„El kellene érni, hogy bizonyos dolgokban mindegyik politikai tábor egyetértsen” – 1920 – Mi lett volna, ha?

Ki ne pörgetné vissza gondolatban az idő kerekét egy fájdalmas szakítás után: vajon, ha figyelmesebb, ha jobban küzd érte, akkor vele marad a másik? Ki nem gondolja át, amikor ellopják a pénztárcáját, hogy ha rendesen behúzza a cipzárt, ha nem a hátsó zsebbe teszi, vagy egy másik táskába pakol, akkor is kifosztják? Ha nem azt az udvarlót választja az egyetemről, vajon tudná-e, milyen érzés az árulás? És ha 30 másodperccel később zárja a lakást, akkor is elüti az autó?

A közös múltunk esetében a kontrafaktuális történelem, vagyis a „mi lett volna, ha?” kérdések feltevése nem a kesergésről, a hibáztatásról, hanem a tanulásról szól. 

Ezért is nyúlt ehhez az eszközhöz a Hungarikumokkal a világ körül csapata, amikor megalkotta 1920 című dokumentumfilmje második részét, Mi lett volna, ha? alcímmel. A készítőket nem hagyta nyugodni, hogy miért történt meg velünk a trianoni tragédia, és legfőképp milyen tanulságokat szűrhetünk le belőle. Kik hibáztak, egyáltalán lehetett-e volna másképp? Mi lett volna, ha a másik fél nyeri a világháborút? Ha a birodalmak nem omlanak össze? Vajon akkor is lett volna hitleri, sztálini terror a világban, ha a győztes hatalmak nem diktálják, hanem teremtik a békét? Kevesebb áldozatot szedett volna a kommunizmus és a nyilas rémuralom Magyarországon? Mi lett volna, ha sikerül oldalt váltanunk? Ha Almásy Denise sikerrel jár, és Tisza életben marad? Ha nem írják alá a békediktátumot? Vajon képes lett volna bárki megóvni Magyarországot? 
Ezeket a kérdéseket nem azért teszik fel, hogy dicsőségesebb képet fessenek a magyar történelemről, hogy aztán ebbe a fantáziába jólesően belefeledkezzenek a nézővel. 

Hanem azért, mert amikor történik velünk valami rossz, akkor egészséges önvédelmi mechanizmus visszatekinteni és megnézni, mit lehetett volna másképp tenni annak érdekében, hogy elkerüljük a bajt. 

A válaszokat elismert szakemberek segítségével keresik az alkotók, a filmben cseh és osztrák történész is megszólal (szerettek volna román szakértőt is megkérdezni, de sajnos senki nem vállalta a közreműködést egy olyan dokumentumfilmben, amely kendőzetlenül bemutatja, hogyan tette rá a kezét Románia Erdélyre). 
A narrátor, csakúgy, mint az 1920 – Az új Közép-Európa című produkcióban, most is Mucsi Zoltán, aki karakteres hangjával, sokatmondó mimikájával és gesztusaival végigvezet minket ezen a történelmi tényeken alapuló gondolatkísérleten. A filmet egyébként szellemi és vizuális igényesség, lelkesedés és a megismertetésre irányuló önzetlen vágy jellemzi. 

Mucsi Zoltán a dokumentumfilmben

Sajnos ahhoz, aki például egy debreceni fotelben üldögélve szokta szidni a határon túli magyarokat, vagy elégedetlenkedik azon, ha az elcsatolt területeken élők bármit is kapnak az anyaországtól, nem fog eljutni ez a dokumentumfilm, mert nem kíváncsi rá. Így ő nem is szembesülhet azzal, hogy egy hajszálon múlt, hogy az útlevelébe ma nem az van írva, hogy román állampolgár (volt olyan forgatókönyv is, hogy az egész Tiszántúlt Romániához csatolják). 

Ők már nem lesznek nyitottak a megismerésre és a hibákból való tanulásra, a gyerekeik viszont talán igen. 

Ezért is készült a Szerencsejáték Zrt. által főszponzorált film Meruk Marcell rendezésében olyan látványos eszközökkel, zseniális illusztrációkkal, kreatív grafikákkal, amelyek képesek az iskolás generációt is megszólítani, de még a történelemkedvelő felnőtteknek is bőven nyújt új ismereteket az alkotás.
Kurucz Dániel producer vallja, hogy a liberális–konzervatív ellentéten felülemelkedve el kellene érni, hogy bizonyos dolgokban mindegyik politikai tábor egyetértsen. A nemzeti összetartozás pedig éppen ilyen kérdés.

A dokumentumfilm premierje július 26-án 20:00-kor lesz az M5 csatornán.