Varázsgomb

Kilépünk az ajtón. Fázósan bújik a kabátomba, mert csípi az arcát a szél. Én nem bánom, úgyis bő rám a kabát. Nem szeretem, ha csak a szél süvít keresztül rajta, felfújva azt, mint egy magányos madárijesztőt. 
Magamhoz szorítom, aztán együtt szaladunk az óvoda kapujáig. 

A járda repedésében pitypangot pillantok meg, az idei elsőt. Furcsán fest a kis sárga fej a nagy szürkeségben. Együtt guggolunk le megcsodálni a szívósságot, amivel az életbe kapaszkodik. Még nem lehet elfújni, pedig az lesz csak majd az igazi móka: nézni, ahogy az apró esernyők repülnek szerteszét, magukkal szállítva az új élet ígéretét. 

Az elválás után kicsit furcsa egyedül sétálni a napi teendők felé. Olyan, mintha újra kéne tanulnom levegőt venni. Összébb húzom magamon a kabátot. Sietve lépek az utca túloldalára, már nem is látom az ablaküvegre tapadó szőke fejecskét. Az agyamban egymást kergetik a háztartással, munkával, csekkekkel kapcsolatos gondolatok, közben pedig már várom a délutáni találkozást, pedig tudom, hogy sosem érkezek jókor: csak túl korán vagy túl későn. 

Este fáradtan fekszünk az ágyában. Én behúzott lábakkal, mert átlósan sem férek el, ő az arcát egészen az enyémbe nyomja. Fél. Megnyugtatnám, hogy szörnyek nincsenek, vagy hogy tényleg senki nem jön be a házba, de ő most éppen a csillagképektől fél, és erre nincsenek nagyon válaszaim. 

Préseli tovább az arcát az enyémbe, mintha egészen belém szeretne olvadni. 

Úgy érzem, nincs levegőm, csak az jut, amit ő kilélegez. Megnyomom az orrát, mint egy varázsgombot, hátha elalszik. De nekem nem működik. Számoljuk inkább a bárányokat. A nyolcadik után egy pillanatra elernyed, de aztán rájövök, hogy röpke illúzió volt csak. Újabb éneket kér. Az éjszaka közepén ébredek, elgémberedett végtagokkal. Ma is ő altatott el engem. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>