre tett szert: egy színész rabtársától megtanult morzézni. 

Dupla köhögés: vonal, egy köhintés: pont

A gyógykezelés után visszakerült Râmnicu Săratba, ekkor derült csak ki számára, hogy a rabok köhögéssel morzéznak egymással. Sokáig figyelt, gyakorolt magában, majd egy év után „bejelentkezett” ő is a beszélgetésbe. Az összes fogvatartott válaszolt neki. Mivel a tbc-ből nehezen gyógyult, csak egyet-egyet tudott köhinteni, a mássalhangzókat dupla köhögés helyett minden egyéb hangjelzéssel pótolta, krákogott, köpött, orrot fújt. Ez mentette meg a lebukástól, ugyanis egy idő után a börtönőrségnek is feltűnt, mennyit köhögnek a rabok, ami még akkor is furcsának tetszett, ha többségük tbc-vel küzdött. Hogy megbizonyosodjanak feltevésükről, az egyik cellába spiont ültettek, aki lejegyzetelte, miről kommunikálnak a rabok. Akiket be tudtak azonosítani, félholtra verték. 

„Cu bagajul!” (vegye a holmiját) – hangzott a felszólítás 1962 novemberében, akkor szabadult rabságából, vélelmezhetően amnesztiával. 

Szabadulása után a Securitate megpróbálta beszervezni, hogy jelentsen a hívekről – természetesen elutasította. 

Ezért lakhelyelhagyási tilalom alá esett, és egy időre a szamosújvári ferencesek fogadták be. Majd a temesvári egyházmegyénél jelentkezett munkára, Mehádiára helyezték, onnan Herkulesfürdőre. A fürdővárosban és környékén komoly lelkipásztori munkát végzett a hívekkel, mindenhol rendbe tette a templomot, a plébániát, Topleţen új templomot építtetett saját örökségéből, Şumiţán pedig kultúrházat. 

Kép

Godó Mihály a Korányi Szanatóriumban – Fotó forrása: Virt László

Gyilkosok közé zárták

Egészen 1979-ig dolgozhatott, amikor egy félreértés miatt újra letartóztatták: a román hatóság titkos rádióadásokat észlelt a környéken, amelyek közlésével a szerzetest gyanúsította. Mivel kegytárgyakat árult a híveknek (a befolyt összeget az utolsó lejig a templomra fordította), tiltott kereskedelemmel vádolták meg, továbbá azzal, hogy prédikációiban fellépett az ateizmus ellen. Újabb hat év börtönt kapott, annak ellenére, hogy kiderült: a rádióadásokhoz semmi köze nem volt. 

Gyilkosok közé zárták Bukarestben, de ahelyett, hogy megrettent volna, azt kérte, hogy közöttük maradhasson: meggyóntatta, feloldozta őket. Ebből is láthatták a fogvatartói, hogy számára a börtön nem büntetés. 1980-ban szabadult az akkor hatályos életkori amnesztiatörvénynek köszönhetően, ismét plébános lett. Idős napjaira a szentannai öregotthonba került. Néhány hónapot Budapesten töltött a Korányi Szanatóriumban, egyébként Szentannán házi lelkész volt egészen haláláig. 

Godó Mihályt nem tudták megtörni, erős szívvel viselte az összes szenvedést Istenért. Egész életében segíteni igyekezett, nem nézett nációt, vallást, társadalmi státuszt, csak az embert. „Gyönyörű munka volt az ateizmus ellen harcolni” – így összegezte életét.