„A természet becsomagolja, én kibontom az értékeket” – Egy kézműves fafaragó gondolatai

A konyhaszekrényben katonás rendben sorakoznak a futószalagon gyártott edények, evőeszközök. Nincs sok becsületük, a kukába kerülnek, ha megsérülnek, vagy csak megunják őket. Sokszor avulástervezettek, vagyis a készítőknek az is céljuk, hogy ne használják a tárgyakat sokáig, mert akkor a fogyasztók mindig újat fognak venni. 

Az ipar feldolgoz mindent, amit a természetben talál, de valójában sok szemetet termel.

Eközben a lelkek mélyén ott él a sóvárgás, amit a fogyasztók nagy része úgy él ki, hogy lájkolja a föld- és rönkházakat a sajátos bútoraikkal együtt, elmegy a kézműves vásárokra, és tátja a száját, mert úgy érzi, a mesében jár.

Emlékszem, gyerekkoromban hogyan vettem magamhoz szépen lassan a kályha begyújtásának feladatát. Nagyon szerettem a tüzet, illetve a tűzrakás szertartását. Vékony szálacskákból kicsi máglyát készítettem, amit meg lehetett gyújtani egyetlen gyufával. Fahasogatás közben lenyűgöző alakzatokra bukkantam! Sokáig csodáltam, s úgy éreztem, kár a tűzre dobnom őket, valami érdekesebbet kellene csinálnom velük, belőlük, de akkor még nem tudtam, mit.

A környéken volt egy asztalosműhely, ahová először a rendszerváltás környékén tévedtem be. Rengeteg érdekes hulladékot találtam ott, amiket elégetésre szántak. 

Voltak köztük nemes fák: hikoridió, vörösfenyő, tölgy, de akadtak lemezkék is egyszerű fenyőből. Úgy éreztem, kincsesbányára bukkantam, és hazahoztam néhány darabot.

Itthon aztán eszembe jutott: mi lenne, ha egy kanalat, pontosabban valamilyen, kanálként használható eszközt készítenék az egyikből, ami jó például teakavaráshoz?

Nyomban csináltam néhányat a családomnak, de a fogadtatásuk vegyes volt: nem értették, mit akarok ezzel, hiszen mindenkinek volt mivel megkeverni a teáját, én mégis úgy éreztem, hogy amit készítek, az sokkal játékosabb, érdekesebb egy gyártósorról érkező kiskanálnál.

Annyira izgatott a fa, hogy hamarosan vettem néhány kanálvésőt, mert ki akartam hozni a legtöbbet a látszólag semmire sem jó fadarabokból. Miután elkészült az első teakeverő lapátocska, elkezdtem gyűjteni a faanyagot, bármerre jártam, összeszedtem, amikben fantáziát láttam. Hamarosan sok kilónyi alapanyag gyűlt össze a lakásban, amiért a környezetem hóbortosnak – más szóval hülyének – gondolt.

Közben a vásárokon, amiket látogattam, gyönyörű dolgokat láttam! A legtöbb eredetiséget az esztergált tálak sugározzák, de azokat sem kézzel készíti az alkotó, hanem esztergálja vagy marógéppel vájja ki, ami nem teljesen kézimunka. Én általában nemes anyagokból dolgozom: tölgy, vörösfenyő, olajfa, cseresznye, hárs, kőris, sárgabarackfa, azoknak is a különleges részeiből.

Továbbra is nagyon izgatnak a fák. Mi rejlik bennük? Kijön-e az anyagból az, amit sejtek? 

Az alkotásaimmal szeretném megmutatni az embereknek, hogy vannak értékek, amelyek úgy léteznek körülöttünk, hogy csak ki kell bontanunk őket a természet adta „csomagolásukból”.

Az íveket, hajlásokat nem kifaragom, hanem kibontom a fákból, így az elkészült tárgyakban érezni lehet a természet jó szándékát.