„Anya, melyikünket szereted jobban?”

Állandó porciózás

„Neki többet adtál” vagy „őt jobban szereted” „neki bezzeg mindent szabad”– ismerős mondatok? Úgy tűnik mindig mindenből egyenlő mértékben szeretnének, ám eközben a folytonos egyenlősdi közben végül mindannyian úgy érzik, hogy kevesebbet kaptak. Az egyenlőség lehet bár a szülő szempontjából abszolút, a gyerek oldaláról nagyon is relatív dolog.

Azzal, hogy egyenlőségre törekszünk, a saját igazságérzetünknek szeretnénk megfelelni, hogy ne is merüljön fel bennünk, hogy valamelyik gyerekünknek többet vagy mást adunk – akár magunkból is. A folytonos porciózás – legyen az tárgyi vagy törődésben megnyilvánuló – azonban nem éri el a kívánt hatást. Sőt. Mintha minden csak még rosszabb lenne.

– Anya! Hanna több levest kapott!
– Bence, mindkettőtöknek két merőkanállal szedtem, teljesen egyformán kaptatok!
– De az ő tányérjában több leves van!
– Ugyanannyit kaptatok mindketten.
 – Anya, melyikünket szereted jobban, Bencét, vagy engem?
– Ezt már megbeszéltük néhányszor. Egyformán szeretlek benneteket, mindketten a gyerekeim vagytok.
– (Szóval Bencét jobban szereted…)

Ha azt állítjuk, hogy valami azonos mennyiségű, vagy egyenlő, a gyerekeink minden alkalommal úgy érzik, hogy az ő részük a kevesebb, a testvérének bezzeg több jutott. Függetlenül attól, hogy mi az igazság, az ő relatív igazságérzetük csorbul, és nincs olyan logikus érv – akár a borsószemek megszámlálása árán sem – amely meggyőzheti őket az ellenkezőjéről. Akkor majd a borsót mérete vagy formája lesz a hiányosság alapja… Nem ez az első és egyetlen terület, ahol nem vesszük sok hasznát a logikus érveknek. A gyerekek az érzelmek nyelvén értenek a leginkább, ha eléjük teszünk egy hosszú listát, amely az igazunkat bizonyítja, a lista végére semmivel nem lesz jobban meggyőzve annak igazságtartalmáról, mint az érvelésünk előtt.

Akkor hát hogyan érdemes?

Egyetlen különbséget kell látnunk, és folyamatosan szem előtt tartanunk. Ne arra törekedjünk, hogy mindig egyenlő adagokban adjunk valamit – játékot, időt, szeretetet, bármit, hanem arra, hogy egyénre szabottan, az adott gyerek igényeinek megfelelően tegyük mindezt. Ha kínosan ügyelünk rá, hogy minden gyerekünk mellett azonos időt töltsünk elalvás előtt vagy éppen annyit foglalkozzunk mindannyiukkal, furcsamód nem az általános elégedettség terepére lépünk. Azonban, ha az egyiknek elég 2-3 perc, mert láthatólag fáradt, és már szívesen aludna, a másiknak azonban aznap nagyobb szüksége van ránk, érdemes-e ragaszkodni a kiszabott 10 perchez? Valóban jó-e nekik, ha az egyik kényszerből marad még ébren, a másik pedig a 10 perc eltelte után is úgy érzi magát, mintha nem töltöttünk volna vele elég időt?

Nagy különbség van a „mindkettőtöknél 10 percet töltök” és a „látom te most szívesebben lennél egyedül” és „úgy érzem, jólesne, ha ma kicsit tovább maradnék melletted” meglátás között.

– Anya, Hanna több levest kapott!
– Ezek szerint még szeretnél egy kis levest.
– Igen, még éhes vagyok.
– Egy merőkanállal, vagy kettővel szedjek még?

– Anya, melyikünket szereted jobban?
– Te vagy az én egyetlen Hannám. Olyan meglátásaid vannak, amilyenek nekem sosem jutnának eszembe, és csodállak a lelkesedésért, amivel minden nap lemész edzeni, és elszántan küzdesz a csapatod sikeréért. Nincs még egy Hanna, egyedi és megismételhetetlen vagy! Jó, hogy Te vagy az én lányom!

Mindez nem azonos azzal, hogy soha ne adjunk azonos mértékben vagy teljesen azonos dolgokat a testvéreknek. Vannak és lehetnek olyan alkalmak, amikor – az eddigieket mérlegelve is ez tűnik a legjobb megoldásnak.

„Egyformán szeret?”

Miután ezt megjegyeztük, még egy – kicsit érzékeny – témára is fel kell hívjam a figyelmet. Mivel nem lehet egyformán szeretni, csak egyedileg, az adott személyhez kötődően, így adja magát a lehetőség, hogy az egyik gyerekünket közelebb érezzük magunkhoz, mint a másikat. Jobban hasonlít ránk, könnyebben megtaláljuk vele a hangot… ki tudja miért vagy hogyan.

Ha már ez így van, tegyünk még egy lépést az úton, amelynek az a célja, hogy a gyerekeink felnőtt korukban is a támaszt és a barátot lássák egymásban, és ne azt, aki elrontotta az egész gyerekkorukat.

Figyeljünk arra, hogy ne kivételezzünk. Ne legyen valaki „apa szeme fénye” miközben a másik vagy a többiek mintha ott sem lennének. Ez a hozzáállás csak haragot, sértettséget és sok-sok fájdalmat szül szülő és gyereke, de talán még inkább a testvérek között. Ne hagyjuk, hogy a másikhoz viszonyítva gyenge hasonmásnak érezze magát bármelyikük. Ha változtatni szeretnénk valamin, a legjobb mód, ha megerősítjük azt, ami jó és követendő bennük – a testvérüktől függetlenül –, és nem az, ha folyton rávilágítunk arra, miben kellene változtatniuk.

Bizony előfordul, hogy az egyik gyerekemnél több időt töltök este, vagy hogy nem azonos mennyiséget kapnak ebédre. Eleinte nekem is furcsa volt, egyrészt az érzés, hogy nem azonos amit adok – akár magamból, akár a levesből – másrészt a fogadtatás. Csend van és béke. Mindenki annyit kap, amennyinek szükségét érzi, és ezzel mindketten elégedettek. Még ha abszolút értelemben ez nem is így van, az ő relatív igazságérzetük szerint megfelelek az elvárásoknak. Tulajdonképpen ez számít, nem igaz?