„Szóba sem jöhet, anyu!” – 50 év házasság után egy „nem”-ről, amely életre szóló igenné vált
Sényi Katalin gyermekszemész és Szelényi András, a Gellért Szálló egykori recepciósa, majd vezetője kereken ötven évvel ezelőtt kötötték össze az életüket. Szerelmük gyümölcse nemcsak öt gyermek és tizennégy unoka, hanem több száz egymásnak írt levél is.
Hogyan kezdődött a szerelmük?
Katalin: Mindkettőnk édesanyja egy iskolában tanított. Mivel mi ketten voltunk lányok a húgommal, míg Andrásék ketten fiúk a bátyjával, kigondolták, hogy összehoznak minket. Abban az időben majdnem minden hétvégén tartottak házibulit, egy ilyen alkalmon találkoztunk először. András akkor már főiskolára járt, ezért idősnek találtam magamhoz. „Szóba sem jöhet, anyu!” – ellenkeztem. Viszont mivel nehéz volt a bulikba fiú kísérőt találni, később is elhívtuk őt. Aztán egyre jobban megismertük egymást, nekem pedig tetszeni kezdett a segítőkészsége, a vidámsága és az, hogy milyen jól ráérez arra, mi okoz örömet a másiknak. Az érettségim évében adtam neki egy levelet, amelyben leírtam mindezt, és hogy szeretném, ha komolyabbra fordulna a kapcsolatunk. Lepecsételtem, és megkértem, csak akkor nyissa ki, ha majd én mondom.
De ő nem tartotta be az ígéretet, és rögtön felbontotta a levelet. Innentől kezdett komolyra fordulni a kapcsolatunk.
András: Ezután még öt évig udvaroltam neki. Rengeteget leveleztünk, több száz levelet váltottunk, amiket azóta is őrzünk. Sokat sétáltunk a Várban, a Városmajorban, a Rózsadombon, így sikerült még jobban kiismernünk egymást. Télen pedig házibulik tették színesebbé a találkozásainkat.
Katalin: Az eljegyzésünk után András megkérdezte, mikor legyen az esküvő. Mivel a hetes a szerencseszámom, azt feleltem: 1977. hetedik hó, hetedikén, este hét órakor. Ő rábólintott, ám azt szerette volna, ha szombati napra esik a szertartás, így végül korábban, 1973-ban tartottuk. Azt is terveztük, hogy hét gyermeket vállalunk, végül öt lányunk született. Viszont velük együtt pont heten vagyunk.
Más oka is volt annak, hogy nagy családra vágytak?
Katalin: Mindkettőnk édesanyja egyke volt, és már gyerekként belénk nevelték, hogy jobb lenne, ha többen lennénk. Akkoriban szegény világ volt, nem vállalhattak sok gyereket. Anyu viszont begyűjtötte a szomszéd gyerekeket, és vitte őket is kirándulni, nyaralni. Ez a szemlélet ránk is nagy hatást gyakorolt. Az esküvőnk után aztán szépen sorban érkeztek a gyerekek.
András: A munkatársaim gyakran viccelődtek azzal, hogy hogy lehet kibírni ennyi nőt, én viszont nagyon büszke voltam arra, hogy ilyen sok lány vesz körül.
A közös életüket András szüleinek a házában kezdték meg. Ide születtek a gyermekeik, három lányuk jelenleg is itt lakik a saját családjával. A nemzedékek együttélése ma sokaknak problémát jelent. Mi erre a receptjük?
Katalin: Az anyósom nagyon határozott egyéniség volt, amit eleinte nehezen viseltem. Ugyanakkor rendet tartott, és a szigora jót tett a gyerekeinknek. Most, hogy már mi vagyunk nagyszülők, akad, amit másképp csinálnánk. Igyekszünk visszahúzódni, és nem szólunk bele a fiatalok döntéseibe, illetve csak akkor megyünk át a gyerekekhez, ha ők hívnak – ami egyébként elég gyakori.
Hogyan változott az életük és a kapcsolatuk a gyerekeik születését követően?
András:
Még harmonikusabb lett, mint előtte: mindenben igyekeztünk nekik jó példát mutatni.
Én két műszakban dolgoztam, ami ideális volt, mert így reggel nyugodtan el tudtam vinni őket az óvodába. Amikor délutános voltam, este tizenegyre értem haza, addigra viszont Kati már le tudta fektetni a lányokat. Ő többet volt otthon, mint én, de a szülés után két évvel mindig visszament dolgozni a klinikára.
Katalin: A gyógyítások sikerei erőt adtak az otthoni feladatokhoz, de ez fordítva is igaz volt, az otthoni háttér teljes nyugalmat biztosított a munkához. Nem estem kétségbe azon, ha húsz gyerek várakozott a klinika rendelőjében, mert tudtam, hogy otthon békesség van, és mindent rendben tudunk tartani. Szépen beírtuk a naptárba, kinek mikor van különórája, mit kell bepakolni a táskába, mindenki tudta a dolgát.
András: Kettesben ritkán tudtunk lenni, de egyszer elmentünk három hétre Ausztriába – ezidőre elosztottuk a gyerekeket, az anyai és az apai nagyszülők vigyáztak rájuk.
Katalin: Amikor aztán a gyerekek is nagyobbak lettek, már minden programot velük csináltunk. Gyakran mentünk kirándulni más kisgyerekes családokkal is: szerveztünk egy úgynevezett Szelényi-túrát, amikor az ország különböző kempingjeiben sátoroztunk. A cserkésztábor szervezése is így jött, amit azért vállaltunk, mert így többet tudtunk a gyerekekkel lenni. Másrészt, akkoriban nem nagyon volt lehetőség nagyobb társaságba járni, csak kis közösségek voltak, a többi szülővel viszont meg tudtuk beszélni a problémáinkat, segítettük egymást.
A cserkésztáborokban száz-százhúsz gyerekért feleltek.
Katalin: Minden cserkészre a gyerekünkként tekintünk. Amikor valamelyikük megházasodik, ajándékozok a párnak egy olyan könyvet, amelybe leírom a megismerkedésük történetét. Több album is megtelt az esküvői meghívóikkal és fotóikkal.
A koronavírus-járvány idején a balatoni nyaralójukba költöztek, ahol száz napot töltöttek kettesben.
Katalin: András úgy fogalmazott, hogy ez volt élete legszebb időszaka. Kiélveztük a tavasz minden pillanatát.
Gyönyörködve néztük a kertben, ahogyan a fák rügyeznek és virágoznak. Táncoltunk is: találtunk egy csomó lemezt a Beatlestől kezdve a Rolling Stonesig, azokat tettük fel.
Hogyan készülnek a júliusi házassági évfordulójukra?
András: Három nap is ünnepelni fogunk. Júniusban a lányainkkal és családjukkal. Július elején pedig szűk baráti körben tartunk egy nosztalgia jellegű kerti partit. A máriaremetei Kisboldogasszony-templomban pedig július 7-én lesz egy szentmise, ahova meghívunk kétszáz embert, majd a templomkertben fogunk piknikezni.
Mit szeretnek leginkább a másikban?
András: A harmonikus, higgadt, előrelátó, szorgalmas, okos személyiségét. És azt, hogy belelát a gondolataimba – igaz, ez kölcsönös. Hihetetlen kitartással és akaraterővel rendelkezik: negyven beteg vizsgálata után is képes mosolyogni és másoknak erőt adni. Nem véletlenül kapta meg a Batthyány-Strattmann László-díjat és a Szent-Györgyi Albert Orvosi Díjat.
Katalin: András megfigyeli az embereket, és ezáltal tudja, hogy mi fontos a másiknak. Emellett nála a rangsorban én vagyok az első. Mindig. Ha például kér valamit az egyik unokánk, ő előbb elkészíti nekem a reggelit, és csak utána megy oda hozzá. Olyan számomra, mint egy gondoskodó apa.
Milyen tanáccsal látnák el a házasság előtt állókat?
Katalin: Az egyik legfontosabb, amit a lányainknak is tanítottunk, hogy a párjuk legyen számukra az első. A mi életünkben a minket összeadó pap, Miksó Sándor szavai voltak iránymutatók. Az esküvőn kaptunk tőle egy keresztet, amely a megszentelt házasságot szimbolizálja. A kereszt gyökerekre épül, ami a szülők, őseink hagyatékát jelképezi, középen a két vízszintes kar az egymást szorosan ölelő és segítő házaspár karja, míg a mindig felfelé mutató ág az Istenre tekint. Úgy vélem, ma nehezebb társat találni, mint régen. A fiatalok a telefonjukba mélyednek ahelyett, hogy egymásra pillantanának. A mobil figyelése függönyként választja el őket a másiktól.
Ők rövid üzeneteket váltanak, míg mi annak idején hosszú leveleket írtunk egymásnak.
András: A mi házasságunkat az egymás iránti bizalom, az áldozatvállalás, a közös hit, az alkalmazkodóképesség, a gyengéd figyelem tette erőssé. Ugyanakkor azt vallom, nemcsak a szeretet lényeges, fontos a köszönet is az együtt töltött évekért.
Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>