„Ha 80 éves koromban is Misi leszek, az nagyon mély szeretetre utal” – interjú Boros Misi zongoraművésszel

Szoktál még James Bond-filmeket nézni?

Mindegyiket láttam már, de néha vissza-visszanézem akár a ’70-es évek filmjeit is. 1962-es az első film, és számomra lenyűgöző, hogy az azóta eltelt több mint hatvan évben hogyan változtak a szerepek, a színészválasztás és az egész film világa. Közben pedig a lényeg változatlan. 

Tudod, hogy miért kérdezem? 

Van egy sejtésem. 

Tíz évvel ezelőtt a Virtuózok bemutatkozó kisfilmjében beszéltél arról, mennyire szereted a James Bond-filmeket, és a legjobb barátoddal néhány jelenetet újra is forgattatok. Milyen volt az a Boros Misi, aki 11 évesen bemutatkozott a tehetségkutatóban?

Teljesen őszinte, abszolút önmaga. Ahogy most is. Nekem a művészet az élet. Az élet a művészet. Egyik nincs meg a másik nélkül. Természetes arcomat mutattam, amilyen most is vagyok, amilyen a színpadon is vagyok. Marcellel, akivel a kisfilmben szerepeltem, a mai napig a legjobb barátok vagyunk, majdnem egy napon születtünk. 

Az első évad után, amiben szerepeltem, húsz százalékkal megnőtt a zeneiskolába jelentkezők száma. 

A legutóbbi Virtuózokban műsorvezetői szerepet kaptam, és visszanéztük a régi felvételeket, a James Bond-os videót is. (nevet) Úgy érzem, hogy semmit nem változtam, nem is akarok változni. Amikor Fischer Annie-t, az elmúlt évszázad legnagyobb zongoraművészét megkérdezték, milyen eljátszani tízévesen meg hatvanévesen ugyanazt a darabot, azt válaszolta, hogy nincs különbség. Az alapkoncepció ugyanaz, csak gazdagodott a játéka. Én is így gondolom. 

Budapesten beszélgetünk, de Pécsről érkeztetek édesapáddal, hiszen ott él a család, eközben Münchenben is tanulsz. Hogy bírod az ingázást?

Valóban nagyon sokat utazom, ez nekem már rutinszerű, szeretem csinálni. Pécsett nőttem fel, ahol Rochlitz Andreának köszönhetően egy Bösendorfer hangszeren gyakorolok nap mint nap, emellett országszerte és a világ számos pontján koncertezem. Hivatalosan a Müncheni Zeneakadémiának vagyok végzős, negyedéves diákja, júniusban lesz a diplomahangversenyem. Budapesten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen magánórákat hallgatok, ma délután is ott lesz jelenésem. 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Milyen koncertek várnak rád a tavasz folyamán? 

Márciusban Pécsett lépek fel a Jandó Jenő-emlékkoncerten, majd Nyíregyházán a Cantemus Kórussal. Áprilisban külföldre utazom, Svájcban és Ausztriában lesznek hangversenyeim. Május 26-án pedig a Magyar Zene Házában lépek fel egy különleges programon. Annyira szép az az épület minden napszakban, hogy szeretném kipróbálni, milyen lehet délelőtti, délutáni és esti fényben játszani, ennek megfelelően próbáltam összeállítani a három koncert műsorát is. Sok mindent csinálok, de ez a természetes énem. Szokták mondani, hogy a tehetség egy dolog, de nekem kell leülnöm és gyakorolnom. Szerintem ez csak részben igaz, mert nekem nagyobb kihívás nem gyakorolni, mint gyakorolni. Szeretetet érzek a hangszerem és a zene iránt, ez automatikusan hozza magával azt, hogy szeretek gyakorolni. A felkérések kilencven százalékát el tudom vállalni. 

A zenének élek, mélyen kötődöm ahhoz, amit csinálok, ezért néha tényleg fájdalom, amikor valamire nemet kell mondanom. 

Maximalistának tartod magad? Legutóbb 2016-ban, 13 évesen adtál interjút a Képmás magazinnak, amelyben azt mesélted, hogy napi hat órát gyakorolsz. Ez most is így van?

Az egyik kedvenc élményem volt az a címlapinterjú! Van olyan nap, hogy nyolc órát gyakorolok, máskor meg kettőt. Öt–hat óra a reális, de nincs olyan, hogy ma ennyit vagy annyit kell. Maximalista vagyok, de szerintem nincsenek alapsémák: így szoktuk, így nézzen ki, így hangozzon – ezekkel én nem tudok mit kezdeni. Szokták például mondani, hogy skálázni kell. Én még életemben nem skáláztam, azt se tudom, hogy mi az. Ugyanakkor egy Mozart- vagy Beethoven-darabban megvan a helyük, a szerepük, ezért darabon belül képes vagyok akár három órán át azt az egy futamot gyakorolni. Nem is gyakorlásnak mondanám, hanem inkább a mű megismerése, elmélyülés. Most Beethoven utolsó zongoraszonátáit tanulom, beszélgetésünk előestéjén még az E-dúrt gyakoroltam, az utolsó variációs tételét. 

Nekem az a feladatom – ahogy Sergiu Celibidache román karmester mondta –, hogy van „99 nem és egy igen” egy darab esetén. Úgy jutunk el ahhoz az egyhez, hogy előtte 99-et kipróbáltunk. Kéziratokat is olvasok, játszom a darabot, és nézem mellette, hogy Beethoven miket és miért változtatott. Minden, ami hozzáad, az jó. 

Hogyan állítod össze a műsort egy hangverseny előtt?

Sok múlik a hangversenytermen, a városon, a hangszeren is, amin játszom. Itthon a nagyobb koncerttermekben már játszottam, így ismerem a termet és a hangszert. Ez olyan, mint egy nagyon jó vacsora. Lehet például Scarlatti-szonátával, vagy egy Bach-nyitánnyal kezdeni, aztán amikor a közönség már ráhangolódott, megvolt az előétel, a leves, akkor jöhet Beethoven, Brahms vagy Chopin. A szünet után a második rész már nem annyira kötött, a ráadásba pedig néha meglepetést is belecsempészek. 

Felléptél 40 ezer ember előtt a kínai Sencsenben, de játszottál itthon hátrányos helyzetű gyerekeknek is. Több mint négyszáz koncerted volt. Van közülük kedvenc?

Négyszázon már túl vagyok, édesapám vezeti a koncertnaplómat. Kínában az interneten 400 millióan követték élőben a hangversenyt. Hagonyban játszottam hátrányos helyzetű gyerekeknek, de eljutottam Erdély pici falvaiba is.

Meggyőződésem, hogy ott a világ közepe, ahol Bach van. Örülök, hogy ennyi helyre elvihetem a zenéjét. 

Előfordult, hogy többen ültünk egymás mellett egy programon, és kérdezték tőlünk, mi volt a kedvenc helyünk a világon. A többiek sorolták, hogy Dubai, New York, én erre azt mondtam, hogy Csíkszentlélek. Gyönyörű helyeken játszhattam három-négy kontinensen, de nekem ahol a zene, ott a világ közepe. Nincs kedvenc helyszínem. 

Akkor kedvenc darabod sincs? 

Mindig az a kedvencem, amelyiket éppen tanulom vagy játszom. Vannak olyan szerzők, akik közelebb állnak hozzám, például Schubert vagy Mozart, és vannak olyan darabok, amelyek lenyűgöznek, például Beethoven lassú tételei. Minden művet örömmel tanulok, a klasszikusokat éppúgy, mint a romantikusokat, a moderneket vagy Ligeti, Kurtág, Eötvös Péter darabjait.

Kisfiú voltál, amikor az egész ország megismert. Most fiatal felnőttként szeretnél Misiből Mihály lenni? 

Nem én választottam a Misit, ez így alakult. Ha holnap azt mondják nekem, hogy Mihály, nekem az is jó. A Virtuózokba Boros Mihályként jelentkeztem, de rögtön az első adásban Misi lettem. Kacagtunk is otthon, amikor néztük. De nem is akarom ezt megváltoztatni. Ha 80 éves koromban is Misi leszek, az nagyon mély szeretetre utal. Külföldön van néhány példa rá, hogy egy művészt a becenevén szólítanak, de Magyarországon ez azért ritkább. Külföldön Michaelnek, Michailnek szoktak hívni. 

Tizenegy évesen csodagyereknek kiáltottak ki, de áprilisban már a 21. születésnapodat ünnepled. Érzed azt, hogy felnőttél?

Igen, érzem. Másrészt hatalmas biztonság és menedék az, hogy van valamim, amit soha nem fogok megkérdőjelezni. Bármi van, az első a zongora. Bármi történhet az életben, én leülök és játszom. A legnehezebb helyzetben a legjobb szerző legjobb művei maradtak velem. Bach Máté passiójának a vezérkorálja a legnagyobb csúcs, ami létezik a klasszikus zenében. 

Amikor a nagyapám elhunyt, három napig nem szólt a zongora. De például amikor örülök az életnek, akkor Mozartot játszom.

Hogyan működik az, hogy édesapád, a szüleid segítik a karriered, szervezik a koncertjeidet?

Számomra ez fantasztikus. Az élsportban is van erre jó néhány példa, hogy az édesapa, édesanya támogatja a sportoló pályafutását: Lionel Messi, Max Verstappen, Lewis Hamilton... Szeretem a sportot, gondolom, ez hallatszik is. 

Szívesen megyek bárhová, de mindig kérem, hogy jöhessen a családom is. 
Egy bátyám van, Dani, aki Londonban molekuláris biológia doktori képzésre jár, pont az interjú előtt vittük ki a repülőtérre. Ha különleges helyen játszom, oda el tudom csábítani: például Pakisztánba vagy Japánba. Vannak biztos pillérek, amiket a szüleinktől, filozófus professzor édesapánktól és irodalmár édesanyánktól kaptunk. Soha nem erőltették, hogy most akkor beszéljünk Immanuel Kantról vagy Jacques Derridáról, hanem egyszerűen ezek voltak az alaptémák. Nagyrészt ennek köszönhető mindaz, amit sikerült elérnem. Nagyon remélem, hogy majd én is képes leszek ilyen környezetet biztosítani a saját gyermekeimnek. 

Hogyan képzeled el magad tíz év múlva?

Szeretném ugyanezt csinálni, amit most. A Virtuózok nagy lendületet és sok lehetőséget adott nekem, amiért nagyon hálás vagyok, személy szerint Peller Mariann-nak, a műsor producerének, a Virtuózok-csapat minden egyes tagjának és a nézőknek is, akik közül nagyon sokan ott vannak a koncertjeimen. Ez felelősséggel is jár. Nagyon sok ötletem van arra, hogy miként tudnám viszonozni azt a figyelmet és kedvességet, amit kaptam. Szeretnék művészeten keresztül segíteni a saját generációmnak. 

Szerzek zenét is, erről még sosem beszéltem. Egyelőre magamnak, majd meglátjuk mi lesz belőle. 

Jól tudom, hogy a karmesterség is érdekel?

Igen, rendkívül vonz. Nagyon szeretek közösségben, emberekkel lenni. Harminc–negyven karmesterrel játszhattam már, nagyon szeretem figyelni, ahogy a zenekar tagjaival együtt dolgoznak. Svájcban egy zenekari próbán láttam például, hogy a karmester egy tekintettel miként késztette a fuvolistát arra, hogy teljesen másként játsszon. Az egész hangzás megváltozott. 

Nagyon céltudatos vagy, kívülről úgy tűnik, mindig szem előtt tartod, mi a következő feladat. Tudsz lazítani, van szabadidőd?

Valójában az egész életem szabad időből áll, nem szükséges, hogy előre megtervezzem, na, most akkor lazulni fogok. A Mecsek oldalában lakunk idilli környezetben. Kiülök a teraszra, és élvezem a zenét. Az a félóra lehet, hogy elég egy hétig. Nagyon szeretem a természetet, a napokban jöttünk haza az Alpokból, ahol az unokatestvérekkel és a családdal pihentünk. Egy hét után visszaültem a zongorához, ami érdekes élmény volt. Az utazás előtt reggeltől estig gyakoroltam egy művet, és már kicsit elvesztem benne, hogyan is kellene játszanom. De a pihenő után tiszta lappal indultam, és megkaptam a válaszokat.