Ha van Isten, miért nem teremt békét, miért engedi meg a háborút, és miért hagy minket szenvedni?

„Miért hagyta világra jönni a szenvedőt?”

A Biblia ír egy istenfélő emberről, Jóbról, akinek mindene megvolt: gyermekei, vagyona, szolgái. Váratlanul, mintha felforgatták volna addigi életét, mindent elveszített, még a gyermekeit is. Mindezt tetézve, fekélyek lepték el a testét, olyan erős fájdalmat okozva, hogy a halált kívánta. „Miért hagyta világra jönni a szenvedőt, s szomorú szívűnek miért adott életet?” – kérdezte keserűen, Istenre utalva. A felesége Istent okolta a tragédiák sorozata miatt, a barátai pedig úgy gondolták, Jób a saját bűnei miatt szenved. Ez a látásmód nemcsak az Ószövetséget árnyékolja be, hanem Jézus korában ugyanígy vélekedtek a hithű zsidók is. 

Ha valakinek nem született gyermeke, vagy fogyatékossággal jött a világra, vagy betegségek és csapások érték, az szégyennek számított, mivel ebben az ember bűnösségét és Isten büntetését látták. 

Ők még a „lex talionis”, a „szemet szemért, fogat fogért” elv alapján gondolkodtak, miszerint az okozott sérülésekért vagy kárért az elkövetőnek ugyanazt kell elszenvednie. A büntető istenkép meghatározta az Ószövetség látásmódját, és az Újszövetség népéből, a keresztények gondolatvilágából se halt ki teljesen. Olykor még ma is hallani, hogy „majd megver az Isten”. Ha így lenne, akkor szándékosan küldené ránk a háborút, a tragédiákat, és emiatt épp isteni természetét vonhatnánk kétségbe, hiszen a tökéletesség kizárja a bosszúállást és az erőszakot.

Nehéz lenne elképzelni, hogy a láthatatlan, mindenható és tökéletes Isten egyszer csak harcba hívja, hódító vagy megtorló háborúra szólítja fel az emberi közösségek vezetőit. Mindez homlokegyenest ellentétes Jézus tanúságtételével, aki úgy tanított Istenről, mint jóságos Atyáról, aki feltétel és személyválogatás nélkül, egyformán szeret mindenkit, és békét hoz mindannyiunk számára. Igaz, nem elsősorban politikai értelemben, ahogy a zsidók várták el a Messiástól, hanem a szívekben. Persze ehhez mi is kellünk.

Miért nem akadályozza meg Isten a háborút?

Isten miért nem vet véget a gyűlölködésnek, a hatalmi harcoknak, a világ tengernyi igazságtalanságának? Nem érdekli talán, ami velünk történik? 

Hol van, amikor ártatlan emberek házát bombázzák le, vagy civileket gyilkolnak meg kegyetlenül? 

Talán jobb lenne egy tökéletes világ burkában, ahol nincs erőszak, szomorúság, fájdalom. A legtöbb vallás hívei hisznek abban, hogy a földi élet után, a mennyországban, ahol már csak Isten törvényei érvényesülnek majd, ez az örök boldogság vár ránk. De hogyan valósulhatna meg ez az ideális világ itt és most? 
Például úgy, ha Isten előre beprogramozna minket örömre, szeretetre, szelídségre, és esélyünk se lenne a rosszat választani. De Isten nem így akarta, mint ahogy az a szülő sem, aki engedi a gyermekének, hogy maga válassza a hivatását, a házastársát, a hobbiját. Melyikünk lenne boldog, ha ránk erőltetnének mindent? Isten jelentős mértékű döntési szabadságot ad, ezt vallják és tapasztalják a keresztények, és a pakliban benne van az is, hogy a rosszat választjuk, amivel magunk vagy mások mindennapjait nehezítjük. 
Például akiknek megvannak az eszközeik ahhoz, hogy országok sorsát, milliók életét befolyásolják, önző céljaikhoz gyakran lelkiismeret-furdalás nélkül beáldozzák a tömegeket. Nem kis igazságtalanság ez, hiszen egy ember vagy egy kisebb emberi érdekközösség akarata sokakét csorbítja. Isten mégsem fog közbelépni. Nem fújja le a támadást, nem áll az ostromlók elé, nem veri ki a fegyvert a kezükből. Mégpedig ugyanazért, amiért nem vonszol el mindenkit a templomba, vagy nem fogja be a szánkat, amikor bántó szavak buknak ki belőlünk. 

A keresztény tanítás szerint Isten tiszteli a szabadságunkat. 

Elenged, de közben mindig visszavár, mint a bibliai tékozló fiút az apja. Szeretné, ha mi magunk jönnénk rá, hogy hibáztunk, és nem ő mondaná meg a tutit. 

Kép

Illusztráció: Freepik

Ahol a béke kezdődik

Akkor Isten – ha létezik – mégis tétlenül nézi botladozásainkat? Legyünk őszinték, a szívünkben szinte mindig érezzük, hogy adott esetben mi a helyes döntés, legfeljebb nincs kedvünk hozzá, mert inkább a könnyebbet választjuk, vagy már olyan ok–okozati kényszerpályára kerültünk korábbi rossz döntéseink miatt, ahol nagyon nehéz jól választani. Az Egyház tanítása szerint Isten szelíden, a szívünkön és az értelmünkön keresztül szólít. Lehet, hogy nem halljuk meg, észre sem vesszük, ő mégis hív. Ez sok esetben a lelkiismeretünk belső sugallata, de lehet kívülről, más emberektől érkező útmutatás is, amire vagy hallgatunk, vagy nem.

A keresztény hagyomány és a Biblia szerint Isten emberek iránti szeretetének legnagyobb bizonyítéka az, hogy megengedte Jézusnak, az ő küldöttének a keresztre feszítését. Az evangélisták lejegyezték, milyen kegyetlen kínzásokat élt át Jézus: megostorozták, töviskoszorút nyomtak a fejébe, vitte a nehéz keresztet. Közben gúnyolták, leköpték. Ő mégis alázattal tűrte. Joggal érezheti úgy minden szenvedő ember a történelemben – akit igazságtalanul bántanak, megtörnek, kegyetlenül megölnek –, hogy Jézus, aki maga is Isten, együtt szenved vele, mert tudja, mi a fájdalom, átélte, és ebben is osztozni tud velünk. 

A jézusi tanítás alapján feltételezzük, hogy Isten – mint jó Atyánk – számára gyötrelem, ha gyermekeit szenvedni látja. 

A megoldás csírája tehát bennünk van, a béke a mi jó szándékunkon is múlik. A változást mindig magunkban kell elkezdeni. Egy indián történet szerint két farkas küzd bennünk szünet nélkül: a jó és a rossz. Melyik győzedelmeskedik? Amelyiket tápláljuk. Adja Isten, hogy egyszer felismerje az egész világ: az igazi boldogságot nem a hatalom, a vagyon, a kölcsönös bosszúállás adja, hanem a szeretet és a békesség. Legyen béke bennünk és körülöttünk!