Véssey Miklós: Csak egy kis nátha – Apa, kezdődik!

Régen a betegség pár nap nyugodt szabadságot jelentett. Bekuckózott az ember az ágyába teával és egy jó könyvvel, vastag takaró, nagy alvások, önfeledt olvasás. Azonban ez a gyerek születésével gyökeresen megváltozott. 

Amikor a játszótérről hazafelé tüsszent egyet a fiunk, megállunk, és ismét egymásra nézünk. Ugye nem? Dehogynem. Mire hazaérünk, teljesen bedugul az orra. Harákoló hangok kíséretében hangoztatja, hogy nem, ő nem beteg, pedig egy szóval sem mondtuk, hogy az lenne. Mert mi sem mertük kimondani. 

Pedig pontosan tudjuk, hogy mostantól az otthonunk egy kietlen, reménytelen hellyé változik. 

Ahol a kavargó homályban csak a kínok közt sikító gyerek velőtrázó, orrhangú üvöltése, az orrszívó hangja, az inhalálógép berregése hallatszik. Ahol a takonytengerben gázolva kergetünk gyógyszerrel a kezünkben egy dackorszakos háromévest, ahol az éjszakák egyenlők a nappallal, a nappalok az éjszakával, úgysem alszik, hisz nem kap levegőt. Ahonnan kinézhetsz az utcára az ablakon át, de nincs menekvés, otthon kell maradnod, mert nem hozhatsz más kisgyerekes családokat is hasonló helyzetbe azzal, hogy átadod a kórt. 
Azok a barátaid, akiknek nincs gyerekük, ezt persze nem értik. Egy kis nátha, miért kell annyira kikészülni ettől. Meg se próbálod elmagyarázni, csak átlövöd nekik cseten a Mélytengeri pokol című film előzetesét, amelyben kigyullad egy olajtorony a tenger közepén, és a munkások próbálják eloltani. Ez jó film, írják válaszul, megnézzük együtt? 

Kétórás, nem olyan hosszú, ennyi időre csak le tudjátok passzolni valakinek a gyereket. 

Aztán egy hét szenvedés után megpróbáljátok bemagyarázni magatoknak, hogy meggyógyult. Már csak minden második percben tüsszög, mondom a feleségemnek, már nem is kell olyan hosszan szívni az orrát, válaszolja bólogatva. Az ablakon becsapó langyos tavaszi szellő formájában meglegyint titeket a kísértés, hogy elmenjetek a játszótérre. 

Amikor belépünk a kiskapun, mindenki rögtön felénk fordul, ugyanis az anyukák listázzák, hogy épp melyik család beteg a környéken, és próbálják kerülni őket, mint a leprásokat. Mosolyogj, súgom a feleségemnek, miközben a fiam arcára teszem a kezem, elfojtva egy tüsszentést. Csak allergia, vetem oda félvállról annak az anyukának, akinek a lánya átadta nekünk a vírust, de látom, hogy nem hiszi el. 
A fészekhintához megyünk, az a fiam kedvenc játéka, csak általában foglalt. 

Most is hárman ülnek benne, de amikor meglátnak minket, rögtön elmenekülnek. 

Belefekszünk, nézzük a felhőket, sokáig nem mondunk semmit. Aztán a fiam tüsszent egy nagyot az ég felé. Egy pamacsos bárányfelhő beszívja az arra szálló taknyot, mint a vatta. 
És most viszi.

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>